Sorozatunk zárásaként, jelen összeállításban a Steven Spielberg-John Williams páros munkásságának utolsó harmadát mutatjuk be.


Philip K. Dick talán a legmostohábban kezelt amerikai író, mivel elismertsége egyáltalán nem éri el azt a szintet, ami munkássága alapján járna neki, izgalmas történeteinek filmes adaptációi pedig többségükben olyan gyengék, hogy nem erősítik a szerző méltatlanul alulértékelt életművének jó hírnevét. Persze akad kivétel, mint amilyen a Szárnyas fejvadász is, amely ugyan eltér az író sztorijától, de a képi világa, a történet és gondolatai azért hűek maradtak hozzá, ebből kifolyólag a mai napig ez a Ridley Scott-film a legjobbnak tartott Dick-adaptáció. Ezt sajnos Steven Spielbergnek sem sikerült felülmúlnia, bár a 2002-es Különvéleményben az ő elképzelése is nagyban hozza azt a szürreális, alternatív valóságon alapuló világot, melyet az író majd' minden munkájában megtalálunk. A Különvélemény forgatókönyve is egy alaposan átdolgozott mű lett a szerző 1956-ban írt kisregényéhez képest. Akcióval való dúsítása, a történet korszerűsítése természetesen nem róható fel a készítőknek, sőt az sem, hogy Spielbergék úgy vélték, fontos az eredeti művet aktualizálni, s az, hogy ez ne csak a történetben, hanem a látványban is alaposan megjelenjen. Ehhez hivatásos jövőtervezőket, dizájnereket, építészt, szociológust és egyéb kutatókat kértek fel, akik reális képet tudtak festeni a jövő technikai vívmányairól, épületeiről, várható közlekedéséről és társadalmáról, így a Különvélemény egy olyan utópiával szolgál, mely jó eséllyel meg is fog valósulni, sőt az eltelt tíz évben néhány jóslat már valósággá is vált, bár jelentős részére azért még várnunk kell. A tervezésben szerepet vállaló egyik szakértő később azt is elárulta, hogy a megbeszélésekhez képest Spielberg végül egy sokkal sötétebb jövőképet alakított ki a moziban. 

Dick művét régóta tervezték megfilmesíteni, sőt egy időben Az emlékmás folytatásának lehetőségét is ebben látták. Szerencsére ezt a kilencvenes évek végén elvetették, és önálló filmtervként kezdték kezelni, sőt egy ideig úgy tűnt, Jan de Bont személyében a rendezőt is megtalálták hozzá. Mindeközben a forgatókönyv elvándorolt Tom Cruise-hoz, aki végül eljuttatta Spielbergnek, a színész ugyanis már Az esőember óta – mely eredetileg szintén Spielberg-filmnek indult – szeretett volna a rendezővel dolgozni, ez a szándék pedig kölcsönös volt. Spielberg érdeklődését felkeltette a krimit sci-fi-vel, film noirral és drámával keverő rejtélyes sztori, ám a Különvélemény sem menekült meg a Spielbergnél gyakran fennálló projekttorlódástól, így több éves csúszás jött össze, mely egy jókora "színészkeringőt" indított el. Egy időben például az alábbi gárdával vágott volna neki a forgatásnak Spielberg: Matt Damon, Meryl Streep, Ian McKellen, Cate Blanchett, Jenna Elfman, ám végül ebből a névsorból senki sem szerepel a műben. A filmmel kapcsolatos érdekesség, hogy Spielberg több jelenetben is Alfred Hitchcock előtt tisztelgett, valamint az is az érdekességek sorába tartozik, hogy a produkciót sokkal inkább Cruise-zal hirdették, s a direktor neve kissé háttérben maradt, gyaníthatóan a felemás A.I. – Mesterséges értelem okán. Jelen esetben azonban Spielberg nem ismételte meg az előző anyagi fiaskóját, hiszen a Különvélemény komoly kasszasiker lett. A jelképek bonyolult rendszerével kommunikáló rejtélyes sztori és film pedig a kritikusok tetszését is elnyerte.

John Williamst 2002 tavaszán nehéz feladat elé állította két régi barátja, Spielberg és George Lucas, mivel a Különvélemény mellett a Star Wars II. rész: A klónok támadásához is kellett komponálnia. A zeneileg összetett saga és a Különvélemény elhúzódó utómunkálatai miatt nem is volt lehetősége, hogy előre dolgozzon, sőt olyan későn tudott csatlakozni a projekthez, hogy alig maradt ideje a score megírására és felvételére. A szerző úgy vélte, hogy neki itt nem a sci-fi elemek zenei kíséretére kell koncentrálnia, hanem inkább a rejtélyesség és a film noir jelleg támogatására szükséges törekednie. Így például az Anne Livelyhez köthető sóhajos női hangok, vagy a főhős kisfiára való utalások kifejezetten a régi film noirok stílusát idézik meg. Maga Spielberg is azt mondta, hogy ez egy fekete-fehér filmzene, és többek között így nyilatkozott a műről: "Azt gondolom, John egy nagyon szép tisztelgést írt Bernard Herrmann stílusa előtt." Azonban az is kétségtelen, hogy Williams stílusa nem igazán megfelelő egy high-tech akcióthriller világához, ez pedig ki is ütközik a score-ban. A legtöbb tétel az idő múlásának bemutatását szolgálja; Jon Andertonnak egy bizonyos pillanatot kell elcsípnie, melyben összesűrűsödnek az életét befolyásoló további történések, így a cél elérése miatti rohanás nemcsak a főhőst hajszolja, hanem a zenekart is. Az idő múlását tulajdonképpen nem nehéz a zene nyelvére lefordítani, azonban John Williams szinte felülmúlhatatlanul oldotta ezt meg. Az egész score-t átszövi a percek múlásának dinamikája, az adott pillanathoz való közeledés. Az ebből fakadó, visszafogottan feszültségteli tempóval azonban csak egy gond van, mégpedig az, hogy a történet egy igen csendes végkifejletbe torkollik, ami nem ad lehetőséget a feszültség kirobbanására, a zene lüktetése csupán lecseng, ahelyett, hogy kiteljesedne valami nagy katarzisban. Noha a film vége – Dick történeteiben megszokott módon – jókora csavart, illetve átértelmezést rejt, a zene ezt már kevésbé jeleníti meg, ugyanaz a feszültség jellemzi, mint az elején.

Elmondható, hogy a történetből fakadóan inkább egy thrillerzene a Különvélemény aláfestése, az emlékezetes momentumok is ehhez a filmzenei műfajhoz kapcsolhatók. Nem csak emiatt, de döntően ez okán a score rendkívül kétarcú. Egyrészt több tétel egyszerűen nem illik a mozi alá, másrészt pedig vannak olyan trackek, melyek tökéletesen idomulnak hozzá, mi több, megadják annak hangulatát, ezáltal nagyon sokat hozzátéve. Ezen tételek négy-öt témát rejtenek, a score-nak vezérmotívuma azonban nincs. Az eltűnt nő, Anne Lively motívuma egy érdekes hangzású női ének formájában jelenik meg. E keserű hangzású, arabos vokál – bár nem hangzik fel sokszor – a filmnek és zenéjének is az egyik legjellemzőbb eleme. Ahogyan Spielberg tisztelgett Hitchcock előtt, úgy szőtte bele a zenébe Williams régi barátja, Bernard Herrmann stílusjegyeit is. A történethez több komolyzenei mű is szükségeltetett, ezeket szintén Williams választotta ki alapos tervezgetés után, sőt érdemes azt is megemlíteni, hogy Paul Haslinger két kompozíciója is helyet kapott a filmben.


2002-ben Spielberg egy igaz történeten alapuló, életrajzi filmszerű, meghatározhatatlan műfajú művel jelentkezett, ez volt a Kapj el, ha tudsz!. Ha egy sztori nagyon különleges, akkor szokás mondani, hogy ez filmre kívánkozik, s ha valamire, hát Frank Abagnale kalandos életére ezt bőven ki lehetett jelenteni. Már 1980-ban megérezték Hollywoodban, hogy ez egy olyan sztori, amelyből bűn lenne nem mozit csinálni, ám 1997-ig érdemi előrelépést egyetlen stúdió sem tudott elérni. Ekkor Abagnale életrajzi könyvét megvásárolta Spielberg a DreamWorks számára, ám ekkor még ő nem gondolkodott a megrendezésében. A fejlesztés során olyan neves direktorokat kerestek meg, mint David Fincher, Gore Verbinski, Lasse Hallström, Milos Forman és Cameron Crowe, ám végül Spielberg úgy döntött, megtartja magának a sztorit. S hogy mi is volt ez a különleges történet? Ifjabb Frank William Abagnale tizenhat évesen szökött el otthonról, majd rövid idő alatt egy olyan kalandos életet produkált, melyet csak kevesen mondhatnak el magukról. Dolgozott a PanAm másodpilótájaként, gyermekorvosként praktizált Georgiában és ügyvédként Louisianában, emellett kiváló csekkhamisító is volt, gyakorlatilag a világ egyik legprofibb szélhámosává vált. Tevékenysége természetesen a bűnüldözők figyelmét is felkeltette, elfogása után végül az FBI szolgálatába állt, tehetségét pedig arra fordította, hogy hasonszőrű kollégáit minél előbb lekapcsolják.

