JFK – A nyitott dosszié (1991)
JFK
- zene: John Williams
- vezényel: John Williams
- kiadás éve: 1992
- kiadó: Elektra Entertainment
- játékidő: 64:16
Oliver Stone A szakasz, a Tőzsdecápák, a Született július 4-én és a The Doors révén kellő tekintélyt szerzett magának Hollywoodban ahhoz, hogy az Amerikai Egyesült Államok története legfelkavaróbb bűntényének körülményeit kellő bátorsággal vászonra vigye. A John F. Kennedy elleni merénylet a mai napig kérdőjelek tömegét veti fel, és talán már ember sincs a Földön, aki minden kétséget kizáróan elhinné, hogy csupán egyetlen bérgyilkos, Lee Harvey Oswald műve lenne. Stone egy New Orleans-i ügyész, Jim Garrison saját nyomozásából készített regényét dolgozza fel, aki hamar elvetette az egymerénylős elméletet, s ahogy egyre mélyebbre ásta magát az ügyben, úgy derült fény számos apróságra, mely rávilágított ugyan, de hivatalosan mégsem állt össze soha politikai összeesküvéssé.
A majdnem háromórás filmet nem csupán az teszi izgalmassá, hogy fantasztikusan mozog a dokumentumfilm és a klasszikus krimi műfaja között, de minden egyes, az ügyben valamilyen formában érdekelt karaktert zseniális színész formál meg. A főszereplő Garrisont az a Kevin Costner játssza, aki főleg az efféle, hősi szerepektől távol eső alakításaiért kapott már a kritikusoktól hideget-meleget, de erre a filmjére – leginkább a zárómonológra gondolva – nem lehet panasz. Oswald hálátlan szerepére Gary Oldman vállalkozott, a CIA-val kétes kapcsolatban álló Clay Shaw-t Tommy Lee Jones alakítja (emlékezetes szőke hajviseletével), de feltűnik még Kevin Bacon, Sissy Spacek, Donald Sutherland, vagy Joe Pesci is, sőt, a filmtörténelemben talán egyedülálló módon az elválaszthatatlan komikuspár, Jack Lemmon és Walter Matthau úgy szerepel, hogy egyetlen közös jelenetük sincs. A gyilkosság megoldása rejtve marad ugyan, de az összeesküvés-elméletek kedvelői számára ez a film alapműnek számít (mint ahogy Jim Garrison könyve is Amerikában).
A neves rendező dolgozott már James Hornerrel, Georges Deleruevel, Ennio Morriconéval, Stewart Copelanddel, vagy legutóbb Vangelisszel és Craig Armstronggal, de egyedül John Williams volt az, akit kétszer is újra meghívott. A JFK sorrendben második filmjük, ráadásul abban az évben, amikor a komponistának volt egy szokásos "elkötelezettsége" Steven Spielberg felé, a Hook. A vidám családi kalandfilm és ezen feszült krimi közti nagy kontraszt pozitívan hatott a zeneszerzőre, mert mindkét produkció mellé abszolút hatásos aláfestést szerzett, de a Disney-filmek akkori sikerszériája miatt az Oscar-díjakat sem a filmzenei, sem a betétdal kategóriában nem ő nyerte meg. Míg a daloknál igazából a nagy számok törvénye döntött (három A Szépség és a Szörnyeteg-nóta a Hook és a Robin Hood, a tolvajok fejedelme egy-egy dalával szemben), addig az eredeti filmzenék mezőnye nem volt olyan erős, hogy ne a legpopulárisabb műfaj győzedelmeskedjen. Ezzel később maga Williams is egyetértett, egy interjúban beismerte, hogy ezzel a drámai művével egy percig sem gondolta, hogy esélye lehet Alan Menken zenéjével szemben, és eleve azt tartotta csupán fontosnak, hogy a számos jelölés folyamatosan jelzi az Akadémia figyelmét a zenéi iránt.
