Bíró Zsolt összesítése



 

Az utóbbi években erős késztetést érzek arra, hogy minden megjelent filmzenével megismerkedjek, hiszen a zenei streamingszolgáltatók jóvoltából ez ma már semmilyen utánajárást nem igényel. Ez az ismerkedés viszont nagyon sok esetben nem tart tovább pár percnél, hiszen ha az első track nem fog meg, már ugrok is a következőre, és ha az sem, onnantól már egyre kevesebb az esély, hogy végül figyelemre méltónak találom az albumot, így néhány kompozíciót letudva már ugrok is a következő célpontra. Az ugrálásra márpedig szükség is van, hiszen oly rövid az élet, minek vegyem el az időt a jobb muzsikáktól gyengék vagy egyenesen rosszak végighallgatásával? Márpedig egyértelmű, hogy igencsak időrabló hobbit választottam magamnak, amennyiben nem szakítok végleg a „minden soundtracket elindítok” elvemmel (spoiler: sosem fogok), elvégre 2025-ben is 2000 felett volt az új filmekhez és játékokhoz kapcsolódó kiadványok száma, és akkor még nem is beszéltünk az előző évről átcsúszottakról, az újrakiadásokról, vagy régi, ám korábban kiadatlan score-ok váratlan feltűnéséről. Összességében tehát valahol 2500 darab környékén lehet a megjelenések száma, ami azért már komoly fejvakarásra ad okot a meghallgatási logisztika vonatkozásában. Ennyi közül választottam ki azokat, amelyek engem a legjobban megfogtak. A korábbiaktól eltérően most nem találtam olyan albumokat, amelyekről csak egy-egy tracket tudnék kiemelni (leszámítva Andrew Lockington Az olajügynökhöz írt, nagyon szerethető „Landman Main Title”-jét), és most e listába helyezhető betétdalokat sem tudok ajánlani. Ez azonban mit sem számít, annál inkább az, hogy reményeim szerint újra fel tudom hívni sok olyan score-ra a figyelmet, melyek megérdemlik.
 

Az év legjobb filmzenéi:

1. Simon Franglen: Avatar: Tűz és hamu Az első két résznél még egyértelmű volt, hogy elzarándokolok a moziba, ezúttal viszont már némileg győzködni kellett magamat. Bár James Cameron még mindig zseniális akciórendező, ebben a témában egy negyedik részt már olyannyira feleslegesnek érzek, hogy majd ha eljön az ideje, az öngyőzködés még több ideig fog tartani. Ugyanakkor kicsit sem bántam meg, hogy végül megnéztem a Tűz és hamut, ráadásul így arról is meggyőződhettem, hogy Franglen aláfestése milyen jól működik a jelenetekben. Sőt, igazából így került a helyére az, amit a mozizás előtt még nem különösebben tartottam érdekesnek. Nem találtam annak az eredetit sem: a néhai James Hornernek az Avatarhoz írt művét ugyan elismerem, de sosem sikerült megkedvelnem. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az alapokat ő helyezte le ahhoz, hogy halála után régi munkatársa ennyire sikeresen vihesse tovább a zenei történetet a második és a harmadik résznél. Olyan érzésem van, hogy míg A víz útja című előző epizódnál az utód még igyekezett szorosan mentora nyomában haladni, most mintha bátrabban tért volna el tőle, ennek következtében pedig a szériából a Tűz és hamu aláfestését érzem a legerősebbnek – hozzáteszem viszont, hogy a korábbiakat évek óta nem hallottam, így konkrét összevetés nem történt. Franglen stílusán az akciózenék vonatkozásában ugyan még van egy kis csiszolnivaló, de a na'vi törzseket szemléltető egzotikumot tökéletesen prezentálja (többek közt női kórus énekével vagy fafúvósokkal), és az atmoszféra létrehozásával is úgy folytatta Horner örökségét, hogy azzal még bizonyára a néhai komponista is elégedett lenne.

2. John Powell, Stephen Schwartz: Wicked 2. rész Ahogy az első epizódnál, úgy ezúttal is Powell működött közre Schwartznak a 2003-as eredeti musicalhez írt művei adaptálásában, a „működött közre” azonban ebben a megfogalmazásban túlzottan leegyszerűsítve hangzik. Hiszen a zeneszerző sokkal többet tett egyszerű átdolgozásnál: kettőjük dúsgazdag hangszerelésű szimfonikus szerzeményei ismét egy maradandó, nagyszabású fantasyscore-t eredményeztek, melyben újabb emlékezetes motívumokkal gazdagodunk a közel százhúsz zenekari tag és a Powell által irányított kórus előadása révén. A művész pályafutása legösszetettebb élményei közé sorolja a filmet, mondván: azt követelte meg tőle, hogy zenei ötleteket szedjen szét és varrjon össze más formában, a közönség számára észrevehetetlen módon. A többek közt Cynthia Erivo, Ariane Grande, Jonathan Bailey és Jeff Goldblum által énekelt dalok ezúttal is külön albumon kaptak helyet, melyet nemcsak kizárólag a két film, hanem úgy általában a musical műfaj rajongóinak is lehet ajánlani. A filmzenekedvelők számára pedig a 2025-ös kínálatból ott van még kötelező hallgatnivalóként Powellnek az élő szereplős Így neveld a sárkányodathoz írt, szintén nagyszerű muzsikája, mely hangsúlyozottan nem minőségi okok, hanem az újdonságnak egyfajta önremake-eléssel elvesztett varázsa miatt kerül csak ilyen formában megemlítésre évértékelésemben.