Abagnale szerepére Leonardo DiCapriót szemelte ki Spielberg, míg az őt üldöző ügynök megformálását Tom Hanksre bízta, s a két szupersztár nemcsak azzal járult hozzá a filmhez, hogy nevük jól mutatott a plakáton, hanem kitűnő alakítással is szolgáltak. Egyébként Hanks helyett sokáig James Gandolfinié volt a szerep, de a rendezőcserék végén neki is mennie kellett. Spielbergnek ebben a projektben nem volt szüksége arra, hogy a fél világot beutazza, ám a 147 különböző helyszínen játszódó alkotást mindössze 52 forgatási nap alatt letudták, így a feszített tempó és a rengeteg belföldi utazás ebben az esetben is fennállt. Leonardo egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy a sűrű ütemterv miatt sokszor egy délután három napnak tűnt. Vettek fel jeleneteket többek között kaliforniai kisvárosokban, Los Angelesben, Burbankben, New Yorkban és az ontariói nemzetközi repülőtéren, s az Európában játszódó szcénák leforgatásához sem kellett messzire menniük, hiszen ezeket Québecben készítették el. Spielberg – szokásához híven – itt is feszített iramot diktált, hiszen az első forgatási nap februárban volt, az utolsó májusban, a premier pedig decemberre lett időzítve.

A film nem minden elemében követte Abagnale életét, néhol komolyabb változtatások is történtek. Valójában a munkálatok megkezdése előtt sosem találkozott Spielberggel, nem is beszélt vele és a forgatókönyvet sem olvasta, de ezt saját elmondása szerint jobbnak is látta így, valamint tudomásul vette, hogy édesapját jobb fényben tüntetik fel, mint amilyen valójában volt. Az, hogy a filmbeli Frank folyamatosan tartja a kapcsolatot apjával, akit szeretne büszkének és elégedettnek látni, Spielberg ötlete volt, és ezzel egy újabb alkotásába tudta beleszőni egy apa-fiú kapcsolat ábrázolását. Emellett saját szülei válásából és szétzilált családjából is tudott meríteni. A Kapj el, ha tudsz!-szal ugyan rizikót vállalt, ám az igen erőteljesen pozitív nézői és kritikusi vélemények bizonyították merészsége helytállóságát. A film bevételi szempontból is kifejezetten jól teljesített, hiszen az ötvenmilliós költségvetését meghétszerezte. Két Oscar-jelölés is összejött a mozinak: Christopher Walken érdemelt ki egy újabb nominációt, és természetesen John Williamsről sem felejtkeztek el.

A film zenéjével kapcsolatban nagy kérdés volt, hogy az adott korszak hangulatának megteremtése érdekében mennyire fog inkább dalokra, mintsem a score-ra támaszkodni. Williams pályafutása alatt csak ritkán került olyan szituációba, amikor zenéjének dalok voltak a versenytársai, ám kétségtelen, hogy emlékezetes néhány ilyen szerencsétlen eset, például két Oliver Stone-mozi, a Született július 4-én és a JFK – A nyitott dosszié. Spielberg számára kétségtelenül csábító lehetett, hogy ismert számokkal pakolja tele a filmet, s igazából nem is lehetett volna neki ezt felróni, ám a rendező valahogy nem tudott dönteni, hogy dalok vagy a score kerüljön-e túlsúlyba, így nagyjából azonos arányban vannak jelen, a mérleg egy kicsivel talán Williams javára billen. A Saul Bass ihletettségű főcím képei alatt rögtön megismerjük a főtémát, amelyre megint nehéz nem a zseniális jelzőt használni. A fülbemászó dallam lassú építgetése és az animáció tökéletes összhangja egyértelműen a hatvanas évek hasonló mozijaira reflektáló megoldás. Vibrafon, vonósok és egészen érzéki szaxofon diktálja az iramot, és ennek köszönhetően a főtéma pedig mindig olyan hangulatúvá alakul, amilyet a főcím képeiben látunk. A stílus szinte végig jazz, ami megint csak unikum Williamstől, hiszen ebben a műfajban egészen a hatvanas évekig kell visszamenni, hogy efféle muzsikára leljünk a repertoárjában. Azonban ez sem csak olyan jazz, amit másnál hallhatunk, a Kapj el, ha tudsz! zenéjének jazze John Williams stílusában született, vagyis kapkodó, gyors ritmusú. Életművében egy új fejezetet is nyitott ezzel, hiszen az itt kidolgozott hangulatot később olyan muzsikáiban csiszolgatta tovább, mint a Terminál vagy a Tintin kalandjai, ahol aztán már végképp beért az itt elültetett zenei mag gyümölcse. 

A főcím témája nem egy gyakran visszatérő elem, ellenben a főhős két dallama már annál inkább. Az első egy Abagnale ifjúkori énjéhez köthető vidám motívum, egy energiadús, ám mégis könnyed és légiesen játékos téma, amely azonban soha nem lesz túl gyerekes, de stílusában leginkább különböző Harry Potter-dallamokkal rokonítható, esetleg Hook vagy Indiana Jones könnyebb pillanataira asszociálhatunk általa. Főleg fuvola és vonósok játszák, ám néha szaxofonnal jazzes, már-már improvizatív változatát is bemutatja Williams. Abagnale apjának dallama – mely szintén a fiúhoz köthető inkább – mindennek az ellentéte. Gyászos szépségű, komor darab ez, mely Williams bizonytalanságot keltő műveivel rokonítható, így az Ártatlanságra ítélve az, ami a leginkább beugorhat. Szintén a szaxofoné a vezérszerep (Dan Higgins altszaxofonos elképesztő játékával), ám a vonósok adják meg azt a mélységet, mely miatt a téma legszebb felbukkanásai olyannyira emlékezetesek lesznek – egyébként jazzimprós változata ennek is akad. Azonban Spielberg néhány jelenetet inkább dalokkal kívánt segíteni, így elhangzik pár nagy klasszikus is, például Frank Sinatra "Come Fly With Me"-je, Nat King Cole "The Christmas Song"-ja vagy Dusty Springfieldtől a "The Look of Love", ám pár betétdal nem biztos, hogy a legjobb választás volt (Judy Garlandtól az "Embraceable You", illetve Stan Getztől és Joao Gilbertótól a "The Girl from Ipanema"). Ám a film zenéjéhez, hiába nagy nevek ismert dalairól van szó, mégis John Williams tudott többet hozzátenni, hiszen a hatvanas éveket olyan kiválóan idézte meg, hogy ha nem tudnánk, ki is írta ezt a score-t, akkor inkább gondolnánk először Henry Mancinire vagy Bill Contira, mint Wiliamsre. 


Steven Spielberg 2004-ben egy színvonalas szórakoztató történetet, amolyan karosszékben ücsörgős, könnyed hangvételű mesét forgatott, ez volt a Terminál. Ha valami, akkor a Terminál totálisan kilóg Spielberg életművéből, hiszen sem előtte, sem utána nem rendezett romantikus komédiát. Persze ez a kategória kissé túlzó, hiszen a Tom Hanks és Catherine Zeta-Jones főszereplésével forgatott mozi igazából műfaját tekintve besorolhatatlan, ám mégis leginkább romantikus jellegűnek mondható. Az egyik New York-i repülőtér terminálján csapdába eső férfi története valójában megtörtént eseményeken alapul, mivel Mehran Karimi Nasseri a Charles de Gaulle reptéren töltött tizennyolc éves kálváriáját veszi alapul. Spielberg 2003-ban vette meg Nasseri történetének jogait, ám a filmbe ez csak mint alapszituáció került, nem konkrétan az iráni férfi sztoriját dolgozták fel, így semmilyen formában sem került megemlítésre a stáblistán sem. A forgatás egyik kulcskérdése volt a reptér, hiszen szinte a teljes történet itt játszódott, így sok reptéri díszletre volt szükség. Azonban sehol sem találtak olyan épületet, mely alkalmas lett volna a forgatáshoz, és le is foglalhatták volna a filmesek az utasforgalom zavartalan működése mellett. Így aztán egy nagy hangárban építettek meg egy óriási terminált, ahol aztán Spielberg kedvére forgathatott. Mindent beépítettek úgy, mintha egy valódi reptéri terminál lett volna, igaz, működni semmi sem működött, kivéve persze a nagyobb dolgokat, a mozgólépcsőket például egy becsődölt áruházból szerezték meg. Sőt az egyes üzletek berendezésére nagy cégeket, márkákat kértek fel, így valódi Burger King és Hugo Boss üzlet volt a díszletek között. A kinti jelenetekhez pedig, ahol egy valódi reptér szükségeltetett, Montréal egyik repterét választották. 