Az albumot filmtől függetlenül hallgatva mi magunk is egyetérthetünk a szerzővel abban, hogy ez nem egy Oscar-díjra esélyes muzsika. Az garantált, hogy tökéletesen segíti a látványt, így a különböző szálak egyre nagyobb összekuszálódását sok zavaró effekt és nem hétköznapi harmónia kíséri, míg a főtéma különböző változatai elsősorban az igazság feltételezett győzelmét hivatottak hamisítatlan amerikai muzsikával kifejezni. A kiadott bő egyórás lemezen alig negyven percet tesznek ki Williams szerzeményei, az egyébként összességében nyugtalanító hatású kompozíciót mondhatnám, hogy szerencsésen tördelik meg kis intermezzók, de sajnos egyikük sem igazán kiemelkedő hallgatnivaló (leszámítva Mozart concertóját), így én második hallgatásnál már sem az ismert tengerészhimnuszra, az "Eternal Father, Strong to Save"-re, sem Sidney Bechet, Tony Bennett vagy Brent Lewis jazzfelvételeire nem voltam kíváncsi, hogy a spanyol beütésű "El Watusi"-ról ne is beszéljek.
Az instrumentális szerzemények egyik legkiemelkedőbbje rögtön a nyitány során felcsendül: a "Prologue" katonás pergődobos kíséretben mutatja be a főtémát csodaszép trombitaszólóval és kürtkísérettel, melyhez később a nagyzenekar is bekapcsolódik, teljessé téve az ünnepélyességet. Ezt a témát kétszer zongorán is előadja a "Theme from JFK" és annak repríze során, és itt azért kiderül a turpisság, mert végigpillantva a zeneszerző nagysikerű művein, megállapíthatjuk, hogy egy ehhez fogható, teljesen egyszerű melódiát bármely családi ebéd utáni csendes pihenő során elzongorázgat. Csakúgy, mint a "Garrison Family Theme" esetében, bár nálam az album csúcspontjának számít ez a drámai tétel, a vibrafonszerű kíséret és a fafúvós szóló csodás egyvelegeként. Ezeket a hangulatos témákat precízen a nyugtalan összhatásba illeszti a tételek végén bekúszó, főleg egy zongora mély hangjainak hosszú lecsengésére hasonlító zörejtenger, ami meghatározatlanságával talán pont azt érzékelteti: "látjuk, amit csinálsz".
A szimfonikus zenekar erőteljes megjelenései mellett (mint például a "Garrison's Obsession", ami a későbbi Star Wars-zenék üldözős jeleneteire emlékeztet, vagy a jóval szívbemarkolóbb pillanatokat tartalmazó "Arlington", annak fájdalmas vonósjátékával) többnyire az igazi konspirációs thrillerekre jellemző, kevesebb megfogható zeneiséget tartalmazó, feszültséggel teli aláfestések dúsítják a score-t. Míg a "The Motorcade" nyugodtan nevezhető az egyik legmozgalmasabb, emellett legnyugtalanítóbb tételnek, a "The Conspirations", a "The Death of David Ferrie" és a "The Witnesses" elsősorban elektronikus hangokból felépített, magas csengésű ritmikai lüktetésre épített krimi-zenék, mint amilyet James Newton Howard A szökevény, vagy Dave Grusin A cég ihlette aláfestéseinél is hallhattunk. Visszaidézhetetlenül kígyózó hangsorok váltják egymást a zongora mély hangjaitól a szintetizátor furcsán búgó megszólalásán át a néha harsányan felrecsegő rézfúvósokig. A "Finale" persze a nagyjábóli megnyugvást szolgálja a befogadhatóbb harmóniákkal és a már ismert trombitaszólóval, de az albumot nagyon helyesen a repríz zárja, melynek végén a beúszó effektköd jól érzékelteti, hogy a dosszié valóban nyitott maradt, és sok sötét titokra még nem derült fény.
A Stone-filmek zenéiből egyáltalán nem lóg ki a JFK sem, de hiba lenne azt gondolni, hogy John Williams gyengébb műveinek sorát gyarapítaná, csak mert nincs benne annyi fülbemászó megoldás és nagyzenekari pompa. A végső értékelésem nem a filmet végigkísérő zenére vonatkozik, sokkal inkább az album kevésbé barátságos összetételét, illetve a különálló hallgatás adta furcsa űrt próbálja tükrözni. Nehéz hallgatnivaló, az ilyen erős hangulati hullámzást nem minden fül fogadja pozitívan, de érdemes odafigyelni rá. Az album viszonylag egyszerű, kusza képegyvelegű borítóval jelent meg, belül négy oldalra nyitva a trackekről olvashatunk picivel bővebb, egyébként információ szempontjából nem jelentős adatokat. Boltban és online viszonteladóknál már újonnan szinte lehetetlen beszerezni, de mivel viszonylag sok példányban adták ki, másodkézből hamar rálelhetünk egy példányra, s a film, vagy Williams zenéinek szerelmesei valószínűleg így is tesznek.