3. Alexandre Desplat: Frankenstein Guillermo del Toro nem mindig ugyanazt a zeneszerzőt kéri fel, mégis többen is vannak, akik nem egyetlenegyszer dolgoztak vele együtt, ilyen Javier Navarrete és Marco Beltrami. Továbbá Alexandre Desplat, akivel a 2022-es Pinokkiónál, illetve a 2017-es A víz érintésénél működött együtt, utóbbi pedig mindkettejük számára sikertörténetet jelentett, hiszen a film négy Oscar-díjából egy-egy nekik is jutott. Harmadszorra váltak rendező–zeneszerző párossá, Desplat-t pedig a rendező vizuális világa újfent annyira megfogta, hogy leszállította az év egyik legerősebb score-ját, aminek eredménye egy újabb, talán majd szobrot is érő Oscar-jelölés lett. A Frankenstein aláfestése nem tartozik a slágeres filmzenék közé, nem visszadúdolható motívumok jellemzik. A sejtelmes trackeket játszó szimfonikus zenekarból a vonósok, a hárfa és a hangsúlyos szólóhegedű emelkedik ki. A komponista nem azt a feladatot kapta a zeneszerzőtől, hogy hagyományos horrorzenét írjon, inkább Mary Shelley történetének lírai oldalát kellett megfognia, de nemcsak ebben teljesít kiválóan, hiszen remekül hozza a gótikus, nyomasztó zenei világot is.

4. Michael Giacchino: A Fantasztikus 4-es: Első lépések Ha képregényfilm, akkor Giacchinót nagy eséllyel megtaláljuk a közelben, elvégre Pókember részére három, Doctor Strange, Thor és Batman számára egy-egy score-t szállított, és persze ő írta meg az Éjjeli vérfarkas aláfestését is, mellyel – leszámítva egy rövidfilmet, illetve egy sorozatepizódot – első filmrendezését is letudhatta. Az F4-zenének száztagú zenekarral és eggyel több tagú kórussal futott neki. A hatvanas években ragadva modernizált, alternatív USA retrofuturisztikus látványvilága és a családként már eleve egy csapatot alkotó főhősök egyedi megközelítést kívántak. A komponista számára viszont könnyítést jelentett, hogy ő írta A hihetetlen család mindkét részének zenéjét is, mely produkciók mintha csak a Fantasztikusok animációs elődei lennének. Ugyanakkor nemcsak ezen a téren teljesített jól, hanem a főellenség Galactust, illetve pusztítását jellemző fenyegető motívumok terén is. A szerző egy diadalittas és lelkesítő főtémával koronázta meg művét, melyet ugyan talán sokszor hallunk, azonban mindig újabb és újabb köntösben, így nehezebb ráunni.

5. Steven Price: David Attenborough: Az óceán csodája „Közel százévnyi, a bolygón eltöltött idő után most már értem: a Föld legfontosabb helye nem a szárazföldön, hanem a tengeren található” – fogalmazta meg 99. születésnapja előtt a világ egyik legértékesebb filmese/tudósa, Sir David Attenborough e filmje kapcsán, melyhez abszolút méltó, Angliában több alkalommal élőben is előadott zenét komponált Price. Az év egyik legszebb pillanatokkal teli, modern szimfonikus score-ja született meg, melyben hol lebegő, hol mozgalmas dallamokkal érezhetjük magunkhoz közelebb a végtelen vizek mélyének élőlényeit. A Léghajósok és a Gravitáció Oscar-díjas zeneszerzője nem először készít aláfestést Attenborough nevével garanciát vállaló produkcióhoz, együttműködéseiket olyan sorozatok jelentik, mint az Our Planet – Bolygónk csodái, az Egy élet a bolygónkon vagy A vadászat. Ráadásul ezeken túl is találunk még több címet is a műfajból a komponista biográfiájában, aminek eredménye összesen tizenöt soundtrack, így kijelenthető, hogy mára ő lett a természetfilmek első számú zeneszerzője, aminek nagyon örülök, mert napjainkban az ő munkássága áll hozzám talán a legközelebb. Már csak egy igazán jelentős blockbusternek igazán jelentősre sikerült muzsikáját várnám tőle, aminek segítségével a filmrajongók még szélesebb köre figyelhetne fel művészetére, persze a spotify-os, lassan hatszázezer hallgatója sem alábecsülendő szám.