A fogadtatás elég vegyes volt, amiben közrejátszott az értetlenkedés is, vagyis hogy miként is kerülhetett Spielberg ennek a projektnek a rendezői székébe. A bevételi adatokat tekintve azonban a film szépen teljesített, s ezzel Spielberg újra bizonyította: gyakorlatilag a neve is elég ahhoz, hogy valamiből anyagi siker legyen. 

Williams bármennyire is el volt havazva ekkoriban felkérésekkel, arra ismét szakított időt, hogy egy kicsit ő is kikapcsolódjon. Így született meg huszonegyedik közös munkájuk gyümölcse, egy vidám, romantikus történet a hozzá tartozó, a hatvanas éveket idéző, jazzes hangvételű muzsikával, amely nélkülözi a manapság egyre jellemzőbb izzadtságszagú filmzenei világot. A score mindenféleképpen Williams kifogyhatatlan munkásságának sokadik csúcspontjának nevezhető. Azok számára azonban, akik Williamst a Star Wars, a Harry Potter vagy az Indiana Jones-filmek zenéi miatt kedvelik, valószínűleg csalódás ez a score, ugyanis a muzsika inkább a romantikus, vidámabb vonalat követi, itt nem a nagy fantáziazenés komponista zsenije csillog. A Kapj el, ha tudsz!-hoz hasonlóan a Terminál is egyfajta kikapcsolódást jelenthetett a mester számára, és ezt a zene minden pillanatában lehet érezni. A klarinétos főtémára épülő lágy dallamvezetés ugyanúgy kiszélesedik a zenekar minden egyes szólamára, mint ahogy azt Williamsnél megszokhattuk, s még akkor is csak finoman szólalnak meg a hangszerek, amikor mindenkinek egyszerre van feladata. Az üde, könnyed jazzes harmóniákat (melyek megkomponálásában nagy segítséget nyújtott a veterán jazzmuzsikus, Benny Golson) hol a zongora, hol a vonósok építik fel, és a játékos főtéma mindig változatosan jelenik meg.

Williams életművének egyik legjobb vezértémáját leginkább klarinéton halljuk, a hangszeren Emily Bernstein játszik, aki amellett, hogy a Los Angeles Opera első számú klarinétművésze, több filmzenében is játszott már szólót, például a már említett Kapj el, ha tudsz!-ban, a Karib-tenger kalózai esetében, vagy a Vágtában. A könnyed téma szép apránként bontakozik ki, s olykor a szólistát felváltva az egész zenekar is megmutatja, de sosem veszik át a főszerepet. A klarinétszólót egyébként gyakran tangóharmonika kíséri. Ebből és a további motívumokból egyértelműen felismerhető Williams zenei felfogása, széles zenei repertoárjának minden vidámabb melódiája felidéződik pillanatokra, így a Reszkessetek betörők, a Hook vagy például a Sabrina is. A score-ban harmonika és a markánsan oda-odakontrázó zenekar sokszor vesz fel egy könnyed, tangót idéző stílust. Williams több helyen egyszerű zongoraszólót is bevetett, melyet halk zenekari háttérrel ágyazott körbe, emelve a zene szépségét. A jazzes jellegű zongorafutamokat egyébként Randy Kerber játsza. A zenéhez pedig egy érdekesség is kötődik, hiszen a filmben szereplő kitalált országnak, Krakozhiának John Williams még egy himnuszt is komponált. Williams életművének talán legszínesebb romantikus muzsikája ez a score, mely annyira könnyed, mint a mesefilmekhez komponált zenéi, ugyanakkor a felnőtt élet drámaiságát és gazdag érzelemvilágát is tökéletesen kifejezi.


A maestro talán egész karrierje során nem volt úgy leterhelve, mint 2004-2005 tájékán, amikor hat filmhez írt score-t. A 2004-es Harry Potter és az azkabani fogoly, valamint a Terminál után, 2005-ben a hatodik Star Wars-film, az Egy gésa emlékiratai, illetve két Spielberg-mozi várt rá. A Különvélemény forgatása idején vetődött fel Spielbergben és Cruise-ban, hogy szívesen dolgoznának újra együtt, ha erre lehetőség nyílik. "Nagyon intelligens, kreatív partner, s olyan ötleteket hoz a forgatásra, amelyekkel felvillanyozzuk egymást" – mondta Spielberg a színészről. Cruise nem is várt sokat az újabb munka lehetőségével, hiszen már 2002-ben, a Kapj el, ha tudsz! forgatásán felkereste a rendezőt, s három lehetőséget kínált fel neki, melyek közül az egyik a Világok harca adaptációja volt. Spielberg rögtön megérezte az ebben rejlő lehetőséget, mivel egyrészt szerette H. G. Wells klasszikusát, másrészt meglátta benne egy nagy látványfilm lehetőségét, s még valamit, amit így foglalt össze: "Életemben először olyan űrlényes filmet csinálhatok, amelyben nincs szeretet és kísérlet a kapcsolatfelvételre." Míg a Harmadik típusú találkozások és az E.T. – A földönkívüli esetében békés szándékú űrlényeket mutatott be, addig az itt felbukkanó idegenek már cseppet sem olyan kedvesek, az emberekkel pedig egyáltalán nem harmonikus kapcsolatra törekszenek, így Spielberg egyik kedvenc filmes sztoriját egy gyökeresen más megvilágításból tudta bemutatni. Kevéssé köztudott, de az E.T. – A földönkívüli előtt egy olyan űrlényes projekten dolgozott, melyben a Földre érkező idegenek erőszakosak lettek volna, ám ezt a tervét végül feláldozta E.T.-ért, de a szituáció sötétebb tónusú bemutatása mindig is ott bujkált benne. Wells regényét csak alapnak tekintette, mivel ragaszkodott a kortárs idejű történethez, sőt az egész inváziót hiperrealisztikus ábrázolással szerette volna megjeleníteni. A forgatókönyv végleges változatának megírását David Koeppra bízta, aki behozta a történetbe a kívülről szemlélődő narrátor szerepét, valamint eldöntötte, hogy más katasztrófafilmektől eltérően, itt nem lesznek nagy épületpusztító jelenetek, emellett összevont szerepeket is. Kiemelt figyelmet fordított arra is, hogy a modern világot visszaröpítse az 1800-as évekbe, oly módon, hogy a szereplőket megfosztotta az elektromosságtól és a kommunikáció korszerű technikáitól. A föld alatt rejtőző tripodok ötletét pedig maga Spielberg vetette fel, mivel nem szeretett volna nagy inváziós űrhajókat bevetni. 

A direktor eredetileg a Münchent követően készítette volna el a Világok harcát, ám Cruise-nak olyannyira tetszett a forgatókönyv, hogy rávette a rendezőt a cserére, s ő maga is hasonlóképp járt el a Mission: Impossible III.-mal. Így a Terminál is épp csak elkészült, s a rendező máris újra forgatott, sőt abban a tudatban, hogy egy következő projektet is össze kell majd hoznia záros határidőn belül, ám sietségnek saját bevallása szerint nyoma sem volt. A filmmel Spielberg visszatért a kasszasiker rendezők közé, hiszen a Jurassic Park óta nem tudott anyagilag ennyire sikeres alkotást összehozni, s mind a mai napig a hatodik legtöbbet kasszírozó Spielberg-film a Világok harca. A kritikák is elég kedvezőek voltak, legtöbbjük megjegyezte, hogy jól idézte meg Wells regényének izgalmait és paranoiáját. 