A majdnem háromórás filmet nem csupán az teszi izgalmassá, hogy fantasztikusan mozog a dokumentumfilm és a klasszikus krimi műfaja között, de minden egyes, az ügyben valamilyen formában érdekelt karaktert zseniális színész formál meg. A főszereplő Garrisont az a Kevin Costner játssza, aki főleg az efféle, hősi szerepektől távol eső alakításaiért kapott már a kritikusoktól hideget-meleget, de erre a filmjére – leginkább a zárómonológra gondolva – nem lehet panasz. Oswald hálátlan szerepére Gary Oldman vállalkozott, a CIA-val kétes kapcsolatban álló Clay Shaw-t Tommy Lee Jones alakítja (emlékezetes szőke hajviseletével), de feltűnik még Kevin Bacon, Sissy Spacek, Donald Sutherland, vagy Joe Pesci is, sőt, a filmtörténelemben talán egyedülálló módon az elválaszthatatlan komikuspár, Jack Lemmon és Walter Matthau úgy szerepel, hogy egyetlen közös jelenetük sincs. A gyilkosság megoldása rejtve marad ugyan, de az összeesküvés-elméletek kedvelői számára ez a film alapműnek számít (mint ahogy Jim Garrison könyve is Amerikában).
A neves rendező dolgozott már James Hornerrel, Georges Deleruevel, Ennio Morriconéval, Stewart Copelanddel, vagy legutóbb Vangelisszel és Craig Armstronggal, de egyedül John Williams volt az, akit kétszer is újra meghívott. A JFK sorrendben második filmjük, ráadásul abban az évben, amikor a komponistának volt egy szokásos "elkötelezettsége" Steven Spielberg felé, a Hook. A vidám családi kalandfilm és ezen feszült krimi közti nagy kontraszt pozitívan hatott a zeneszerzőre, mert mindkét produkció mellé abszolút hatásos aláfestést szerzett, de a Disney-filmek akkori sikerszériája miatt az Oscar-díjakat sem a filmzenei, sem a betétdal kategóriában nem ő nyerte meg. Míg a daloknál igazából a nagy számok törvénye döntött (három A Szépség és a Szörnyeteg-nóta a Hook és a Robin Hood, a tolvajok fejedelme egy-egy dalával szemben), addig az eredeti filmzenék mezőnye nem volt olyan erős, hogy ne a legpopulárisabb műfaj győzedelmeskedjen. Ezzel később maga Williams is egyetértett, egy interjúban beismerte, hogy ezzel a drámai művével egy percig sem gondolta, hogy esélye lehet Alan Menken zenéjével szemben, és eleve azt tartotta csupán fontosnak, hogy a számos jelölés folyamatosan jelzi az Akadémia figyelmét a zenéi iránt.
Az albumot filmtől függetlenül hallgatva mi magunk is egyetérthetünk a szerzővel abban, hogy ez nem egy Oscar-díjra esélyes muzsika. Az garantált, hogy tökéletesen segíti a látványt, így a különböző szálak egyre nagyobb összekuszálódását sok zavaró effekt és nem hétköznapi harmónia kíséri, míg a főtéma különböző változatai elsősorban az igazság feltételezett győzelmét hivatottak hamisítatlan amerikai muzsikával kifejezni. A kiadott bő egyórás lemezen alig negyven percet tesznek ki Williams szerzeményei, az egyébként összességében nyugtalanító hatású kompozíciót mondhatnám, hogy szerencsésen tördelik meg kis intermezzók, de sajnos egyikük sem igazán kiemelkedő hallgatnivaló (leszámítva Mozart concertóját), így én második hallgatásnál már sem az ismert tengerészhimnuszra, az "Eternal Father, Strong to Save"-re, sem Sidney Bechet, Tony Bennett vagy Brent Lewis jazzfelvételeire nem voltam kíváncsi, hogy a spanyol beütésű "El Watusi"-ról ne is beszéljek.
