Amikor a Mester ki sem lát a már-már sorozatszerűen gyártandó zenéi közül, és nem tudja eldönteni, mikor melyik korábbi Harry Potter- vagy Star Wars-jelenet alatti témáját komponálja át úgy, hogy az aktuális folytatásban helye legyen, akkor jön Spielberg, és leforgat egy színvonalas, szórakoztató történetet, amolyan karosszékben ücsörgős, könnyed hangvételű mesét. Szól régi barátjának, hogy természetesen számít rá, Williams pedig, legyen bármennyire is elhavazva a felkérésekben, ismét szakít időt arra, hogy egy kicsit ő is kikapcsolódjon. Így születik meg huszonegyedik közös munkájuk gyümölcse, a Terminál, egy vidám, romantikus történet a hozzá tartozó, a hatvanas éveket idéző, jazzes hangvételű muzsikával, amely nélkülözi a manapság egyre jellemzőbb izzadságszagot.


A történet, nem meglepő módon, egy repülőtéri terminálban játszódik New Yorkban, ahová egy kis kelet-európai országból, Krakóziából érkezik főhősünk, Victor Navorski (Tom Hanks). A fel- és leszállás közti időtartam épp elégnek bizonyul ahhoz, hogy hazájában államcsínyt kövessenek el, s mire hősünk az útlevél-ellenőrzéshez ér, Krakóziát nem létezőnek nyilvánítva megtagadják számára a belépést az Egyesült Államokba. Mivel vissza nem mehet oda, ami nincs, kénytelen beérni a reptéri várakozással addig, míg országában helyre nem áll a rend. Telnek a hetek, s egyre inkább beilleszkedik a valószerűtlen környezetbe, mi több, kalandos életű „helybéliekkel” találja magát egy fedél alatt. Egy légiutas-kísérő (Catherine Zeta-Jones) iránt fellobbannak szíve szerelmes lángjai, de hogy a képtelen helyzeten túl még legyen némi feszültség is, szép lassan kiderül, hogy a reptérfőnök nem feltétlenül kíván bonyolultabb megoldást kitalálni Victor ügyének megoldására annál, mint hogy szép finoman eltakarítsa az útból.

Az aláfestés mindenféleképpen John Williams kifogyhatatlannak tűnő munkásságának egy újabb csúcspontja. Azok számára azonban, akik Williamst a Star Wars-, a Harry Potter- vagy az Indiana Jones-folyamok zenéi miatt kedvelik igazán, valószínűleg csalódás lehet majd az album, ugyanis a szűk egyórányi, 14 tételből összeálló muzsika inkább a romantikus, vidámabb vonalat követi. A legutóbbi közös Spielberg–Williams produkció során született Kapj el, ha tudsz!-hoz hasonlóan a Terminál is egyfajta kikapcsolódást jelenthet a Mester számára, és ezt az album minden pillanatában lehet érezni. A klarinéttémára épülő lágy dallamvezetés ugyanúgy kiszélesedik a zenekar minden egyes szólamára, mint ahogy azt Williamsnél megszokhattuk, s még akkor is csak finoman szólalnak meg a hangszerek, amikor mindenkinek egyszerre van feladata. Az üde, könnyed jazzes harmóniákat (melyek megkomponálásában nagy segítséget nyújtott a veterán jazzmuzsikus, Benny Golson) hol a zongora, hol a vonósok építik fel, és a játékos főtéma, ami például Hans Zimmer Lesz ez még így se! ihlette zenéjére is jellemző volt, mindig változatosan jelenik meg.


Az album első tétele a klarinéttémával indul Emily Bernstein prezentálásában, aki amellett, hogy a Los Angeles Opera első számú klarinétművésznője, több filmzenében is szólót játszott már, például a már említett Kapj el, ha tudsz!-éban, a Zimmer/Badelt-duó A Karib-tenger kalózaijában, vagy az Oscar-díjra jelölt Randy Newman-muzsikában, mely a Vágtához született. A "The Tale of Victor Navorski" ettől függetlenül a film végén, a stáblista alatt csendül fel (igaz, nem teljesen ebben a formájában), mégis ez foglalja leginkább össze az album hangulatát. Itt bontakozik ki szép apránként a könnyed téma, amelyet olykor felvált az egész zenekar, de sosem veszi át a főszerepet a szólótól, melyet folyamatosan tangóharmonika kísér. A motívumokból egyértelműen felismerhető Williams zenei felfogása, széles zenei repertoárjának minden vidámabb melódiája felidéződik pillanatokra: Reszkessetek, betörők!, Hook, Sabrina. A második, egyben az album leghosszabb tételében a harmonika és a markánsan oda-oda kontrázó zenekar folytatja a könnyed, tangót idéző stílust, majd a tétel felénél felcsendülnek a romantika motívumai, és átvált a lágy érzelmes dallamokba. Zárásként egyszerű zongoraszólót ágyaz körbe halk zenekari háttérrel, emelve a zene szépségét. A jazzes jellegű zongorafutamokat Randy Kerber játssza, aki szintén nem ismeretlen név filmzenei berkekben, James Horner utóbbi zenéit hangszerelte (Iris – Egy csodálatos női elme, Egy csodálatos elme, A fegyverek szava, Rádió, Trója), de szólót zongorázott a szintén Horner által komponált Spitfire Grill-aláfestésben vagy a Williams-féle első Harry Potter-zenében.