Williams akkor kezdett dolgozni az anyagon, amikor a mozi még csak félig volt kész, és tulajdonképpen még azelőtt befejezte a témák megkomponálását, hogy egyáltalán a forgatásának a végére értek volna. Eredetileg csak hattekercsnyi anyagot nézett meg, majd a második rész megtekintése nélkül meg is írta a zenét. Ez a módszer természetesen nem volt új Williams előtt, hiszen több közös munkánál kényszerült már erre. Mint elmondta, nem volt szüksége a teljes képanyagra ahhoz, hogy a megfelelő zenei hangulatvilágot megteremtse, ráadásul a film első felében épp elég hátborzongató jelenet volt ahhoz, hogy a főbb motívumok kialakulhassanak. A legfőbb célnak azt tekintette, hogy a készülő mű a régi, szörnyes vagy idegen lényekről szóló híres filmek nagyszabású zenei aláfestései előtt legyen egyfajta tisztelgés, ezenfelül megmaradjon az egyensúly a score és a látvány között, a régi zenékre való utalással pedig inkább a disszonanciát választotta a melódiákkal szemben. Mindkettő tökéletesen érvényesül: a fokozott veszélyeztetettséget elsősorban félelmetes üstdobok teszik erőteljessé, és a mély hangokon megszólaló fúvósok ütemes játéka is elképesztő lüktetést ad a muzsikának. Azonban hogy valóban létrejöjjön az egyensúly, ezek a tételek bizony jócskán megalázkodnak a képi világ előtt, ami igen érzékenyen érintette a zenebarátokat. Azért dőreség lenne azt állítani, hogy gyenge muzsikával van dolgunk, annál is inkább, mert Williams éppen amiatt kiváló zeneszerző, hogy az egyszerűbbnek tűnő feladatokat is élvezhetően oldja meg. Mindenképpen hiányérzetet kelthet azonban a Világok harcával kapcsolatban, hogy semmilyen vérbeli Williams-témával nem találkozhatunk, ellenben könyörtelen osztinátó kapja a főszerepet, amely mind vonós, mind fúvós szólamok által hozza létre a hihetetlen dinamikát. A score-ral kapcsolatos érdekesség, hogy a szerző komolyabban együttműködött a hangeffekt-technikusokkal, zenéjének egy része ugyanis az effektek szerepét is átveszi. Viszont Spielberg hallani sem akart modernebb elektronikus zenei megoldásokról, mert mint nyilatkozott: "Nem szeretem az elektronikus zenét használni. Számomra óriási a különbség egy zenekar és egy szintetikus zene között, egyszerűen szeretem a szimfonikusokat."

Egy magasan szóló női kórus és mély férfihangok (az úgynevezett tibeti kántálás) is szerepet kap, így biztosítva a túlvilági hangulatot. Spielberg egyik ötlete is igen meglepő volt, történetesen a stáblistához írt epilógus egyik részletét átrakta a film egyik kulcsjelenetéhez, ami először meglepően hatott, de végül olyan jól teljesített, hogy benne is maradt. Több tétel fantasztikus tempóját egy egyenlőtlen ütemegységű ritmuskép adja, az úgynevezett bolgár ritmus, melyet az üstdob állandóan változó játéka, valamint a különböző hangszerek egymásra felelgetős megszólalása tesz igazán színessé. Ugyan a folyamatos zenei menekülést és üldözöttséget felváltó, a drámát aláfestő tételek egyike sem válik a Williams-életmű meghatározó darabjává, de kellemesen nyugtatják a felborzolt kedélyállapotot. Ezeket szívbemarkoló vonósjáték és disszonáns, tompa zongorakíséret alkalmazásával oldotta meg a szerző. A végig mélyen dübörgő zenék többsége visszafogottabban szerepel, de kiszolgálja a filmet, és a megfoghatatlan káoszból a hallgatók is kapnak egy jókora adagot, s ezek terén pedig több helyen is a Különvéleményre emlékeztető zenei megoldásokat hallunk. Az igazi, elképesztő mélységgel a halk és sejtelmes kompozíciókban találkozhatunk, ahol az összevissza mormogó hangszerekkel és különféle effektekkel együtt vérfagyasztóan csendes miliőt kreált Williams. Ám a gyönyörű hangszerelést és a bonyolultabb szólamok ízléses egybeolvasztását leszámítva a score különálló hallgatása valójában komolyabb zenei megpróbáltatás. Ugyanakkor Williams kiemelkedő zenei látásmódja nem véletlenül teszi őt napjaink legrangosabb komponistájává, hiszen minden egyes hangjegy tökéletesen illeszkedik egymáshoz, ám mégsem fog a zene filmtől elkülönülő hallgatása gyakorivá válni, mert kép nélkül a Világok harca aláfestése csupán magányos túlélő, amelyet beárnyékolnak John Williams egyéb, fantasztikus zenéi.


Spielberg 2005-ben is gyakorolta azt a hagyományát, miszerint a látványfilmes rendezéseit követően rögtön egy drámát készít. A nagyon komoly témát feszegető München egyszerre volt drámai és elgondolkodtató történelmi film, valamint izgalmas és élvezetes thriller. A rendező ismét egy sok helyszínes mozit forgatott, emiatt a stáb újfent csak rengeteget kényszerült utazni: többek között Málta, egy német légibázis, Párizs és New York mellett Budapest adott színhelyet a filmbeli eseményeknek. Az 1972-es müncheni olimpia közismert véres terroreseményeit és az azt követő hajtóvadászatot feldolgozó alkotást igen nehéz Spielberg életművében bármi máshoz hasonlítani, gyakorlatilag az első eset volt, amikor egy krimiszerű történethez nyúlt. Bár a forgatókönyvet Tony Kushner és Eric Roth írták, de több régebbi művet is alapul vettek, így a magyar származású George Jonas Megtorlás – Egy izraeli antiterrorista csoport igaz története című könyvét is. Ebben a műben az író azt a titkos izraeli különítményt követi nyomon, melynek feladata a müncheni mészárlással gyanúsított tizenegy palesztin felkutatása és likvidálása volt, valamint azt is boncolgatja, hogy milyen személyes áldozatokat követelt a bosszúhadjárat a csapat egyes tagjaitól és családjuktól. Ezt az akciót azonban sokan kétlik, a film után pedig újra fel is lángoltak a viták, hogy meg- és így történt-e mindaz, amit Spielberg alkotásában láthatunk. Furcsa módon a rendezőt a végén már azért is támadták, mert nem elvetemült vérengző bestiáknak, hanem embereknek ábrázolta a palesztin terroristákat, emiatt aztán bizonyos amerikai zsidószervezetek a München bojkottálására is felszólították. És hogy milyen megosztó lett a mozi, azt jól mutatja, hogy Spielberg mindkét tábort magára haragította. Voltak ugyanis, akik azt látták benne, hogy az izraeli különítmény ugyanolyan terroristaábrázolást kapott, mint a valóban terroristának nevezhető palesztin gyilkosok, de persze a mára már jóval békésebb ellenoldal sem látta szívesen a '72-es támadás felelevenítését. Így azon furcsa eset állt elő, hogy a filmet egyaránt össztűz alá vették a terroristák kvázi támogatásáért és a terrorizmusellenes harc kritizálásáért. Azonban a közönséget nemigen érdekelte a hisztéria és a fontoskodás, hiszen a témához viszonyítva szép bevételi adatokat tudott produkálni a mozi, ráadásul a történet és annak tálalása körüli vegyes gondolatokat leszámítva a München igen pozitívan szerepelt a kritikusoknál is. Sok megnyert díj mellett, öt Oscar-jelölést is elért, köztük a legjobb rendezés és a legjobb film kategóriájában, na és persze John Williamsről sem feledkeztek meg. 

Williams 2005-ös leterheltsége miatt szárnyra kapott egy olyan hír is, miszerint a Münchent már nem fogja tudni elvállalni, így Spielbergnek másvalakihez kell majd fordulni, s ez a hírek szerint Hans Zimmer lett volna, azonban Williams végül úgy alakította idejét, hogy nem kellett kikosaraznia barátját. A gyászos, ámde feszültséggel teli mozihoz egy kettősséggel teli zene született, ami többféle dologban is megmutatkozott. Egyrészt sok benne a drámai, lírai rész, másrészt az ügynökök harca és a kutatás igényelték a feszült zenei megoldásokat. Emellett megjelenik az európai zsidóság zenei múltja, illetve egy siránkozó énekhanggal a közel-keleti népekre jellemző muzikális környezet, mely jelölheti akár a zsidókat, akár a palesztinokat is. Sőt a score-nak éppúgy kellett megtorlónak, mint megértőnek is lennie, ebből a rengeteg elvárásból kifolyólag pedig egy értékes, ámde kevésbé élvezetes muzsika született meg. A hangulat végig szürkés, borongós, túl nagy dinamikai kontraszt sem lelhető fel, ám mégis, amikor a kelet-közép-európai zsidó zenére hajazó részeket halljuk, azok más minőségi kategóriát képviselnek, mint az aláfestés többi, funkcionális része. Persze a Lisbeth Scott által előadott siratóénekes motívumot sem lehet lebecsülni, hiszen legalább annyira fontos alkotórésze a score-nak, mint az európai fülnek kellemesebb, dallamosabb témák. 