6. Paul Leonard-Morgan: The Last Dive Némileg a legjobb dokumentumfilmként Oscar-díjat elnyerő, 2020-as Tanítóm, a polipra emlékeztet ez a szintén az élet írta történetet elmesélő produkció, mely a hírhedt Hells Angels motorosbanda egykori tagjának több évtizedes „barátságát” mutatja be egy manta rájával. Az akár hétméteresre is megnövő faj Willynek elnevezett képviselőjével a férfi 19 éven át merült közösen, ám egyszer csak az állat többé nem adott magáról életjelet. A film a nyolcvanéves barátot követi, aki még egyszer utoljára visszamegy, hátha el tud búcsúzni a rég nem látott mantától. Egy igencsak értékelhető szemléletváltás miatt ma már a természetfilmeket nem igyekeznek a készítők egyemberes, olcsó szintetizátormuzsikával ellátni, így nem ritka, hogy a hagyományos mozikéhoz hasonló színvonalú kíséreteket kapnak. Bár alapvetően nem egy klasszikus természetfilmről beszélünk, Leonard-Morgannek (Dredd, Mesék a hurokból) lehetősége nyílott arra, hogy egy abban is helytálló score-t komponáljon. Egy emelkedett hangulatú, csodálatos kompozíciókkal teli művel van dolgunk, s valószínűleg nincs néző, aki a film megnézése után ne méltatná az aláfestést, mely bátran odahelyezhető a David Attenborough: Az óceán csodája aláfestése mellé.

7. Danny Elfman: Drakula Felfoghatatlan, hogy valaki miként láthat még potenciált Drakula (vagy épp Nosferatu) történetében egy új filmhez, de Luc Bessont nem foglalkoztatta a kérdés, és a már átalakulás nélkül is megfontolandó társaságot jelentő Caleb Landry Jonesszal a címszerepben belevágott. Bár a számtalan feldolgozás miatt Bram Stoker kultikus teremtménye mára meglehetősen erejét vesztette, a film mégis jó lehetőséget adott volna a direktor egykori szinte állandó komponistájának, Eric Serrának egy nagyszabású mű megalkotására. Ugyanakkor Elfman, a zenei gótika ura – aki Tim Burton Éjsötét árnyék című horrorvígjátéka kapcsán találkozott legutóbb mozgóképes vérszívókkal – a lehető legideálisabb választás volt arra, hogy dallamaival elkísérje az éjszaka urát legújabb rémtettei elkövetésére. Az aláfestés nem a vérfürdőt, hanem az antihős romantikus oldalát domborítja ki, ennek megfelelően ez a bő egy óra nem érinti a horrorisztikus kakofónia terepét, így bárki számára meghallgatható.

8. Danny Elfman: Dark Universe Csak némi csúsztatással lehet a filmzenék közé sorolni Elfman másik 2025-ös lemezét, hiszen azon valójában a Universal Dark Universe nevű tematikus élményparkjában felcsendülő muzsikák hallhatók. A művész maga is ironikusnak tartja, hogy ahhoz képest, hogy már gyerekkorától a horror bűvkörében élt, valójában alig jegyez a zsánerben score-t. Most viszont megkapta a kincseskamra kulcsát, minden olyan jellegzetes karakterrel, akik már a harmincas évek Hollywoodjában is rémisztgették a publikumot: köztük Frankenstein szörnyetegét, Drakulát, a Múmiát vagy a Farkasembert. Ezt a szimfonikus és kórusos zenét odatehetjük a Besson-féle Drakuláé mellé, csak itt a sötét még sötétebb, a gótika még sűrűbb, a fenyegetésből viszont csak úgy sugárzik a vámpírgrófi elegancia. Nem filmzene, de egyértelműen helytállna akként is.

9. Howard Drossin: Highest 2 Lowest Spike Lee az 1979-es Szemet szemért című dráma óta dolgozik Terence Blancharddal, azonban valószínűleg a zeneszerző leterheltsége miatt (nemcsak film- és sorozatzenéket jegyzett az elmúlt időszakban, de mellette egy jazzszervezet művészeti vezetője, az utóbbi években pedig zenekarával is koncertezik világszerte) ezúttal a pótlásáról kellett gondoskodnia. Drossin nagy lehetőséget kapott, hiszen eddig csak Tony Jaa akciófilmje, A sárkány bosszúja és a rapper RZA rendezése, A vasöklű férfi komponistájaként volt úgy-ahogy ismert. Lee ugyanakkor nem találomra kérte fel, hiszen a művész rengetegszer volt Blanchard segítségére a zenei részlege tagjaként. A direktor először csak egy betétdal elkészítésében kérte a segítségét, s csak később közölte vele, hogy a score is az ő feladata lenne. Drossin egy alapvetően melankolikus muzsikával jelentkezett, az olykor akár Jerry Goldsmith világába is beilleszthető szimfonikus zenében pedig néhol megjelenik a játékos jazz is, ez azonban senkit ne riasszon vissza a meghallgatásától, hiszen csak színesítésként. A soundtrack mindvégig hallgatóbarát marad, mivel pedig a trackek sem egy-két percesek, önmagában is megállja a helyét.

10. Dominik Scherrer: Miss Austen Ahogy a címből gyanítható, a BBC négyrészes minisorozata a Büszkeség és balítélet, illetve az Értelem és érzelem írója, a mindössze 41 évesen elhunyt Jane Austen életébe enged betekintést, alapját pedig a nővérével, Cassandrával folytatott, a valóságban Jane kérésére elégetett – az Austen kisasszony című Gill Hornby-regényben rekonstruált – levelezés adja. Az első score-jával 1993-ban előálló Scherrer igyekezett egyfajta átmenetet létrehozni a kosztümös drámák és egy modern filmzene között. Ennek köszönhetően egy igényes szimfonikus hallgatnivaló született meg, melyet leginkább Alexandre Desplat romantikus, néhol játékos zenei stílusához lehetne közel helyezni. Ezt azonban csak kifejezetten a hangulat szemléltetése miatt teszem, mert a sorozat aláfestésének dallamvilága egyébként nem köthető más szerzőhöz.


 

További kiemelkedő zenék:

1. The World of Hans Zimmer Part 2: A New Dimension Miközben Zimmer koncertezve járja a világot, útjára indult egy másik turnésorozat is, melyen a szerző ugyan személyesen nincs jelen, de az elhangzó szerzemények mind az ő jóváhagyásával váltak a repertoár részévé. Ezt elsőként a The World of Hans Zimmer – A Symphonic Celebration elnevezésű, 2019-ben megjelent albumon hallgathattuk meg lemezen, olyan filmekből származó tételekkel, mint például az Arthur király, a Mission: Impossible, A Da Vinci-kód, a The Holiday, Az oroszlánkirály és a Gladiátor. Hat évvel később megérkezett az A New Dimension alcímű folytatás, rajta Az acélember, a Dűne, a 007 Nincs idő meghalni vagy A szikla című produkciókból származó kompozíciókkal – és még sorolhatnám. A két album közt nehéz lenne rangsort felállítani, mindkettő a legkiemelkedőbb pontokat tartalmazza az alkotó impozáns életművéből. Az A New Dimension ugyanolyan filmzenei csali, mint az előző kiadvány, ugyanis mindkettő tökéletesen alkalmas arra, hogy megkedveltessük valakivel a műfajt.

2. Brian Tyler: Nürnberg A komponista az egyik legtermékenyebb alkotó Hollywoodban, de sajnos nagyon sokszor akciózenei téren mozgolódik, azt pedig egyenesen nem értem, hogy a sokadik Halálos iramban-epizódnál egyáltalán még mi motiválja. Az eredeti célnak mindenféleképpen megfelelő score-ok sokaságát szállítja moziról mozira, azonban filmzenerajongói szemszögből ezekben ritkán van meg az a plusz, ami miatt a jelenetektől függetlenül is érdemes őket egynél többször meghallgatni, és akár évekkel később is előszedhetők. A Nürnberg aláfestésénél azt hallani, mennyire hálás volt azért, hogy egy más jellegű muzsika igényével kiszakították a mindennapi taposómalomból. Drámai és feszült kompozíciók sorakoznak az albumon egymás után, és bár nem született olyan mű, mely letaszította volna a témában a dobogóról John Williams Schindler listájához írt klasszikusát, ettől függetlenül egy értékes score.

3. Craig Armstrong: Nocturnes Remodelled (More Music from Glasgow, Berlin, Tokyo & London) Az Igazából szerelem, a Rómeó és Júlia és a Moulin Rouge! emlékezetes muzsikáiért felelős komponista 2021-ben jelentette meg Nocturnes – Music for 2 Pianos című munkáját, mely 2022-ben egy bővített változatban is kijött. Létrejöttét annak köszönheti, hogy a pandémia idején a művésznek nem volt sok lehetősége másokkal együttdolgozni. Zongoraduettben gondolkozott, viszont a fennálló probléma miatt ő maga játszotta fel mindkét szólamot, bevallott szándéka pedig az volt, hogy reményt mutasson a szerzeményekkel. A 2025-ös Nocturnes Remodelled a korábbi kompozíciókra támaszkodik, melyeket olyan szerzők értelmeztek át, mint az alva noto néven futó Carsten Nicolai (aki Leonardo DiCaprio A visszatérőjének egyik társzeneszerzője is volt) vagy Scott Fraser, akivel Armstrong 2016-os önálló projektjén, a Rosa Mortán is közösen ügyködött. Mindennek eredménye pedig egy még erőteljesebb kiadvány lett.

4. Ludovico Einaudi: The Summer Portraits Koncert- és válogatásalbumain túl, tizenhetedik szólólemezével jelentkezett a már hazánkban is többször koncertező zongorista, a nyári emlékei ihlette szerzeményekben a zongoradallamokat sokszor vonósok játéka egészíti ki. Egy augusztus során családjával együtt kibérelt egy fenyőerdő által körülölelt tengerparti házat Elba szigetén. Az épület tele volt ugyanazon alkotó által készített olajfestményekkel (csak a hálószobában hat lógott), s mindegyik az épületből látható panorámát örökítette meg, különféle időszakokban, ezzel eltérve a nyaralók jellemzően személytelen dekorációjától. A tulajdonosok elmondása alapján kiderült, hogy a ház korábban egy családé volt, ahol az anya minden egyes nyáron készített egy festményt, melyeket elköltözve hátrahagyott. Einaudit a művek arra sarkallták, hogy visszagondolva felidézze saját fiatalsága nyarait. A tizenhárom érzelmes kompozícióban a felhőtlen és boldog gyermekkor jelenik meg a zene nyelvén, a „Rose Bay” videoklipjében pedig szó szerint is, hiszen Einaudi családi videóiból lett összevágva.

5. Jeff Beal: Can You Hear Me Az első világháborús, romantikus kísértettörténetként összefoglalt filmet nem jegyzik sehol (egyetlen minimálisan ismert színésze Peter Facinelli az Alkonyat-filmekből), az IMDB-s 4,6 pontja pedig nem árulkodik kimagasló minőségről. Ehhez mérten az ember nem számítana semmi jóra a zenétől sem, kritikát sem találunk róla, ám a csendes, igényes drámai muzsikákban sokszor jeleskedő Beal (Kártyavár, Róma) nem törődött a produkció kétséges színvonalával, ezzel a hozzáállásával pedig olyan utakon jár, mint a néhai Jerry Goldsmith. A művész egy vérbeli drámai muzsikával állt elő, mely egy A-kategóriás romantikus dráma alatt is kényelmesen helytállna. Nincsenek hangsúlyos kitörések, ez egy szinte mindvégig nyugodt, olykor zongorát, bánatos szólóhegedűt és trombitát előtérbe helyző album, ahol a szimfonikus zenekar hatásosságát hangsúlyos női vokállal színesítette a művész, míg a háborút pergődobos megközelítés szemlélteti.

6. Steven Price: A menekülő ember A munkamániássá vált, 2025-ben hét (!) soundtrackkel is jelentkező Price nemcsak természet-, hanem akciófilmes közegben is jól teljesített az évben. A menekülő ember meglehetősen sok sebből vérzik, kezdve a szimpátiánkat nehezen elnyerő, dührohamokat kapó főszereplőtől (Glenn Powell), a temus Idris Elba, azaz Colman Domingo ripacskodásán át addig, hogy a laza betétdalokat sokszor egyenesen kivetik a jelenetek, sőt még kifejezetten rossz is akad, a score viszont sokkal jobban teljesít. A feladat összetett volt: Price-nak még source zenét is kellett írnia a filmbeli embervadász-show számára. A főtéma visszahozza azokat az időket, amikor egy főcím még zeneileg is hangsúlyos volt (jellemző, hogy egy normális nyitány helyett Edgar Wright inkább a stáblista alá száműzte, ráadásul ott is egy betétdal után csendül fel), és az aláfestés igencsak hatásos például akkor, amikor ütemei egybefolynak a „Richards él!” mondatot skandáló tömeg kiabálásával.

7. John Lunn: Downton Abbey: A nagy finálé Egy 52 részes tévésorozat, illetve három egész estés film készült az arisztokrata család és az őket kiszolgáló személyzet mindennapi életéről. Valamennyiben Lunn zenéjét halljuk, elképzeléseit összesen nyolc soundtracken ismerhettük meg önállóan is. Mivel a széria 2015-ben véget ért, és a hírek szerint a mozifilmeket sem követi már újabb, a zeneszerző is A nagy fináléval búcsúzik. E több mint tizenöt évre visszanyúló múltú projekt utolsó score-jánál újdonságra már nem, a stabil minőségre viszont továbbra is lehetett számítani, Lunn pedig nem is okozott csalódást. A főtéma, de különösképp a „Such God Luck” című tétel (melyen alapul az „I’ll Count the Days című, a 2012-es The Essential Collectionön megtalálható feledhetetlen dal is Rebecca Fergusontól) variálásai továbbra is megunhatatlanok, és a többi szerzemény között sem találunk gyengét. A Downton Abbey olyan kíséretet kapott minden egyes alkalommal, hogy bármely lemeze ajánlható azok számára, akik elektronikától mentes, színtisztán klasszikus nagyzenekari filmzenét hallgatnának.

8. Terence Blanchard: Katrina: Hurrikán a pokolból 2005-ben a Katrina hurrikán szinte teljes egészében elpusztította New Orleanst. A katasztrófa során közel ezerötszáz ember vesztette életét, a közeli gátrendszer átszakadása miatt az egykor turistaparadicsomként számon tartott város szinte teljes egészében víz alá került. A Hurrikán a pokolból a húsz évvel ezelőtti tragédia történetét és utóhatását meséli el. Hogy a már említett Highest 2 Lowest esetében mennyire nem összeveszésről van szó Spike Lee és Blanchard között, jól mutatja a tény, hogy e háromrészes dokumentum egyik epizódját az executive producerként is jelen lévő Lee rendezte. De nemcsak a direktor jelenléte garantálta Blanchard személyét, hanem az is, hogy a települést tartják a jazz szülővárosának, a zeneszerző pedig a műfaj egyik legismertebb képviselője. A téma súlyosságának megfelelően egy kisebb zenekarral előadott, bánatos trombitaszóval és női vokállal hatásosabbá tett, tapintatos muzsika született meg, melyből a tehetetlenség és a megrendültség érzése egyaránt árad.

9. Leo Z: The Last Supper A Jézus életét bemutató rengeteg produkcióban az egyik kötelező elem – érthető okból – az utolsó vacsora megmutatása, a látványtervezőként is dolgozó Mauro Borrelli rendező (Angyalok gyilkosa) viszont kifejezetten erre az eseményre koncentrált. Mivel egy vélhetően alacsony költségvetésű produkcióról van szó, óriási meglepetés ért a zene kapcsán, melyet Leonardo De Bernardini jegyez. A stáblistákon csak Leo Z-ként feltűnő alkotó jól oldotta meg, hogy ne egy olcsónak ható, hangmintákból és vonósoknak álcázott szintetizátorhangokból összeálló score-t hozzon létre. Az örmény duduk, a darbuka (homokóra alakú dob), a líra (ógörög pengetős hangszer), továbbá női és férfi vokál segítségével a misztikum éppúgy megjelenik szerzeményeiben, mint a világzenei hatások, ezek pedig különlegessé teszik a score-t. Bár akad pár pillanat, amikor úgy érezni, hogy ekkor az irányt a Gladiátor – Hans Zimmer és Lisa Gerrard által jegyzett – muzsikájának legcsöndesebb pillanatai jelölték ki, ám ez nem zavaró, ráadásul nem is dallamazonosságról van szó, a helyszínhez és a témához pedig pontosan ilyen jellegű score illik. A komponista sikerrel oldott meg egy olyan feladatot, amibe némelyik – nála sokkal nagyobb névnek számító – kollégájának beletört a bicskája.

10. Paul Leonard-Morgan: Last Breath A több száz méter mélyen bajba került mélytengeri búvár kimentéséről szóló, igaz történeten alapuló Woody Harrelson-film aláfestéséről a megható tűzoltós dráma, A bátrak aláfestése jutott eszembe párhuzamként, mely utóbbi már a film megnézése előtt is tetszett, az effektekkel erősen dúsított muzsika erejét viszont a jelenetekben betöltött szerepe mutatta meg igazán. A Last Breath soundtrackjén is ugyanúgy hallunk már önmagukban is nagyon hatásos kompozíciókat (mint a „Topaz”), és különböző elektronikus megoldásokkal felvértezetteket, melyek így is hatásosak, mégis valószínűleg a képekkel együtt élhetnek igazán. Hogy minél egyedibb hangzást érhessen el, Leonard-Morgan egy malibui kikötőben rögzítette, ahogy a hajótesteket fémrúddal ütögeti, de csöpögő csap hangját is átalakította textúrává, ezeket pedig beépítette az elektromos csellóval, vonósokkal és rézfúvósokkal előadott motívumokba. Mint látható, a művész 2025-ben két, valamilyen formában a vízhez kapcsolható zenével jelentkezett, melyek különböző irányokból érkezve is sikeresen teljesítettek.


 

Ami kimaradt:

Ludwig Göransson és különféle előadók: Bűnösök Ryan Coogler stíluskavalkád moziját a filmkritikusok zöme 2025 dobogósai közé tette, külön kihangsúlyozva a zene hatásosságát, és ebbe kivételesen nemcsak a betétdalokat, de a score-t is beleértve. Én ugyanakkor nem találtam komolyabb kapcsolódási pontot sem a filmhez, sem a zenéhez, bár mindkettő érdemeit látom, illetve hallom. A különféle előadók dalait tartalmazó soundtrack azért nem fogott meg, mert a magját képező blues műfajt, továbbá a bluegrasst és a gospelt ugyan elismerem, viszont teljesen közömbös vagyok irántuk. A több dalba is belefolyó Göransson kísérletező aláfestése is kifejezetten stílusos, főleg, amikor a mozi méltán instant klasszikussá váló táncjelenete során egyazon trackben fonódnak össze a feketék különböző jellegzetes zenei stílusai. Annak ellenére viszont, hogy az instrumentális muzsika, illetve a dalok is sokszor jól működnek a jelenetekben, albumként kezelve mindkettőről már most tudom, hogy többet nem fogom őket meghallgatni, így a legjobbak közé sem tudtam volna tiszta szívvel tenni őket. Ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy valamilyen formában megemlékezzek róluk, hiszen nagy érdeklődésre számot tartó lemezek, melyek sokakhoz megtalálták az utat. Hozzám történetesen nem, és sajnos ugyanez történt a Nine Inch Nails Tron: Areshez és Max Richter Hamnethez írt aláfestése esetében is.


 

Az év legjobb sorozatzenéi:

1. Bear McCreary: Outlander: Vér a véremből (1. évad) Valószínűleg senki az égvilágon nem gondolta volna 2014-ben, hogy az akkor bemutatott időutazós történelmi drámának, az Outlander – Az idegennek nemcsak, hogy berendelik a második évadját, de a 2026-os befejezéséig összesen nyolc évad fog elkészülni. A lezárás közeledtével viszont útjára indult egy előzménysorozat is, mely Az idegen férfi főhőse szüleinek életét mutatja be. A spin-off zeneszerzője ugyanúgy McCreary lett, aki a sorozatok világában annak felel meg, aki a filmek terén Hans Zimmer. Mivel az alapsorozat minden évadának zenéje megjelent soundtrackként, nem volt meglepetés, hogy a Vér a vérembőlhöz is kijött az első lemez. A helyszín a 18. századi Skócia, a megközelítés pedig – érthető okokból – nem változott, és ez a színvonalra is maximálisan igaz. A skót dudát ugyanúgy ismerősként köszönthetjük a népzenészeket is felvonultató zenekarban, mint az ír furulyát és a bodhrán nevű dobot, és ezúttal is akadnak filmzenei slágerszámba menő betétdalok. McCreary magyar karmesterekkel felvett score-ja ráadásul abba a ma már egyre ritkábban hallható, klasszikus, dallamcentrikus filmzenei hangszerelésű vonulatba tartozik, melynek James Horner is a képviselője volt.

2. Federico Jusid: Robin Hood Robin Hood – már sok éve is túl jól ismert – története szinte kimeríthetetlen forrásnak számít a filmesek körében, így mindig nagy bátorságra vall megpróbálkozni egy-egy új adaptációval. Ezúttal tévészéria keretén belül folytatódott, vagyis inkább kezdődött újra a kaland, ismert névként Sean Beant (Nottingham bírájának szerepében) és Connie Nielsent felvonultatva. Bár a projektet nem nálunk, hanem Szerbiában forgatták, akad magyar vonatkozása is. Két részt ugyanis Nagypál Orsi (Nyitva, Hunyadi) rendezett, a valószínűleg nem hazai zenekart pedig Pejtsik Péter vezényelte. Jusid diszkográfiáját még csak töredékeiben ismerem, de amelyik művét eddig hallottam, szinte mindegyikkel meg voltam elégedve, legyen szó akár történelmi drámáról (Isabel) vagy épp animációs miniszériáról (Watership Down), így idővel minden megjelent művét meg fogom majd hallgatni. E vonósjátékban gazdag score-jának kiváló a hangulata, a szimfonikus zenekart pedig vokális játékokkal is kísérletező kórus, illetve különféle egzotikus hangszerek, mint például tekerőlant is megtámogatják.


 

Az év legjobb játékzenéi:

1. Woodkid: Death Stranding 2: On the Beach A francia Yoann Lemoine pályája rendhagyó: számítógépes grafikusként indult, videokliprendező lett, majd Woodkid néven, immár énekesként világhírűvé vált. Legismertebb dalát, a „Run Boy Run”-t hallhattuk például A beavatott-sorozatban és Az Esernyő Akadémiában, a másik legismertebb pedig az Elle Fanninggel közös „Never Let You Down”, melynek a Montreaux-i Jazzfesztiválon rögzített élő verzióját közel hatmillióan látták a Youtube-on. Már az első Death Strandingbe is beválogatták az egyik dalát, a második részhez pedig maga a kreátor, Hideo Kojima kérte fel a főcímdal megírására. A „To the Wilder” mellett viszont Woodkid – jól tudva, milyen perfekcionista a játékguru – többféle ötletet is felvázolt, legyen miből válogatni, Kojima pedig lelkesen mindet fel akarta használni. Ennek folyományaként az énekes létrehozott Japánban egy stúdiót, abban azután egy teljes albumot, melyen Fanning mellett a The National gitárosa, a filmzeneszerzőként is egyre felkapottabb Bryce Dressner (A visszatérő, Álmok vágányán) is közreműködött. A váltakozó stílusú szerzemények közt találunk drum and basses indusztriális rockot, éteri vokállal kísért nagyzenekari csodát, Woodkid énekével feldúsított kórusos, melankolikus számot, lebegős szintetizátoros-vonós művet, de még egy japán nyelvű mondókaszerű szöveget kántáló egyperces szerzemény is igen hatásos. A legjobb az egészben pedig, hogy ebből a kavalkádból mégis egy egységes, fantasztikus album állt össze. De megvan a magyarázat arra, hogy miért lett ennyire sokszínű: a művész példaképei közé tartozik többek közt Dave Gahan, Thom Yorke és Trent Reznor, ugyanakkor ha azt tapasztalja, hogy amit létrehozott, túlzottan emlékezteti őt a munkáikra, képes egyből eldobni. A Death Stranding 2-höz még két soundtrack elérhető, egy betétdalos és egy score. Mindkettőt érdemes meghallgatni, sőt Ludvig Forssell filmzenealbuma egy darabig még helyezett is lett volna e listán, ám a három és félórás – egyébként elég eredeti – zenét tartalmazó albumra már az első óra végén ráuntam. (Mellesleg ez történt a Clair Obscur: Expedition 33 rendkívül igényes muzsikája esetében is.)

2. BT: Mafia – The Old Country Ha százszor tippelhettem volna, akkor sem találtam volna el ennek a score-nak a komponistáját. Az elektronikus zenei világból érkező BT, alias Brian Transeau – máig kiadatlan – score-t készített a Halálos iramban első részéhez (érdekesség, hogy napjainkban a széria állandó komponistája egy másik „BT”), majd a Charlize Theron-féle A rém és a Lopakodó című akciófilm aláfestése is jól sikerült, de a folytatás már sok jó szót nem érdemel. 2025-ben jelentkezett második játékzenéjével, a Mafia-franchise aktuális darabjához, aláfestése pedig munkássága legérettebb darabja. Könnyed, olykor pergő nagyzenekari szerzeményeivel úgy sikerül elvinnie maffiózók társaságába a hallgatót, hogy nem A keresztapa jelenetei jutnak eszünkbe. Ha mozifilmek vonatkozásában esetleg többé nem is alkot maradandót, egy másik közegben most felvillant egy új karrier kezdetének lehetősége.

