A Száguldó erődnek köszönhetően Basil Poledouris nevét már a filmzenék iránti érdeklődésem hajnalán megjegyeztem. Ehhez kapcsolódik az első lemezem tőle, és bár egyre több munkájával kerültem képbe, hosszú ideig tartott, míg életművét kezdtem átlátni, megkedvelni. Ezen utazásom végállomását a 2023 februárjában Sergio Hardasmaltól megjelent The Music of Basil Poledouris című kötet szolgáltatta, melynek olvasása közben ismét sorra vettem diszkográfiáját, s újabb kíséreteit ítéltem meg pozitívan. Így jártam egyebek mellett a westernvonalba tartozóakkal, melyek közül a Texasi krónikák: Lonesome Dove-ról már ejtettem szót honlapunkon, így most másik kedvencemen, A Winchester mestere zenéjén a sor.


Simon Wincer a Texasi krónikák minisorozat sikerét követően újból olyan fába vágta a fejszéjét, ami a revolverhősök korába repít bennünket, ám míg előző vállalásával öregbítette a műfaj hírnevét, addig a John Hill (A kis Nikita) forgatókönyvéből vászonra álmodott A Winchester mestere az átlagos megítélésűek sorát gyarapította. Persze kérdés, mi lett volna, ha az 1974-től formálódó történetet az eredeti tervek szerint, Steve McQueennel hozzák tető alá, és akkor mutatják be, amikor még e zsánernek nagyobb keletje volt. A színész halála azonban megakasztotta az előkészületeket, a jogok pedig stúdióról stúdióra kezdtek vándorolni: a CBS-től a Warnerhez kerültek, majd ringbe szállt értük a Disney, ám végül a Pathé Entertainmentnél landoltak. A Tom Selleck, Alan Rickman és Laura San Giacomo (Szex, hazugság, videó) főszereplésével forgatott alkotás mérsékelt fogadtatásban részesült, ám bennem jó benyomást keltett, ami ennyi év elteltével újranézve sem változott, igaz, ezt kizárólag Rickman és Selleck közreműködésének, valamint Poledouris muzsikájának tudom be.

Ahogy a műfajtól, úgy a komponista személyétől sem távolodott el a Texasi krónikákat követően Wincer, s ez utóbbit nagyon jól tette, hisz általa újfent értékes részeket magában foglaló muzsikával állhatott elő Poledouris, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy érdemeit a film fogadtatásával párhuzamosan az is beárnyékolta, hogy 1990-ben a Vadászat a Vörös Októberre ihlette aláfestése révén volt hangos tőle a filmvilág. Előző westernjéhez hasonlóan, ehhez is írt egy csodálatos, többször feltűnő dallamot („The Fight”, „Native Montage”), amely varázslatossá, hollywoodi szemüvegen keresztül nézve korhűvé teszi a tájat, kellemes, nosztalgikus érzéssel vértezi fel a produkciót. A szimfonikus zenekar mellett természetesen a korszak jellemzéséhez használt bendzsó és gitár ad színezetet, a végeredményt pedig úgy lengi be az Elmer Bernstein, Dimitri Tiomkin és Ennio Morricone által alkotott alapokon nyugvó vadnyugati stílus, hogy közben minden mozzanatán érződik Poledouris szellemisége.


Az, hogy a Wincer–Poledouris páros előző kollaborációjukhoz képest nem váltott irányt, érzésem szerint kapóra jött a szerzőnek ahhoz, hogy kiteljesedhessen ebben a témában. A Texasi krónikákban fantasztikus témákat vonultatott fel, s bár érezni művén a poros vadnyugat atmoszféráját, alapvetően a történet drámaiságára, érzelemgazdagságára fektette a hangsúlyt. Viszont jelen esetben ezek visszafogottabban képviseltetik magukat („Cora's Story”, „The Gift”, „Freedom”), az akciók, továbbá Quigley (Selleck) személyisége pedig teret engednek annak, hogy a komponista a westernhangulatok teljes palettáját bebarangolja. Ennek hála olyan mesterien teríthette ki lapjait – azaz koncepcióit, vízióit arról, miként látta a revolverhősök korát –, mint az akkoriban élt profi pókeres a bárzongoristától hangos, italszaggal és cigifüsttel átjárt, kétes hírű krimóban.

