A themüszkirai amazon első önálló mozis kalandjához Rupert Gregson-Williams szállította a dallamokat, s bár jól oldotta meg a feladatot, akkori írásom elkészültét követően mégsem hallgattam meg többet a soundtracket. Az újabb felvonás premierjének közeledte remek apropóként szolgált emlékeim felelevenítéséhez, ám véleményem ekkorra kissé átformálódott – szemben Danny Elfman szintén 2017-es és ugyanezen univerzumhoz kapcsolódó Az Igazság Ligájához komponált score-jával, amelyet azóta sem tudtam megunni. Továbbra is tetszenek olyan trackek az előző aláfestésből, mint az „Amazons of Themyscira”, a „No Man's Land”, a „Wonder Woman's Wrath”, a „We Are All to Blame” vagy a „Lightning Strikes”, a többi azonban már nem ragadott magával, az üresjáratok pedig nagyon elnyújtják a játékidőt. Így tehát nem érintett érzékenyen a hír, miszerint a direktor, Patty Jenkins második nekifutásra inkább Hans Zimmerhez fordult segítségért, holott az X-Men: Sötét Főnix, a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala és A csodálatos Pókember 2. triója után nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy kedvenc szerzőm nem az ezekkel kijelölt, általam kevésbé preferált úton halad majd tovább…


A hősnővel kapcsolatos alkotások évtizedekig mozogtak a középszerű tévésorozatok szintjén (élő szereplős produkciók és rajzfilmek esetében egyaránt), ám amikor a 2016-os Batman Superman ellen – Az igazság hajnala Gal Gadot alakította mellékkaraktereként színre lépett, egy csapásra magára vonta a figyelmet, az egy évre rá debütáló Wonder Womant követően pedig gyökeres fordulatot vett megítélése: éppúgy élvonalbeli hőssé emelkedett, mint Vasember, Batman, Superman vagy Pókember. Az alkotás 820 millió dollárt hozott a stúdió konyhájára, így nem volt kérdés a siker meglovaglása, ám addig is, amíg erre vártunk, egy köztes állomás került beiktatásra Az Igazság Ligája képében, melyben Wonder Woman Liga-tagként védelmezett bennünket. A rajongók felfokozott várakozása, valamint a jól felépített marketingstratégia remek alapot teremtettek Diana hercegnő diadalmenetének folytatásához, de jött a járvány, az abból eredő kálváriák, kiszámíthatatlanságok, s bár a DC gépezete a lehetőségekhez mérten dübörgött, a Wonder Woman 1984-hez fűzött remények porba hullottak: a DC üstököséből a pandémia időszakának első, igazán nagyot hasaló szuperhősmozija kerekedett.

Bevételi szempontból szó szerint mérhetetlen a produkció, hiszen igen kevés filmszínházba jutott el, s ahol műsorra tűzték, ott érthető módon a nézők nem voltak kellően eltökéltek ahhoz, hogy nagyobb számban moziba látogassanak, ezt előre felmérve határozott úgy a stúdió, hogy egyúttal streamingvonalon is megmérettetik vállalkozásukat – a hasonló prezentálás miatt a vetélytárs Marvel szintén küszködött a favoritnak szánt Fekete Özvegy kapcsán. Az alkotás fogadtatása nem volt túl rózsás: bár a kedvcsinálók ígéretesek voltak, a végeredmény azonban számos elmarasztalásban részesült, a rajongók és a kritikusok egyaránt hiányolták azokat az elemeket, melyek az első felvonást oly szerethetővé tették. Ettől persze még robbanthatott volna kasszát, hiszen egy mozivásznat követelő, látványos alkotásról van szó, és volt már példa arra, hogy valami a negatív kritikák ellenére is szép bevételi adatokat produkált, ám arra, hogy itt normál esetben miként alakultak volna a dolgok, sosem kapunk választ.


Gadot negyedik alkalommal bújhatott bele Wonder Woman bőrébe, felbukkanásaihoz azonban majdnem mindig más szolgáltatta a dallamokat. Az alapokat Zimmer fektette le Az igazság hajnalában felcsendülő „Is She With You?”-ban, melyet Elfman éppúgy felhasznált Az Igazság Ligájánál, mint Gregson-Williams a Wonder Womennél, a staféta azonban bumerángként került vissza a Remote Control vezéralakjához. De miért őt választotta Jenkins, amikor az első felvonás komponistájára sem hallhattunk tőle panaszt? A rendező egy interjú alkalmával úgy fogalmazott, hogy bár rokonszenves volt Gregson-Williams, a hősnő zenei atmoszféráját Zimmer teremtette meg, és úgy érezte, hogy ehhez a nyolcvanas években játszódó történethez ő lenne a legmegfelelőbb személy. „Furcsa volt igent mondani, mert Rupert a barátom, és sokat tettem azért, hogy ő kaphassa meg az első részt. De ne feledjük: ezt a motívumot, a Wonder Woman-témát valójában én írtam. Aztán persze magára hagytam, de egyre érdekesebb lett. Úgy gondoltam, fontos, hogy valamilyen formában befejezzem, amit elkezdtem” – mesélte Zimmer.

Jenkins olyannyira kitartott mellette, hogy a temp score kapcsán is döntően Az igazság hajnala trackjeiből szemezgettek, s ez olyannyira jól sikerült, hogy a zárójelenetben mások mellett a „Beautiful Lie” is felcsendül. „Ami történt, az vicces, hiszen azzal a szerzővel dolgozol, akitől tempeltél. Megvágtuk a jelenetet, a zene üteme pedig tökéletesen illett hozzá. Aztán Hans és a srácok különféle megközelítésekkel próbálkoztak, majd egy pontnál Hans így szólt: Miért dolgozunk ezen? Ez a DC-univerzum része. Ez az ő filmjükben van. Miért ne jöhetne vissza?” – nyilatkozta ezzel kapcsolatban a rendező. Emellett olyan alkotásokhoz íródott instrumentális kíséretek is elhangoznak a Wonder Woman 1984-ben, mint Clinton Shorter „I Won't Leave You”-ja a Pompejiből és John Murphy „Adagio in D Minor”-ja a Napfényből – bizonyára ugyanúgy a tempelés hozadékaként maradtak benne, ahogyan a „Beautiful Lie” is. Amellett, hogy fura koncepciónak tartom egy ilyen léptékű alkotás és egy ilyen kaliberű komponista esetén az efféle adaptálások szükségességét (még úgy is, hogy ez cseppet sem számít egyedi esetnek), elismerem, hogy remekül belesimulnak a Zimmer által felépített atmoszférába: nem lógnak ki az összképből, nem válnak zavaróvá.


A korábban említett, profin kidolgozott marketinghadjárat lépései közé tartozott, hogy elérhetővé tették a nyitójelenetet, a filmzenealbum megjelenése előtt pedig kedvcsináló gyanánt két tételt, a „Themyscirá”-t és az „Open Road”-ot osztották meg a rajongókkal. Ezekből sejteni lehetett, hogy az elmúlt időszakban az egyebek mellett a Dunkirk, az X-Men: Sötét Főnix, a Nyughatatlan özvegyek és a Szárnyas fejvadász 2049 révén új utakon járó Zimmer visszanyúlt gyökereihez, s amint megjelent a teljes anyag, nyilvánvalóvá vált, hogy ez nemcsak művének bizonyos részeire vonatkozik, hanem szinte az egész score-ra, mely így 2020 legkellemesebb meglepetése lett számomra. Kifejezetten örültem annak, hogy nem felejtett el zenét írni. Igen, valóban túlzónak/ferdítésnek tűnhet ezen kijelentésem, de amennyire nagyra tartom őt, és amilyen fontos szerepe volt anno abban, hogy teljes egészében a filmzenék irányába forduljak, ugyanannyira hagyott hidegen minden aktuális újdonsága. A Hajsza a győzelemért óta csak korábbi albumainak gyűjteményembe történő pótlásaival, illetve aktuális koncertkiadványaival foglalkoztam, a sportfilmet követően született aláfestései ugyanis messze állnak tőlem: technikailag kétségtelenül lenyűgöznek, ám zenei szempontból nem tetszenek. A Wonder Woman 1984-gyel azonban visszakaptam egy kis darabot kedvencemből, s azóta szerencsére a 007 Nincs idő meghalni, valamint a Top Gun: Maverick által is egy-egy újabb remek Zimmer-művel gazdagodtam.


Annak idején a filmek szeretete vezetett ahhoz, hogy ennyire elmerüljek a score-ok világában, és bár tudom, hogy a prioritást mindig a produkció egésze élvezi, a zene pedig egyike a látottak kiszolgálásához szükséges elemeknek, én sok esetben jobban figyelek a muzsikára, mint a mozira. Úgy vélem, a film egy inspirációforrás a komponisták számára ahhoz, hogy zseniálisat alkothassanak, egy jó zene pedig önállóan is képes a történetmesélésre, s ha kellő teret biztosítanak a dallamoknak, készítőjük pedig ráérez a cselekményre, akkor képes főszereplővé válni. Ennek újabb ékes példájává sikerült válnia a Wonder Woman 1984 nyitányának, mely Zimmer gazdag pályafutásának figyelemre méltó pontja lett.

A film elején bemutatott vetélkedőről sokan gondolják úgy – jogosan –, hogy bár kivitelezés szempontjából remek, az azt követő bevásárlóközpontos incidens bőven elég lett volna indításnak, így ugyanis két felvezetést adott filmjének Jenkins. De ha azt nézzük, hogy a Wonder Woman 1984 egy szuperhőssel eladott tanmese arról, hogy vannak dolgok, amiket el kell engedni, s még úgy sem feltétlenül érdemes ragaszkodni hozzájuk, ha hiányuk fájó, akkor van létjogosultsága a themüszkirai játékok bemutatásának, hiszen az ott elhangzottak válnak később hősünk történetének kulcsává. S ami miatt még szükség volt erre a nyitányra, az az, hogy általa iszonyatosan nagy lendülettel tudott berobbanni a score, hovatovább általa újfent bebizonyosodott: egy jó zene többet ér bármely párbeszédnél, narrálásnál. Az első tíz percben alig hangzik el néhány mondat, ugyanakkor Zimmer parádésan kíséri a látottakat, tökéletesen érzékeltet minden pillanatot, kompozíciójának hatása pedig olyan, mintha egy nagyobb ívű klipet látnánk – a Szilaj, a vad völgy paripája kezdése éppúgy eszembe jutott róla, mint a Gladiátor vagy a Casino Royale eleje. Az itt felcsendülő trackek „Themyscira” és „Games” néven kerültek fel az albumra (utóbbi a film alatt hallhatóhoz képest jócskán meg lett vágva), melyekben a hősnő új dallamsora parádésan illeszkedik, fonódik össze a már jól ismert akciótémával.


Zimmer tehát nem vett át semmit Gregson-Williamstől, Az igazság hajnalánál kidolgozott saját témáját szelídítette meg, vértezte fel számos újdonsággal. Tette ezt azért, mert a történet immáron nem az első világháborúban, hanem a pezsgő nyolcvanas években játszódik, valamint mert bár Dianának ismét meg kell mentenie bennünket, elsősorban saját érzéseivel, gondolataival szükséges megküzdenie. Az utóbbiakkal kapcsolatosak jelenítődnek meg a „Wish We Had More Time”-ban, az „Already Gone”-ban (melyek dallamai az Áldatlan állapotban kevésbé emlegetett, ám annál szebb muzsikáját juttatják eszembe Zimmertől), a „Fireworks”-ben, valamint a „Lost and Found (Bonus Track)”-ben. Ezen tételek egyszerre szívszorítóak és csodálatosak, nagyon szépen játszik a komponista az érzelmek skáláján, és hibátlanul tudja ellensúlyozni Diana heroikus képét, magánéletének törékenységét, Steve (Chris Pine) iránti határtalan szerelmét.

Ezzel áll szemben a „Games”-ben átdolgozott harcosamazon-megközelítés, amely az „1984”-ben éppúgy fennkölten mutatkozik meg, mint a „Truth”-ban, míg az elsöprő erejű „Open Road”-ban és a „The White House”-ban pedig a korábbról ismert keménységgel, erőteljes zenekari előadásmóddal kerül terítékre. Az annak idején még kiegészítő motívumként napvilágot látott Wonder Woman-témából igazi kaméleont varázsolt Zimmer, sokkal ügyesebben bánt vele, mint Gregson-Williams. Jenkins így fogalmazott erről: „Úgy vélem, Hans korunk legnagyobb zeneszerzőinek egyike. Azon kaptam magam, hogy fogta Wonder Woman témáját, amely egy vérbeli harcias harsogás, és grandiózus hőstémává változtatta”.


Wonder Woman ezúttal két ellenféllel találja szemben magát: a nagyravágyó csalóval, Max Lorddal (Pedro Pascal), valamint az elismerésre vágyó, szendének tűnő Barbara Minervával (Kristen Wiig), aki emberfeletti képességre tesz szert, s Gepárdként igyekszik érvényesülni. Párosuknak fontos szerepe van abban, hogy a film tanulsága, tanmese jellege nyomatékosabbá váljon, lévén mindketten vágyaik rabjává válnak, igyekeznek bármi áron elismeréseket kicsikarni környezetüktől. Cselekedeteiket a misztikus erővel bíró Álomkő váltja ki, s így nem tekinthetőek olyan velejéig romlottnak, ördöginek, mint például Joker – emiatt hasonlóan súlytalan gonoszoknak tartom őket, mint Sam Raimi Pókember 3-jának ellenlábasait.

Zimmer mindkettejük számára készített dallamsort: Lord témája a „Black Gold”-ban, Barbaráé pedig a „Cheetah”-ban hallható (utóbbi már az a fajta hangdizájnvonal, amely sokkal inkább tetszik technikailag, mint zeneként). Velük karöltve jár a problémák forrása, az Álomkő, melynek baljósságát a „The Stone” érzékelteti, hármasuk pedig olyan trackekben csatázik, illetve tart lépést a hősnő dallamainak fejlődésével, mint a „The White House”, a „Radio Waves”, a „Lord of Desire” és a „The Beauty in What Is”. Elképesztően hatásosan váltakoznak a megoldások az épp jelen lévő szereplők függvényében, így nemcsak az érzelmesebb megközelítés terén alkotott csodálatosat Zimmer, hanem a film egyéb részeinél is.


Hans Zimmer Hollywood legtehetségesebb zenei mesélői közé tartozik, amit a Wonder Woman 1984-nel újfent nyomatékosított. A kiadvány játszi könnyedséggel eleveníti fel a cselekményt, vezet végig bennünket Patty Jenkins alkotásán, melynek legkiemelkedőbb pontja Gal Gadot jelenléte, valamint az aláfestés. A WaterTower Music albuma a hosszúra nyúló játékidő mellett is folyamatosan képes fenntartani a figyelmet (beszerzése azonban igényel némi odafigyelést, mert van, ahol gyári CD-ként, máshol pedig CD-R-ként árusítják), szemben a Sketches from the Soundtrackra keresztelt második etappal, amely nem több egyszer meghallgatható érdekességnél. Ami miatt mégsem tudok a műre maximális pontszámot adni, az az, hogy a keverés nem mindenhol tökéletes – az elképesztően csodálatos „Without Armor”-ban alulkevert London Voices-előadás a legfájóbb pont számomra.