3. Lucie Treacher, Todd Baker: Monument Valley 3 Vannak azok a filmzenék (esetünkben játékzenék), melyek nem hatalmas szimfonikus zenekar és imponáló létszámú kórus közreműködésével születnek meg, mégis képesek hatni, akár csak azzal, hogy rendkívül kellemes hallgatni őket. A Monument Valley 3 egy néhány óra alatt végigvihető, geometrikus látványvilágú mobilos játék a Netflix Games égisze alatt. Az első két rész muzsikájába egyelőre még csak belehallgattam, ami alapján úgy tűnik, hogy a harmadik kapta a legelvarázsoltabb kíséretet. Ráérősen haladó, meditatív megközelítés jellemzi a szerzőpáros munkáját (közülük Baker a második epizód score-jánál is jelen volt, akkor még egymagában), melynek előadásába egy tizenhét tagú vonószenekar mellé gamelán ütőhangszerek, tízhúros hegedű, kora (huszonegy húros afrikai lant), banszuri (bambuszfuvola) és a pánsípszerű, laoszi nemzeti hangszer, a khaen csepegtetnek egzotikumot.

4. Kevin Penkin: Sky: The Two Embers – Part 1 Az ausztrál komponista neve a számítógépes játékok mellett több animesorozatnál is feltűnt már (elhivatottságát jelzi, hogy még japánul is megtanult), amikor pedig e sorokat írom, épp akkor jelent meg a Star Wars: Látomásokhoz kapcsolódó munkájának soundrackje. Itt tárgyalt albumán egy elvarázsolt, végtelenül nyugodt, békés szimfonikus megközelítést hallunk, mely tökéletesen kíséri e szöveg nélküli rajzfilm jeleneteit. De vajon miért is került e soundtrack a játékzenék közé? 2009-ben jelent meg a Sky: Children of the Light című játék, a The Two Embers pedig az abban megismert univerzumot bővíti ki egy rajzfilmes sorozat formájában: ennek negyvenöt perces első részét 2025-ben mutatták be, a folytatás pedig 2027-re várható. A játék aláfestését Vincent Diamante jegyzi, akitől Penkin nem konkrét dallamok átemelésére törekedett, a zenei légkört illetően tökéletesen sikerült továbbmennie az előd által felépített úton. Az album jellemzéséhez nem emelhetünk ki slágeres motívumokat, ugyanis a nagyzenekar vonósaival, hárfájával és fuvoláival átitatott légies hangulatra nem az erős dallamok a jellemzők, de az összkép nagyon szép, a jelenetek megismerésével pedig még szebb lesz.

5. Toma Otowa: Ghost of Yōtei 2025 egyik legnépszerűbb játékának aláfestésében a zeneszerző Akira Kurosawa kultikus szamurájfilmjei, Sergio Leone westernjei és a japán népzene előtt tiszteleg. Otowa azzal a fő irányelvvel vágott bele a projektbe, hogy a vadnyugatot elsősorban japán hangszerekkel fordítsa le a zene nyelvére, de az olyan tradicionális instrumentumok mellett, mint például a lantszerű biva, a háromhúros samiszen, a sakuhacsi nevű bambuszfuvola és a kokjú nevű vonóshangszer, nem félt elektromos, illetve lap steel gitárt sem használni, s ennek köszönhetően az aláfestés Kelet és Nyugat találkozójának is tekinthető. Ez az öt évvel korábban bemutatott előző rész, a Ghost of Tsushima kapcsán szó szerint is megtörtént, ahol a brit Ilan Eshkeri és a japán Shigeru Umebayashi kooperálásával jött létre a score. Akinek az tetszett, az most sem csalódhat, Otowa muzsikája ráadásul nemcsak a játék, de a világzenék rajongói számára is emlékezetes élményt nyújt, segítségével a káprázatos cseresznyefavirágzás éppúgy megjelenhet lelki szemeink előtt, mint egy lovaglás a vadnyugat porfelhőjében.

6. Abigoba: Agatha Christie – Death on the Nile Mindegy, hogy a Halál a Nílusont csak regény formában, vagy valamelyik filmfeldolgozás által ismerjük, a legkevésbé sem társítanánk hozzájuk ilyen zenét. Az Abigoba nevű jazzformáció score-ja ugyanis a diszkóvilágba viszi el a hallgatót, pontosan abba a korba, amikor a történetet a nyolcvanas évekbe áthelyező nyomozós kalandjáték játszódik. Az öttagú formáció egy igencsak nagy meglepetést okozó, másfél órányi laza, funkys aláfestéssel állt elő, mely nem egy az egyben olyan, hogy mindvégig John Travoltát lássuk magunk előtt a Szombat esti lázból, bevetnek ugyanis modernebb elektronikát, lazulós bárhangulat is felüti a fejét, emellett szembejönnek film noiros jellemzők is. A csapatnak nem ez az első kapcsolódása Agatha Christie-hez, 2023-ban ugyanis ők készítették el a Gyilkosság az Orient Expresszen című játék – ennél feledhetőbb – muzsikáját is.