Ha mindezt a filmtől függetlenül szeretnénk megtapasztalni, akkor az egyik lehetőség az írásom alapját is képező, a premiert követően napvilágot látott Intrada-album, melynek játékideje alig éri el a háromnegyed órát, ám az összes fontos tételt magában foglalja. Ezt követően, 2006-ban a Prometheus Records vette szárnyai alá a score-t, és amellett, hogy a teljes anyagot elérhetővé tette, helyes kronológiába rendezte a tételeket. A kiadványok közös pontja, hogy nemcsak ritkaságok, hanem bontatlan mivoltukban a felső árkategóriás Poledouris-korongok közé tartoznak (különösen igaz ez a Prometheus-félére), így aki szeretné gyűjteményében tudni, az vagy az MGM Music digitális verzióját választja (ennek játékideje a kettő közé ékelődött be), vagy spórolni kezd a fizikális formátumra, esetleg megvárja, míg elő nem rukkolnak az újabb CD-verzióval – én utóbbiban reménykedem.


Amennyire magával ragadtak az érzelmek tükrözésének módjai a Texasi krónikáknál, majdhogynem annyira hagynak hidegen itt, de nem azért, mert rosszak lennének, hanem mert eltereli róluk a figyelmemet a „Marston's Murderers”, a „The Fire”, a „The Capture” és a „The Attack”. Főként érvényes ez az utóbbira, melynek felépítése, dinamikája, dallamai zseniálisra, rendkívül energikusra sikerültek, a kiadványon pedig éppoly meghatározó track a művésztől, mint a Robotzsaru-album „Rock Shop”-ja vagy a Vadászat a Vörös Októberre nyitánya, a „Hymn to Red October (Main Titles)”. Ezen akciótételek elsősorban nagyzenekar és bendzsó kombinációjára íródtak, de megfigyelhető bennük néhány elektronikus megoldás is, ami elsőre furcsának tűnhet egy ilyen stílusú muzsika esetében, ám a szerző védjegyének számító szintetizátoros kiegészítések az Intrada égisze alatt futó korongon nem annyira szembetűnőek. Aki a bővítettet hallgatja, az többször belefuthat ilyenekbe, ráadásul néhány underscore-ral is szembekerül, így a prometheusos inkább a Poledouris-rajongóknak ajánlott.

Quigley álláshirdetés hatására hagyja maga mögött az Egyesült Államokat és utazik el Ausztráliába, ám amikor ráébred, hogy leendő munkaadója, Marston (Rickman) az őslakosok nem éppen humánus módon történő visszaszorítására szeretné felhasználni mesterlövész képességét, nemet mond. Röviden így foglalható össze a mozi kiindulópontja, amiből aztán a bonyodalmak és a felek fegyverpárbaja bontakozódik ki, megspékelve a csinos, enyhén habókos Corával (San Giacomo). Főhősünk határozott, ravasz észjárású, ám onnantól kezdve, hogy Selleckre bízták megformálását, sármja és mosolyának gyermeki bája amolyan magnumos csibészséggel is felvértezte, amihez nagyon jól illik Poledouris játékos, karikírozó témája („Main Title”, „Matthew Quigley”), hovatovább mindezt szépen összemossa a táj és a korszak érzékeltetésével („Nativa Montage”), valamint a Quigley és Cora közötti vonzalommal („The Fight”, „The Gift”), ami szintén pozitívum. A Marstonra és embereire jellemző megközelítések mindössze a „Marston's Murderers”-ben, a „The Fire”-ben és a „The Capture”-ben kerülnek előtérbe, teljesebb képet csupán a film alatt vagy a Prometheus-korong révén kaphatunk róluk. De ugyanez érvényes a bennszülöttek ábrázolására is, akiknek időnként torokénekkel és didzseriduval tarkított megjelenítése szintén csak ott hallható, itt alig néhány másodpercig lehetünk fültanúi a „Freedom”-ban.


Írásomban többször vontam párhuzamot az Intrada és a Prometheus kiadványai között, nemegyszer úgy, hogy utóbbi jött ki belőle győztesen, de ezzel inkább a korrekt összehasonlítás volt a célom, semmint az egyiktől vagy másiktól eltántorítás. A Winchester mestere remek inspirációként szolgált Basil Poledourisnak, ez nem kétség, ahogyan az sem, hogy mindkét album ugyanannyi előnnyel bír, mint hátránnyal. Én nagyon megkedveltem ezt a muzsikát, s mint az ilyenkor többnyire lenni szokott, csak a teljes anyagban tudok gondolkodni, ugyanakkor ha valaki egy ütős, sallangmentes kikapcsolódásra vágyik, akkor számára egyértelműen az Intrada lemeze lesz a befutó.