Az instrumentális szerzemények egyik legkiemelkedőbbje rögtön a nyitány során felcsendül: a "Prologue" katonás pergődobos kíséretben mutatja be a főtémát csodaszép trombitaszólóval és kürtkísérettel, melyhez később a nagyzenekar is bekapcsolódik, teljessé téve az ünnepélyességet. Ezt a témát kétszer zongorán is előadja a "Theme from JFK" és annak repríze során, és itt azért kiderül a turpisság, mert végigpillantva a zeneszerző nagysikerű művein, megállapíthatjuk, hogy egy ehhez fogható, teljesen egyszerű melódiát bármely családi ebéd utáni csendes pihenő során elzongorázgat. Csakúgy, mint a "Garrison Family Theme" esetében, bár nálam az album csúcspontjának számít ez a drámai tétel, a vibrafonszerű kíséret és a fafúvós szóló csodás egyvelegeként. Ezeket a hangulatos témákat precízen a nyugtalan összhatásba illeszti a tételek végén bekúszó, főleg egy zongora mély hangjainak hosszú lecsengésére hasonlító zörejtenger, ami meghatározatlanságával talán pont azt érzékelteti: "látjuk, amit csinálsz".
A szimfonikus zenekar erőteljes megjelenései mellett (mint például a "Garrison's Obsession", ami a későbbi Star Wars-zenék üldözős jeleneteire emlékeztet, vagy a jóval szívbemarkolóbb pillanatokat tartalmazó "Arlington", annak fájdalmas vonósjátékával) többnyire az igazi konspirációs thrillerekre jellemző, kevesebb megfogható zeneiséget tartalmazó, feszültséggel teli aláfestések dúsítják a score-t. Míg a "The Motorcade" nyugodtan nevezhető az egyik legmozgalmasabb, emellett legnyugtalanítóbb tételnek, a "The Conspirations", a "The Death of David Ferrie" és a "The Witnesses" elsősorban elektronikus hangokból felépített, magas csengésű ritmikai lüktetésre épített krimi-zenék, mint amilyet James Newton Howard A szökevény, vagy Dave Grusin A cég ihlette aláfestéseinél is hallhattunk. Visszaidézhetetlenül kígyózó hangsorok váltják egymást a zongora mély hangjaitól a szintetizátor furcsán búgó megszólalásán át a néha harsányan felrecsegő rézfúvósokig. A "Finale" persze a nagyjábóli megnyugvást szolgálja a befogadhatóbb harmóniákkal és a már ismert trombitaszólóval, de az albumot nagyon helyesen a repríz zárja, melynek végén a beúszó effektköd jól érzékelteti, hogy a dosszié valóban nyitott maradt, és sok sötét titokra még nem derült fény.
A Stone-filmek zenéiből egyáltalán nem lóg ki a JFK sem, de hiba lenne azt gondolni, hogy John Williams gyengébb műveinek sorát gyarapítaná, csak mert nincs benne annyi fülbemászó megoldás és nagyzenekari pompa. A végső értékelésem nem a filmet végigkísérő zenére vonatkozik, sokkal inkább az album kevésbé barátságos összetételét, illetve a különálló hallgatás adta furcsa űrt próbálja tükrözni. Nehéz hallgatnivaló, az ilyen erős hangulati hullámzást nem minden fül fogadja pozitívan, de érdemes odafigyelni rá. Az album viszonylag egyszerű, kusza képegyvelegű borítóval jelent meg, belül négy oldalra nyitva a trackekről olvashatunk picivel bővebb, egyébként információ szempontjából nem jelentős adatokat. Boltban és online viszonteladóknál már újonnan szinte lehetetlen beszerezni, de mivel viszonylag sok példányban adták ki, másodkézből hamar rálelhetünk egy példányra, s a film, vagy Williams zenéinek szerelmesei valószínűleg így is tesznek.
Tihanyi Attila
2007. 07. 06.
2007. 07. 06.
Tracklista:
- Prologue (4:10)
- The Motorcade (5:15)
- Drummer's Salute (2:57)
- Theme from "JFK" (2:25)
- Eternal Fater Strong to Save (1:20)
- Garrison's Obsession (2:35)
- On the Sunny Side of the Street - Sidney Bechet (4:26)
- The Conspirators (4:07)
- The Death of David Ferrie (2:49)
- Maybe September - Tony Bennett (4:05)
- Garrison Family Theme (2:14)
- Ode to Buckweat - Brent Lewis (3:46)
- El Watusi - Ray Barretto (2:42)
- The Witnesses (2:47)
- Concerto #2 for Horn and Orchestra - W.A.Mozart (6:30)
- Arlington (6:30)
- Finale (3:15)
- Theme from "JFK" (reprise) (2:23)
Az album a Spotify-on:
