Philip K. Dick talán a legmostohábban kezelt amerikai író, mivel elismertsége egyáltalán nem éri el azt a szintet, ami munkássága alapján járna neki, izgalmas történeteinek filmes adaptáció pedig többségében olyan gyengék, hogy nem erősítik a szerző méltatlanul alulértékelt életművének jó hírnevét. Sokan egyértelműen a huszadik század egyik legnagyobb amerikai írójának tekintik, bár regényeinek műfaja, vagyis a sci-fi miatt inkább a könnyű irodalomba sorolják. Dick valóságtól elrugaszkodó, gyakran alternatív valóságokban játszódó, drogvíziókkal átszőtt regényei, novellái korántsem könnyen fogyasztható művek, viszont elég érdekesek, izgalmasak ahhoz, hogy a hollywoodi rendezők, producerek azért néha-néha elővegyék és filmre vigyék egy-két munkáját. Ezen filmek többsége viszont minősíthetetlen színvonalú, távol állnak az író képzeletvilágától, és olyan lazán kezelik cselekményeit, hogy olyan is előfordulhat, mint amit a Dick egyik novellájából készült Next – A holnap a múltéban láthattunk, amiben Nicholas Cage formálja meg az eredetiben aranyszőke, tizennégy éves mutáns karakterét. Persze akad kivétel, mint amilyen a Szárnyas fejvadász is, ami ugyan szintén eltér az író alapsztorijától, de a képi világa, a történet és gondolatai azért hűek maradtak hozzá, így a mai napig ez a Ridley Scott-film a legjobbnak tartott Dick-adaptáció. Ezt sajnos a Különvéleményt jegyző Steven Spielbergnek sem sikerült felülmúlnia, bár az ő elképzelése is nagyban hozza azt a szürreális, alternatív valóságokon alapuló világot, melyet az író majd minden munkájában megtalálunk. A Különvélemény forgatókönyve is egy alaposan átdolgozott mű lett a szerző 1956-ban írt kisregényéhez képest. Akcióval való dúsítása, a történet korszerűsítése természetesen nem róható fel a készítőknek, de a sok újítás közepette a Dick írásaiban gyakorta megjelenő kábítószeres látomások, lepukkant városok, a valóság és a fikció közötti különbség elmosódása, jelen esetben szinte teljesen kikerültek a filmből.


A huszonegyedik század Washingtonjában a gyilkosságok száma nullára csökkent, ami egy genetikai kísérleteknek köszönhetően született testvérhármasnak, a prekogoknak köszönhető, akik már a gyilkosságok bekövetkezte előtt látják az eseményeket. Ez pedig lehetőséget ad egy Precrime nevű szervezetnek, hogy már a gyilkosság előtt lekapcsolják a bűnt még el sem követőket, hogy aztán úgy kezeljék őket, mintha az emberölést már elkövették volna. Ebből kifolyólag a tervezett gyilkosságok megszűnnek, hiszen ki az, aki tervezgetne egyet, ha tudja, hogy még azelőtt elkapnák, mielőtt az elkövetés közelébe kerülne. De mivel semmilyen rendszer sem tökéletes, amibe az ember beavatkozik, így a Precrime sem az. Ráadásul a prekogok sem tévedhetetlenek, és néha másként látják a dolgokat, ekkor születik meg a különvélemény, az egyik ilyen megszerzése pedig létkérdésévé válik Jon Andertonnak (Tom Cruise), a Precrime parancsnokának.


John Williams stílusa nem megfelelő a high-tech akcióthrillerek világához, ez pedig óriási hibája a score-nak. Bár önállóan hallgatva nem jönnek elő a mű problémái, a film alatt azonban sokszor gyengén teljesít Williams kompozíciója. A legtöbb tétel az idő múlásának bemutatását szolgálja; Jon Andertonnak egy bizonyos pillanatot kell elcsípnie, melyben összesűrűsödnek az életét befolyásoló további történések, így a cél elérése miatti rohanás nemcsak a főhőst hajszolja, hanem a zenekart is. Az idő múlását tulajdonképpen nem nehéz a zene nyelvére lefordítani, azonban azt hiszem, John Williams szinte felülmúlhatatlanul oldotta ezt meg. Az egész score-t átszövi a percek múlásának dinamikája, az adott pillanathoz való közeledés. Az ebből fakadó, visszafogottan feszültségteli tempóval azonban csak egy gond van, mégpedig az, hogy a történet egy igen csendes végkifejletbe torkollik, ami nem ad lehetőséget a feszültség kirobbanására, a zene lüktetése csupán lecseng, ahelyett, hogy kiteljesedne valami nagy zenei katarzisban. Noha a film vége – Dick történeteiben megszokott módon – jókora csavart, illetve átértelmezést rejt, a zene ezt nem jeleníti meg, ugyanaz a feszültség jellemzi, mint az elején.

Elmondható, hogy a történetből fakadóan inkább egy thrillerzene a Különvélemény aláfestése, az emlékezetes momentumok is ehhez a filmzenei műfajhoz kapcsolhatók. Nem csak emiatt, de döntően ez okán a score rendkívül kétarcú. Egyrészt több tétel egyszerűen nem illik a film alá. Másrészt pedig vannak olyan trackek, melyek tökéletesen idomulnak a filmhez, mi több, megadják annak hangulatát, nagyon sokat hozzátéve ezáltal a mozihoz. Ezen tételek négy-öt témát rejtenek, a score-nak vezérmotívuma azonban nincs. A kezdő track, a szvitjellegű "Minority Report", rögtön összefoglalja a főbb témákat, bár az album végén sokkal jobb helye lett volna, így indításnak tenni nem volt a legszerencsésebb. Folytatásként érkezik az egyik olyan track ("Can You See?"), mely nem passzol a film alá, hasonló még a "Leo Crow... The Confrontation" is – ezek mindegyikéről elmondható, hogy tipikus williamses motívumokra épülnek, és sajnos pont ezért gyengébbek.


A Különvélemény egyes témáira épülő, és az egyedi hangzást tartalmazó tételek már az album másik kategóriáját képviselik. Az eltűnt nő, Anne Lively motívuma egy érdekes hangzású női ének formájában jelenik meg. E keserű hangzású, arabos vokál – bár nem hangzik fel sokszor – a filmnek és zenéjének is az egyik legjellemzőbb eleme, és legjobban a "Visions of Anne Lively"-ben teljesedik ki. Jellemző témát rejt a "Pre-Crime to the Rescue" is, a már említett "időmúlás" motívumát itt halljuk először igazán virtuóz formában felhangzani. Fontos, többször alkalmazott dallam Anderton fiának, Seannak a témája ("Sean's Theme", "Sean and Lara") is, melyet tökéletes kidolgozásban – az album talán legegységesebb tételében – a "Sean by Agathá"-ban hallunk. A pókrobotok motívuma ("Spyders") sokban hasonlít az "időmúláséhoz", hiszen hasonlóan feszített mindkettő tempója. Különös, néha disszonáns, néhol gépies hangzása miatt jól idomul a filmhez a "The Greenhouse Effect", bár ez is csak részleteiben jó. Két tételről kell még említést tenni, az egyik a filmhez hozzánőtt zene, a gyors tempójú "Anderton's Great Escape", mely tipikusan williamses csilingelő motívumokból épül fel. Ezt a filmben többször is halljuk, az albumon azonban csak egyszer csendül fel, de ott borzasztóan hatásosan. A másik fontos tétel a záró track ("A New Beginning"), mely a megnyugvást hozza, mind zeneileg, mind a történet befejezését illetően.

John Williams kompozíciója a film alatt kevésbé megnyerő, bár néhol tökéletes összhangban van vele, önmagában hallgatva azonban előjönnek az erényei, mégis inkább komolyzenei műnek felel meg, score-nak eléggé felemás.