A muzsika sok tekintetben rokonítható a Schindler listájával is, bár annak kiváló vonós szólóit itt nem kapjuk meg, ugyanakkor témákat tekintve van hasonlóság. Az egyik fontos motívuma a Hatikvah, azaz az izraeli himnusz zenéje, melyet Williams szabadon kezelve épített bele és át a score-ba, s olyannyira jól tette mindezt, hogy a végeredmény (bár ez ízlés kérdése) jobb is lett, mint az eredeti, Samuel Cohen által komponált. Maga a dallam egyébként egy régi reneszánsz dalból származik, a "La Mantovaná"-ból, de leginkább Smetana "Moldva" című szimfonikus költeményéből ismerhetjük, mivel a cseh szerző is ez alapján komponálta híres darabját. A másik főtéma az egyik Moszad-ügynök dallama, mely ismét egyike Williams nagy és jelentős témáinak, s gyakorlatilag olyan, mintha egy régi klasszikus muzsika dallamát hallanánk. Oboán, hegedűn és gitáron prezentálta leginkább, bizonyos tételekben a nagyzenekar is tolmácsolja, a legjobban pedig az "A Prayer for Peace" című track mutatja be, mely nem véletlenül lett Spielberg egyik kedvenc Williams-kompozíciója. A feszített tempó miatt a maestro már nem tudott kedvenceivel, a London Symphony Orchestrával dolgozni, így be kellett érnie a Hollywood Studio Symphonyval, mely, ha nem is egy rossz együttes, de nem is olyan kiváló, mint londoni kollégáik. A szólistákra azonban itt sem lehet panasz, csellón például Steve Erdody játszott. Egy fontos dolog még kötődik ehhez a zenéhez, Williams ugyanis itt dolgozott utoljára régi barátjával, Kenneth Wannberggel, aki szinte egész pályafutása alatt zenei vágója volt, az idős, egyébként zeneszerzőként is feltűnő Wannberg ugyanis korára tekintettel visszavonult.


A direktor következő filmjéről ismételten csak azt lehet elmondani, hogy hosszú tervezés előzte meg, és igen nehezen akart megvalósulni. Ugyanakkor az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága volt talán a legjobban várt Spielberg-mozi. A hetvenes évek végén a Steven Spielberg-George Lucas duó úgy tudott megállapodni a Paramount stúdióval Az elveszett frigyláda fosztogatói finanszírozásáról, hogyha öt filmre szerződnek le. 1989-ben Spielberg teljesítette a harmadik részt, ám kettő még hátravolt, és ugyan a rendező is hitet tett amellett, hogy elkészíti majd a hiányzó kettőt, ám ez egyre csak tolódott. Az egész projekt jegeléséhez az is hozzátartozott, hogy Lucas ötlet híján a befejezés mellett döntött, s inkább elkészítette Az ifjú Indiana Jones kalandjai szériát. Az egyik részben azonban megragadta pár dolog: Jones idősebb énje, az ötvenes évek miliője, valamint egy űrlényes sztori lehetősége. Míg az első három epizód a negyvenes évek sorozatfilmjeinek stílusát másolta, addig a tervezés alatt álló új rész esetében már inkább az ötvenes évek B-filmjeit kívánta alapul venni Lucas. Azonban a főszerepet játszó Harrison Ford erre nemes egyszerűséggel így reagált: "Egy ilyen Steven Spielberg-moziban én nem leszek benne", a gondot pedig tetézte, hogy ekkoriban Spielbergnek is elege volt már az idegenes történetekből, hiszen rendezett már pár ilyet. A kilencvenes évek közepén azonban Lucas beindította az ügyet, és elkezdett forgatókönyv-változatokat íratni. Ekkor még úgy tervezték, hogy Indy apja is visszatér majd, ám Sean Connery már hallani sem akart Henry Jonesról. Viszont ebben az időben találta ki Lucas, hogy az új gonoszok már ne a nácik, hanem a szovjetek legyenek. 1996-ra elkészült az első teljes szkript, ám A függetlenség napja után Spielberg végleg lemondott arról, hogy inváziós űrlényes filmet csináljon, így Lucas is elengedte a tervet, s inkább a Star Wars előzményeire koncentrált innentől kezdve. Négy év telt el, mire minden fontosabb alkotó eljutott odáig, hogy mégis szükséges lenne egy új Indy-mozi készítése. Lucas a kristálykoponyát vetette fel kiindulópontnak, mivel ugyanannyira érdekfeszítőnek vélte, mint annak idején a frigyládát. Az új forgatókönyv megírására még M. Night Shyamalant is felkérték, ám ő szerencsére nem vállalta el a feladatot, Frank Darabont viszont igent mondott, és bár a munkája Spielberg tetszését elnyerte, ám Lucasét már nem, így a projekt ismét csak tolódott. Végül David Koepp vette kezelésbe az ügyet, ám ekkor már 2005-ben jártunk. 

Két évvel később tudtak hozzákezdeni a forgatáshoz, Spielbergnél viszont ismét előjött az utazás iránti undor, így míg az első három rész kapcsán a stáb beutazta a fél világot, addig a negyedik felvonás esetében el sem kellett hagyniuk az USA-t, még a dzsungeles jeleneteket is megoldották az Államokon belül, konkrétan Hawaiin. Egy Indiana Jones-filmnek megvannak a követelményei, a stílusjegyei, ezt pedig Spielbergnél jobban senki sem tudta, így hiába telt el közel húsz év a régészprofesszor utolsó kalandja óta, sok mindenben a rendező nem kívánt változtatni. "Nem akartam, hogy Janusz modernizáljon és a XXI. századba hozzon minket – magyarázta Spielberg, így a korábbi részek operatőri munkájának kvázi lemásolása volt a cél. – Ez nem volt könnyű egyikünknek sem, hiszen Janusznak igazodnia kellett egy másik operatőr elképzeléseihez, nekem pedig egy fiatalabb rendezőhöz, akitől továbbálltam az elmúlt közel két évtizedben." Ezt olyan jól megoldották, hogy Lucas szerint a film úgy nézett ki, mintha három évvel az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag után készült volna. Noha a mozi fogadtatása igen vegyes lett, ez a bevételi adatokon egyáltalán nem látszott meg, sőt az év második legsikeresebb filmje lett.

"Olyan, mint leülni és befejezni egy levelet, amelyet 25 évvel ezelőtt kezdtél el" – mondta Williams a score-ról, s valóban, az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága zenéje olyan, mintha a régi részek aláfestéseinek kiadatlan tételeit hallgatnánk. A komponista lassan három éve nem jelentkezett már új muzsikával, a hosszú kihagyás pedig igen szokatlan volt tőle, hiszen karrierje kezdete óta egy évet sem hagyott ki, nemhogy hármat. Tehát sok mindenben vissza kellett térnie a régi zenéihez, ám ő nem az a szerző, akit az önmásolás vádjával lehetne illetni, s mint ezen a score-on is látjuk, illetve halljuk, még akkor sem lehet, ha egyértelműen régi munkáinak újrázását várták tőle. Az új témákkal és azzal, hogy stílusa bizonyos tekintetben alaposan megváltozott 1989-hez képest, tulajdonképpen valahol egészen el is tért attól, ahol abbahagyta Indy zenei világát. A "Raiders March" témája ismét csak jelzésértékű, előtérbe sohasem tolakszik, olykor-olykor bukkan csak elő például egy fúvós vagy egy vonós hangszer tolmácsolásában. "Visszatérni Indiana Joneshoz olyan volt, mint hosszú idő után újra biciklizni. Pár órát töltöttem csak el a komponálással, és máris előjöttek a régi ötletek, a stílus és a sorozat ritmusa" – nyilatkozta Williams a munkáról.