Az "A Legend is Born" című tétel első hangjai a Sleepers – Pokoli lecke zenei világát idézik vissza a művésztől, a bekapcsolódó gitárjáték és az azt követő teljes zenekari megszólalás pedig teljesen western hangulatú. A tétel végére visszatér a főtéma, és megállapítható, hogy Williams mesterien ért a fülbemászó, könnyen megjegyezhető dallamokhoz, és még mindig vannak tartalékai, új megoldásai. A "Victor and His Friends" fantasztikus lendülettel indul, mocorog az ember a székében hallgatás közben. Igazi kikapcsolódás, minden pillanata élvezet, úgy váltogatja a szólamokat. A lendület később alábbhagy, visszakanyarodik a romantikus témához, a tipikus Williams-harmóniákat kürtfanfárral ötvözi, markánsan belépnek a vonósok, már-már hátborzongató gyönyörűséggel. Újra szerepet kap a zongora, melyet a zenekaron kívül szólóbőgő is kísér, a tétel végén pedig a már várt főtéma csendül fel. Az ezt követő trackekben az eddig megismert motívumokat variálja a komponista, a váltás mindig jókor jön, és egy pillanatig sincs rossz szájíze az embernek, ahogy merül bele az ismerős témákba. A szimplán jazzre alapuló "Jazz Autographs"-t az album egyik legjátékosabb tétele követi, a "Refusing to Escape". A vonósok pengetésére épülő zenébe idővel beilleszkedik a klarinétszóló, a hangulata kicsit Thomas Newman vidám tételeit idézi (mint például az egértéma a Halálsoronból).


Az album hangulatától némiképp eltér, mégsem annyira zavaró, sőt kifejezetten unikumként hat a kilencedik tételben felcsendülő, igazi menetelős csinadrattatétel, Krakózia himnusza, melyet egy csendes, romantikus, drámaibb hangvételű, harmonikára épülő melódia követ. A "Looking for Work" is a két, már ismert témából, a játékosságból, valamint a romantikából épül fel. Ezt egy szintetizátoros kórussal induló kompozíció követi, melyből először a drámai motívumokhoz, majd a romantikához nyúl vissza Williams. A westernhangulatot idézi a "Finding Coins", de nem feledkezik meg a legelső témáról sem, s ezzel zárja le az eddig elhangzottakat, hogy végül az utolsóelőtti "Destiny"-ben az egész eddigi három fő vonalat egy nagy egésszé összeállítva lezárhassa. Az apránként felépülő érzelmes dallamokat egy erőteljessé duzzadó zenekari felíveléssel fordítja át a főtémába, s ezzel is fejezi be a tételt. Az albumot záró "A Happy Navorski Ending" tulajdonképpen már csak egy könnyed, édes ráadás, Henry Mancini A Rózsaszín Párduchoz írt aláfestésének könnyebb tételeit idézi fel a komponista, mindaddig, amíg egy igazi csattanóval vissza nem hozza a romantikus tételt, és a klasszikus régi filmek szívbemarkoló gyönyörűségével ismétli meg, megszólaltatva az egész zenekart. A tétel végén pár dallam erejéig még elbúcsúzik tőlünk a klarinét, és egy egyszerű, csodaszép akkorddal pontot tesz az egyórányi maximális zenei kikapcsolódás végére.


Williams zenetörténetének talán legszínesebb romantikus korongja a Terminál filmzenealbuma. Annyira könnyed, mint a mesefilmekhez komponált zenéi, ugyanakkor a felnőtt élet drámaiságát és gazdag érzelemvilágát is tökéletesen kifejezi. Frissnek tetsző dallamok, zenei kiruccanás, amolyan kinyújtózás a hétköznapok problémahalmazaiból, kellemes feledtető és megnyugtató egy óra. Érezni, hogy nincs semmilyen alkotói kényszer, Williams örömmel dolgozott a témákon, nincsenek túlbonyolított motívumok, az egész egy mestermunka. Szó szerint.