A sok tematikus ötlet csábító volt a számára, s ezt maximálisan ki is használta, így Mutt, azaz Indiana fia egy bohókás, néha apja zenei motívumára is reflektáló témát kapott. A főgonosz, azaz a szovjet ezredes, Irina Spalko is önálló dallammal bír a muzsikában: ez egy Williams repertoárjában megszokott gonosz-dallam, vagyis rokonítható Darth Vader vagy a Császár, illetve Voldemort motívumával is, az élesebb különbség az alkalmazott hangszerek és a stílus, hiszen az oroszos hangulat egy új színt vitt Williams zenei gonosz-értelmezésébe. Annyi módosítást megengedett magának a szerző, hogy egy picit az ötvenes évek filmzenei világát keverte bele a jól ismert Indy-hangulatba. Mindez leginkább a kristálykoponya témája esetében csúcsosodik ki, mely szinte olyan, mintha az ötvenes évek valamely nagy fantasy és sci-fi mozijának score-jából származna. Stílusában ismét igen komoly tisztelgés Bernard Herrmann előtt is, aki az ötvenes években több ilyen műfajú alkotáshoz is adta a nevét. A három új kulcsmotívumból – csakúgy, mint sok más munkája esetében – a filmzenealbumra itt is külön szvitet írt. Az első három részhez képest észrevehető eltérés egyik fő okát pedig abban kereshetjük, hogy zeneszerzői stílusa változott, az új Star Wars-ok vagy a Harry Potter-zenéi esetében már bemutatta, mit gondol a filmzenei témákról, azok alakításáról, adaptálásáról, adott zenei környezethez való igazításáról, így ebben a témacentrikus művében is ezen jegyeket fedezhetjük fel, és ezekben érezhető leginkább a régi Indy-score-okkal való szakítása. Az már ízlés kérdése, hogy ki az, aki Williams stílusai közül csak a régebbit tudja elfogadni, és ki képes az újabb elgondolásait is élvezni, az azonban mindenképpen érdekes, hogy az új Star Wars-epizódok után Indiana Jones muzsikáján is be tudta mutatni, hogy mennyit változott zeneileg. A Grammy-díj-átadón Williams egy újabb szoborban részesült Mutt témájáért, nem mellesleg jelölték a teljes filmzenét is. Noha mindhárom korábbi Indy-film zenéjét nominálták Oscar-díjra is, itt azonban a jelölés elmaradt.


2011 ismét azon évek egyike volt, amikor Spielberg egy szórakoztató mozi mellett drámával is előrukkolt. Tintint, az ifjú riportert jellegzetes frizurájával, foxterrierjével és számos hű barátjával, továbbá ellenségével a Hergé művésznévre hallgató, belga Georges Rémi alkotta meg a múlt század húszas éveiben. A képregény először 1929-ben, egy belga újság gyermekmellékletében jelent meg, majd 1976-ig összesen huszonnégy kötet látott napvilágot Tintin kalandjaival. Hergé 1983-ban bekövetkezett halála előtt azt mondta, ha valaki megfilmesíti a művét, örülne, ha az Steven Spielberg lenne. Vágya végül teljesült, hiszen a rendező pár évvel ezelőtt Peter Jacksonnal fogott össze, hogy két részben leforgassanak egy Tintin-történetet. Az első epizód Tintin kalandjai címmel jelent meg. Noha egy Spielberg-Jackson-alkotástól kasszarobbantást várnánk, azonban ez az USA-ban elmaradt, mindössze 77 millió dolláros bevételre tett szert a film, azonban a világ többi táján azért csak összegyűjtött 300 millió dollárt, és bezsebelt egy Golden Globe-díjat is. Ez pedig hozzájárult ahhoz is, hogy végül bejelentették a következő, Jackson rendezte részt is, A Nap Templomát, noha konkrét premierdátumot már nem adtak ki hozzá.

Bár a motion capture technika lassan egy évtizede jelen van a vásznon, azonban Robert Zemeckis három gyönyörűen kidolgozott alkotása (Polar Expressz, Beowulf, Karácsonyi ének) sem volt annyira meggyőző, hogy a filmkedvelők többségének bizonyítsa a stílus létjogosultságát, és hogy erre a technikára ilyen formában ténylegesen szükség van. Spielbergék azonban mégis így akarták leforgatni a sztorit, főként azért, mert hűek szerettek volna maradni Hergé rajzolt figuráihoz, ugyanis a pisze Tintint és a hatalmas krumpliorrú kapitányt szerintük nem lehetett volna élő szereplővel megformáltatni. A látvány kétségkívül lenyűgöző lett. Azonban valami hiányérzete mégis van az embernek, ez pedig az lehet, hogy ha már ennyi pénzt rááldoztak a filmre, akkor lehetett volna egy élő szereplős verziót készíteni belőle, és talán a nem túl népes hardcore rajongótáboron kívül nem rótták volna fel sokan azt, hogy Tintinnek nincs pisze orra. Az ifjú kalandorból ugyanis simán az új Indiana Jones válhatott volna, ami viszont így rajzfilmesítve már egészen biztosan nem fog bekövetkezni.

John Williams, saját bevallása szerint, mindig is szeretett volna animációs filmhez zenét írni, ám – bármilyen furcsa is ez – eddig nem adatott meg neki, azonban Spielberg jóvoltából ez is összejött. A Tintin kalandjai aláfestésének megírását a bemutató előtt évekkel elkezdte. Már a sztori alapján is születtek meg benne elképzelések, a két csetlő-botló nyomozó témáját, Milu, illetve Tintin dallamát anélkül megírta, hogy látott volna bármit is a moziból, sőt bizonyos tételeket, mint például a kalózos részeket, illetve az üldözéseket, a Disney régi módszere alapján komponált meg, vagyis előre, a jelenet ismerete nélkül megírta, ezzel az animátorok munkáját kívánta segíteni, hogy megtalálják a ritmust és a tempót. A főcím és a végefőcím is korán a rendelkezésére állt, így ezekhez is meg tudta komponálni a muzsikát. Az élő szereplők által rögzített, de még kezdetleges kinézetű animációt tartalmazó, viszont már véglegesen összevágott film alapján korán hozzákezdhetett a jelenetekhez illeszkedő score megírásához is, ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy az aláfestő zene már a végső animáció megszületése előtt elkészült. Így történhetett meg, hogy a Tintin kalandjai zenéjét már a premier előtt másfél évvel rögzítették, miközben a WETA animációs és trükkcsapata még sok-sok hónapot dolgozott a mozi külcsínén.

A score egy igazi komolyzenei energiabomba lett, tehát Williams ismét megdolgoztatta a zenekart, bár sok csendesebb megoldása is akad. Koncepciójában érezni, hogy a szerző bizonyos mértékig Carl Stalling rajzfilmzenéinek jól ismert stílusa előtt tisztelgett. A főcímhez három verziót készített, mindegyiknél Tintin témája az alapdallam, és mindhárom stílusa Európára utaló, jazzes, olyan, melyről az embernek egyből ez a kontinens, főleg nyugati része, leginkább a francia nyelvterület zenei világa ugrik be. Végül a jazzimprovizációt is tartalmazó verzió került a filmbe. Milu, azaz Tintin kutyája, akit az angol változatban Snowyra kereszteltek, szintén saját témával rendelkezik, Williams a kis állat dallamát játékosra alkotta meg. Milu témája a vidámság hordozója a score-ban, amikor viccesebb jelenet bontakozik ki a vásznon, akkor Williams rendre a kutya dallamához nyúlt. Thomson és Thompson témája a Star Wars V. rész: A Birodalom visszavág jól ismert "Imperial March" dallamának egy lassított változata. A szórakozott kopókat zeneileg tökéletesen lefestő rendkívül bohókás, mókás motívum csak ritkán szólal meg a filmben, de amikor a karakterek feltűnnek a vásznon, akkor dallamuk is felbukkan a score-ban, tulajdonképpen ez is mutatja, hogy Williams ezen muzsikájában milyen erősen visszatért a klasszikus, témákon alapuló filmzenék világához. Thomson és Thompson karakterét nemcsak egy dallam, hanem egy hangszer is megjeleníti az aláfestésben. Williams az eufóniumban, a szerinte kissé bumfordi hangú instrumentumban találta meg azt a megoldást, ami az esetlen rendőröket a zenében a legjobban megjeleníti. Külön témát kapott Haddock kapitány is, de ez a dallama az ő múltbéli karakterének, Sir Francis Haddocknak is. John Williams a 2008 májusa óta tartó nagy hallgatását törte meg ezzel a 2011 őszén megjelent zenével. Az akkor 79 éves zeneszerző muzsikáján egy cseppet sem lehet érezni szerzője korát, friss, lendületes kompozíciót varázsolt Tintin történetéhez, melyért egy újabb Oscar és Grammy-jelölést is kiérdemelt.


Az első világháború borzalmait igen ritkán dolgozták fel a filmesek, és főleg a második világháborús mozikkal összevetésben igen alacsony a számuk, többek között ezért is lett egy fontos film a Hadak útján. Michael Morpurgo angol íróban első világháborús veteránokkal való találkozása után fogalmazódott meg a gondolat, hogy egy regényt szenteljen az első világégésnek, s az idősekkel való beszélgetései során egy olyan történet kezdett megfogalmazódni benne, amely egy teljesen szokatlan oldalról közelítette meg a háború borzalmait. A veteránok ugyanis beszámoltak neki a harctéri lovakról, ezek szenvedéseiről és arról, hogy az állatok miként és honnan kerültek a csataterekre. A sikeres gyermekregényeket szerző Morpurgót miután beleásta magát a témába, magával ragadta ezen szerencsétlen lovaknak a sorsa, s a tény, hogy a több millió harcba küldött párából mindössze 62 000 tért vissza Angliába. Az írónak ugyan ötlete már volt, de azt nem tudta, miként is formáljon mindebből regényt. Végül egy zseniális húzással egy lovat tett meg főszereplőnek, s az ő viszontagságait meséli el több kisebb epizodikus egységen át, ám hogy az emberi oldal is biztosítva legyen, s hogy a katarzis még hatásosabbá váljon, a ló gazdájának egy fiatal fiút választott, aki nagykorúvá válása után szintén a harcok közepében találja magát, ám a regény az eseményeket a ló szemszögéből követi. Noha a könyv igen jeles munka lett, de különösebben nagy népszerűségre nem tett szert, különböző nyelvekre is csak a film bemutatóját követően fordították le, azonban kiadását követően Simon Channing Williams filmproducer már a nyolcvanas években meglátta benne egy potenciális mozi lehetőségét, és fel is kérte az írót, hogy adaptálja művét, ez azonban sehogy sem sikerült neki, így végül ez a feldolgozás elhalt. Ám a színpadi változat tervei nem buktak el, hovatovább 2007-ben a londoni Királyi Nemzeti Színházban elképesztő sikerrel debütált is a deszkákon a Hadak útján, 2010-ben pedig a Broadwayn is bemutatták, szintén nem kevés sikerrel. A színházi adaptáció esetében nem jöhetett szóba, hogy a ló szemszögéből lássa a néző a történetet, így a történetet kissé átalakítva állították színpadra, a 2011-ben bemutatásra kerülő mozis változathoz is ezt a verziót vette alapul Richard Curtis és Lee Hall forgatókönyvíró. 

A történetben rejlő filmes lehetőséget a Spielberggel gyakran dolgozó Kathleen Kennedy látta meg, aki egy londoni előadáson szeretett bele a darabba, s rendkívül csodálkozott is, hogy még senki sem vette meg a regény jogait. Spielberghez is több helyről eljutott már ekkor a könyv, illetve a színdarab sikere és híre, így támogatta Kennedy ötletét, hogy a DreamWorks vásárolja meg a jogokat. Spielberg így nyilatkozott a regényről: "Abban a pillanatban, amikor olvastam Michael Morpurgo könyvét, már tudtam, hogy ebből egy olyan film lehet, amilyet már régóta akartam a DreamWorksnél, és hogy a történet szíve és üzenete olyan, amely átélhető és érthető minden országban." A tervekből gyors megvalósulás lett, hiszen 2010 augusztusában megkezdődött a forgatás, 2011 őszén pedig már kész is volt a mozi, ami tekintve, hogy a Tintin kalandjaival párhuzamosan készült, komoly teljesítménynek mondható. A mindössze két hónap alatt leforgatott moziban eleinte igen kevés lett volna az angol vidék szerepe, és maga Spielberg sem rajongott az ötletért, hogy ezeken a helyeken forgasson, ám a második stáb által leforgatott, gyönyörű helyszíneket ábrázoló jelenetek hatására megnövelték az ezen területeken játszódó szcénák számát, ami kifejezetten jó döntés volt, hiszen a film egyik legnagyobb erőssége az angol vidéket bemutató szemkápráztató felvételek sora. A mozit nagy sztároktól mentesen képzelte el Spielberg, a főszerepet is az elsőfilmes Jeremy Irvine-ra osztotta, az egyetlen ismertebb név csupán Emily Watson volt, és ugyan a további szereplők között megtalálható Tom Hiddleston és Benedict Cumberbatch, ám ők is csak később váltak ismertebb színésszé. Spielberg szentimentális háborús meséje hét Oscar-jelölést kapott, s ugyan nyernie nem sikerült, de ezt kárpótolták az egyaránt pozitív nézői és kritikusi vélemények.

Williams újfent egy katonás mozit kapott Spielbergtől, kollaborációjuk hetedik olyan megbízását, mely háborús témát érintett. A mester ekkor már három éve nem jelentkezett új score-ral, így a Tintin kalandjaihoz hasonlóan nagy várakozás előzte meg ezt a művét is, főleg mivel efféle történelmi drámához már igen régen komponált utoljára. Ugyanakkor elég sokan tartottak attól is, hogy az egyre idősödő, 2011-ben már 79 éves komponista nem fogja bírni azt a tempót, amit Spielberg abban az évben diktált, a végeredmény azonban elég egyértelművé tette, hogy felesleges volt aggódni, hiszen Williams ismét csúcsformában volt. A Hadak útján zenéje egyszerre hordozza a szerző tipikus jegyeit, ugyanakkor több helyen olyan oldalát mutatta meg, melyet addig csak kevés művében hallhattunk. A score a komponista korábbi alkotásai közül a Túl az Óperencián, A hazafi vagy a Hét év Tibetben lírai, nagyszabású szimfonikus zenéivel mutat rokonságot, s olyan angol szerzők szellemisége elevenedik meg benne, mint Ralph Vaughan Williams vagy Benjamin Britten. Ugyanakkor szerencsére távol tartotta magát a túlságosan erős kelta zenei jegyektől, így csak helyenként, és nagyon finoman jelenik meg fuvolán egy ilyesféle dallam, illetve különböző angol népzenei elemek tűnnek még fel az autentikusság jegyében. Míg Tintinhez témaözönt szállított, addig a Hadak útján esetében már más a helyzet az ismétlődő motívumokkal, mert bár van öt-hat ilyen, ám visszafogottságuk és hasonlóságuk miatt nem annyira feltűnőek, mint az említett animációs mozi esetében. Bizonyos tekintetben az E.T. – A földönkívüli mesélő zenéjének megoldása köszön vissza, míg több tétel egy önmagában is megálló koncerttermi műnek is betudható. "Egyes kritikusok szerint a Hadak útján zenéje túl szentimentális lett, egy letűnt kor zenei világát tükrözi. Ám egy-egy score-nak hosszú a kifutása, nem a ma dönti el, hogy milyennek is kell megítélni. Az E.T. – A földönkívüli muzsikáját például ugyanolyan jónak mondják ma, mint akkor, pedig azóta teljesen máshogy néznek ki a kocsik, az emberek, a ruhák, mégis ugyanúgy jónak találják az E.T. – A földönkívüli zenéjét. Meg kell nézni évtizedek múltán, hogy miként dől el a Hadak útjánhoz komponált muzsikám sorsa" – nyilatkozta Williams az érzelgősséget felvető kritikákra.

A szerzőtől megszokott módon itt is nagy teret engedett a különböző szólistáknak, így leginkább a fuvolának, oboának, kürtnek és a trombitának, melyet ismét régi barátja, Tim Morrison szólaltatott meg. A témadömping hiánya viszont jelen esetben nem negatív kritika, hiszen a film nem is igényel jellegzetes dallamokat, hiszen itt az érzelmi töltetre ráerősítő, szelíd, érzékeny líraiság volt a követelmény, az más kérdés, hogy néhány melódia azért így is beivódhat a néző vagy az albumot hallgató fülébe. A háborús sztorihoz igazodva a szerző kürtöt és pergődobokat alkalmazott, sőt ezen jelenetek alkalmával a nyomasztó, borongós körítést sem mellőzte. 

Egy a Hadak útján kapcsán készült interjúban Spielberg így foglalta össze, hogy miként is képzeljük el John Williams zeneszerzési módszerét. "A film elejét mindig látja, majd egy jó időre eltűnik. Aztán kapok egy telefonhívást, hogy menjek az irodájába, mert mutatna pár témát. Én ilyenkor átmegyek, leülök mögé, és ő a Steinway zongoráján elkezdi bemutatni nekem, hogy miket talált ki. És ez így megy most már negyven éve. Szeretem minden muzsikáját, de néhány kifejezetten nagy hatással volt rám, különösen a zongorás muzsikái, mint például a Schindler listájáé". A szerző 47. Oscar-jelölését érdemelte ki ezzel, a narratív filmzenék gyöngyszemével. 


Spielberg egyik régi álma volt, hogy filmet forgasson Abraham Lincolnról, ehhez pedig tökéletes alapanyagra lelt Doris Kearns Goodwin történész 2005-ös, Pulitzer-díjas könyvében, a Team of Rivals: The Political Genius of Abraham Lincolnban. Persze a történet Spielbergnél megszokott módon nem volt ennyire egyszerű, hiszen az írónő már 1999-ben felvetette az ötletet a rendezőnek, aki annyira lelkesedett érte, hogy már 2001-ben meg is vette a még el sem készült könyv jogait. Az író egyébként minden kész fejezetet egyből átküldött Spielbergnek, s ez lehetővé tette, hogy már a forgatókönyvhöz is hozzákezdjenek a regény kiadását megelőzően. Úgy időzítették, hogy már 2006-ban, a Világok harcát követően belevágjanak a Lincoln forgatásába, ám a Paul Webb által írt szkripttel elégedetlen volt Spielberg, így a munka csúszott. Pedig már a főszereplőt is leszerződtette Liam Neeson személyében, aki alaposan felkészült a volt elnök életéből, ám a projekt hosszas tolása miatt végül kénytelen volt otthagyni az álomszerepet. Történetesen Neeson saját véleménye szerint egyszerűen túl öreg lett az 56 éves elnök szerepére, ám a szintén korán leszerződött Sally Field egy más magyarázatra is rávilágított, ugyanis Neeson felesége, Natasha Richardson váratlan halála is közrejátszott abban, hogy 2010-ben a színész otthagyta a filmet. Az év novemberében már meg is találták az új Lincolnt, Daniel Day-Lewis személyében, s ebben az évben egy másik jelentős csere is történt, mivel több sikertelen forgatókönyv után lecserélték Webbet Tony Kushnerre, aki a teljes életút helyett már csupán az utolsó hónapokra koncentrált. 

Spielberg sokadik hosszasan előkészített mozija végül ismét hangos kritikai és közönségsikert hozott, hiszen nemcsak anyagilag teljesített kiválóan a film, hanem díjakkal is elhalmozták. Day-Lewis mindent megnyert, amit csak meg lehet, de mellette Field és Tommy Lee Jones játékát is az egekig magasztalták. A mozi 11 kategóriában lett Oscar-jelölt, ám végül furcsamód csak két szobrot kapott, a jelöltek között természetesen John Williams most is ott volt.

Habár a komponista ekkor már 80 éves is elmúlt, ám az idős kora egyáltalán nem látszott meg teljesítményén. A Lincolnnal harmadik alkalommal találta meg egy amerikai elnök életéről szóló film zenei felkérése, s bármennyire is furcsa, de az előző kettőhöz (JFK – A nyitott dosszié, Nixon) hasonló koncepció volt jelen esetben is az elvárás a muzsikájával szemben. "Azt hiszem, hogy a XIX. századi zene alapvetően harmonikus és melodikus nyelvezetű volt" – mondta el, hogy mit tartott szem előtt a Lincoln score-jának megalkotásakor, továbbá azt is elárulta, hogy egy zenetörténészt is megkeresett a kor muzsikáinak jobb megismerése végett. Ennek megfelelően igen dallamos, harmonikus muzsikát szállított a volt elnök életéhez, egy olyat, mely sok tekintetben hasonlít a XIX. század zenéire. Az aláfestés jól illeszthető a komponista amerikai történelemhez köthető műveinek sorába is, így a Született július 4-én, az Amistad vagy A hazafi mélabús, komor, helyenként emelkedett hangulata köszön vissza. Zenekarnak most nem a London Symphony Orchestrát, vagyis kedvenceit választotta, hanem a chicagói szimfonikusokat (Chicago Symphony Orchestra). Az USA egyik legrégebbi zenekara pedig ki is tett magáért, mert bár nem egy óriási zenészizzasztó muzsikát játszanak e műben, de ezt a fajta amerikaias, ízlésesen patrióta hangzást csak kevés együttes tudta volna ilyen minőségben prezentálni, így igen sokat hozzá is tesznek a hallottakhoz. A CSO bevetése egy jelképes gesztus is volt, hiszen Lincoln ezer szállal kötődött Illinois államhoz. Williams és Spielberg úgy döntöttek, hogy az aláfestés másodlagos szerepet fog betölteni, és visszafogott, tisztelettudó kísérője lesz Day-Lewis teljesítményének. Emiatt nincsenek, vagy csak szerény mértékben amerikaias, erősen hazafias mainstream megoldások, s szintén ezzel magyarázható a jelentősebb, dúdolható témák hiánya is. Ugyan felfedezhető öt-hat ismétlődő motívum itt is, és ezek építése is jelen van, ám az alapkoncepció nem tette lehetővé, hogy ezek amolyan nagy Williamses témákká forrják ki magukat. 

"John sokkal inkább egy kaméleon, mint egy zeneszerző. Ellentétben az őt megelőző óriási hollywoodi filmzeneszerzőkkel, mint Bernard Herrmann vagy Dimitri Tiomkin, akik jellegzetes hangzással bírtak, Johnt nem veszed észre mint szerző. Ez a stílusbeli sokoldalúság volt az alapja a partnerségünknek. Ő újra és újra feltalálja magát minden új megbízásában" – világított rá Spielberg, hogy mi a Spilberg-Williams kollaboráció egyik titka, s ez a Lincoln esetében is abszolút megmutatkozott. Mértéktartó a zenekar jelenléte és súlya is, amit rengeteg szólista alkalmazásával ért el a szerző. Hegedű-, zongora-, fagott-, klarinét- és trombitaszólókat épített be a score-ba, a hangszereken pedig a zenekar szekcióvezetői játszanak, ám az aláfestés csúcspontjai azok a momentumok, amikor a magányos hangszerek mellé belép a teljes zenekar, sőt leginkább akkor, amikor hozzájuk a kórus is társul. Olykor amerikai népzenés stílust is bevet a szerző, ekkor bendzsó, dobok és egyéb speciális hangszerek jelennek meg. Noha a score nem tartozik Williams legjobbjai közé, ám különösen értékelendő, hogy képes volt újra létrehozni egy egyéni hangzású, kliséket elkerülő muzsikát, mely méltóképp állít emléket a tragikus sorsú, nagy államférfinak. A maestro 48. Oscar-jelölését érdemelte ki ezzel a művével, és ugyan sokan úgy vélték, összejöhet a hatodik szobor, ám ez végül elmaradt. 


Idén negyven éve, hogy a két művész egymásra talált. Mindkettejüknek rengeteget hozott ez a négy évtizedes kollaboráció, s mint ahogy Spielberg is rávilágított, Williams muzsikája nélkül filmjei kevesebbek lettek volna, és ő maga sem lett volna akkora rendező. Ám mindez fordítva is igaz, hiszen Williams legsikeresebb muzsikáinak többségét Spielbergnek szállította. Ha van szerző, akinél mindenképpen érdemes életművének elismerését díjakban is mérni, akkor az John Williams. 27, Spielberggel közös filmből 17 Oscar-, 22 Grammy-, 9 Golden Globe- és 10 BAFTA-jelölést érdemelt ki, s ebből 3 Oscar-, 9 Grammy-, 2 Golden Globe- és 3 BAFTA-díjat kapott meg

E példátlanul hosszú együttműködésre így emlékezett vissza egy közelmúltbeli interjúban a komponista: "Felhívtak, hogy egy fiatal rendező érdeklődik irántam, és az egyik filmjéhez engem szemelt ki szerzőnek. Megbeszéltük a találkozót, és Steven elvitt egy nagyon divatos Beverly Hills-i étterembe ebédelni. Olyan volt, mint egy tinédzser, aki még soha nem rendelt bort azelőtt, és úgy tűnt, nem tudta, mit kezdjen az evőeszközökkel. Olyan fiatal volt, egy kicsivel idősebb, mint egy gyerek, de nem sokkal, és úgy tűnt, hogy többet tud a zenémről, mint én, egyszerűen dúdolta a főtémáimat. Egyre jobb kapcsolatba kerültünk, filmről filmre épült a barátságunk. Elképesztő, mennyi idő elszállt azóta. Soha nem volt nézeteltérésünk vagy vitánk, olyan ez, mint egy tökéletes házasság. Néha nem látjuk egymást hónapokig, aztán összejövünk, és egyből megy a munka, Steven nagyon hűséges. A művei elég kontrasztosak, kellően változatos dolgokat csinált, hogy felkeltse az érdeklődésemet, de az is igaz, hogy van valami stílusbeli hasonlóság az E.T. – A földönkívüliben és például a Schindler listájában. Ő egy kedves és szelíd ember, mindig öröm vele dolgozni."

Nagy kérdés, hogy lesz-e folytatása ennek a páratlan kollaborációnak, ugyanis Spielbergnek jelen pillanatban nincs bejelentett filmterve, miután anyagi problémák miatt kiszállt az American Sniper produkcióból. Régóta tervben van az ötödik Indiana Jones-kaland is, de bárhogy is alakuljon, remélhetőleg alkot még együtt a két zseni. S hogy mit csinál a lassan 82 éves John Williams manapság? Egy pár hetes interjúban maga a maestro mesélte el ezt: "Régebben napi tíz órát írtam, heti hat napon át, ez mostanra már közelebb van az öt vagy hat órához, és egy ideje a Bel-Air Country Clubba járok mindennap egy órácskára. Szívesen hallgatok Haydnt, és Mozart is mindig örömmel tölt el, de mostanában egyre gyakrabban inkább már a csend hangjaira figyelek."

 

Gregus Péter
2013.10.13.