Ahogy az a témába vágó korábbi írásaimból kiderül, elkötelezett Alien-rajongó vagyok, azon belül is a múltban élő fajta. A keményvonalas Star Wars-fanokhoz szoktam hasonlítani magamat, akik számára a klasszikus trilógia etalon, a többi felvonás létezését pedig egyszerűen csak tudomásul veszik. Az első három xenomorf-mozi számomra örök érvényű, megunhatatlan, a negyedikkel még elvagyok, ám ahogy érkeztek a többiek (az Alien vs. Predatorokkal egyetemben), úgy kezdtem fokozatosan távolodni ettől a világtól, s ma már ott tartok, hogy kíséreteiket leszámítva hidegen hagynak az Alien-projektek. Ennek analógiáján az Alien: Föld sem mozgatott meg, nem olvastam utána, az előzetesével sem foglalkoztam, Jeff Russo zenéjére viszont kíváncsi voltam, így amint megjelent az album, meghallgattam... rögvest háromszor egymás után, s ez ösztönzőleg hatott a sorozatba történő belevágásomra is.


Bár a score megfogott, nem néztem utána a széria tartalmának, nem olvastam kritikákat, helyettük lesz, ami lesz alapon ültem le a tévé elé, és az első kilenc percet követően teljes mértékben lekenyerezettnek éreztem magam. Az Alien: Föld tökéletesen kivitelezett utalások révén édesgetett magához, majd a főszereplő (a Nincs baj, drágámban is feltűnő Sydney Chandler által megszemélyesített Wendy) múltjára történő kitérés következett, aztán gyorsan visszarántott a USCSS Maginot kutatóhajóra, amely a fedélzetén eluralkodó káosz nyomán zuhan le bolygónkon. Ez egy nagyon jó felütés, és különösen tetszik, hogy míg a hajó a Weyland–Yutani Corporation tulajdona, az épületkomplexum, amelybe csapódik, egy másik mogul, a Prodigy Corporation tulajdonát képezi, melynek vezetője (a Samuel Blenkin alakította Boy Kavaliernek) nem tudja, milyen titkot rejt riválisa űrhajója, csak azt, hogy ha Yutaninak (Sandra Yi Sencindiver – Alapítvány) fontos, akkor neki is. Ám sajnálatos módon az első rész derekától a cselekmény hullámzóvá válik, a harmadikban pedig jóval több az érdektelen momentum, mint az érdekes, így olyan mélységeket és magaslatokat éreztem, amilyeneket az Alien: Covenantnál tapasztaltam – hozzáteszem: a Romulust a mai napig nem láttam. Az pedig, hogy hova fut ki mindez, írásom készítésekor még nem ismert számomra, a Megfigyelés alcímmel bíró negyedik etap után ugyanis az egyre burjánzó csalódottság eredményeként parkolópályára tettem az Alien: Földet.

A Walter Hill és Ridley Scott által is producerelt széria atyja, Noah Hawley sok jó ötletet felvonultatott csapatával, ugyanakkor a fő szálnak számító ember / szintetikus lény / kiborg vonalat, a köztük kialakult viszony ábrázolását, illetve az örök élet és a halandóság szembeállítását éppúgy laposnak tartom, mint Wendy és Hermit (Alex Lawther – Andor) testvérkapcsolatát. Ellenben a korábbi Alien-filmekre vonatkozó tömérdek utalás – ami a score-ban is megfigyelhető – teljes mértékben rabul ejtett: vannak köztük olyan egyértelmű, szembetűnő dolgok, mint például a USCSS Maginot belső tereinek megjelenése, és olyan nüánszok is, amelyek csupán egy-egy pillanatra, többnyire a háttérben bukkannak fel. Ezeket a részeket faltam, időnként visszatekerve az adott jelenetet, ebből a szempontból tehát jelesre vizsgázott nálam a hatodmagával a forgatókönyvet is jegyző, két epizód erejéig pedig a rendezést is elvállaló Hawley. További pozitívum a kezdeti helyszínválasztás: azzal, hogy az űrhajó egy toronyépület-együttesbe csapódik, és a szereplők folyamatos mozgásban vannak, szinte ajtóról ajtóra ugrálunk a hétköznapjainkból megszokott vasbeton építmény, valamint a retró élményt és misztikumot egyszerre árasztó jármű között, ami elképesztően izgalmas. A Metamorfózisra keresztelt résztől azonban sok változás indul meg, és a nosztalgiából Hawley víziójába lépünk át.


Russo nevével a Star Trek: Discovery kapcsán találkoztam először, majd olyan alkotások alatt hallottam munkáit, mint az Aznap éjjel, a Nulladik nap, a Bosch: Örökség és a Vad természet – a szintén hozzá köthető sikerprodukciókat, mint a Fargo, a Star Trek: Picard vagy a Ripley, csak zenei mélységükben ismerem. A főként tévés körökben mozgó, ám ezzel párhuzamosan a rock világában a Tonic tagjaként is feltűnő komponista a Fargón, a Lucy az égbenen és a Légión dolgozott Hawley oldalán, így amikor az alkotó belevágott a savas vérű, invazív lényekkel kapcsolatos történetének megvalósításába, nem volt kérdés, kihez fordul majd. Russónál elsősorban a Fargo, a Star Trekek és az Aznap éjjel adtak okot a bizakodásra, ám minthogy nem mozis szuperprodukcióról, hanem szériáról beszélünk, volt bennem egyfajta kétely, amit az táplált, hogy mostanában egyre több olyan – úgymond – alibi sorozatzene jön szembe velem, amely bár megalapozza a hangulatot, ám fogódzók, emlékezetes megoldások nélkül hagy. Russo szerencsére rácáfolt ezekre, megmutatta, hogy a streamingdömping közepette is rálelhetünk színvonalas aláfestésekre.

A Hollywood Records kiadványa másfél órát ölel fel, és miközben tételsorrendje távol áll a forgatókönyv kronológiájától, tökéletesen illusztrálja, miként lavírozott Russo a dühös zenekari elemek, az érzelmek, illetve a minimalista feszültségkeltés között. A rideg, sejtelmes, időnként csalogató hangulatból egyedül a vokálokra épülő „Hermit Enters” és „Voices” páros, valamint a gitárjátékra támaszkodó „Procession” zökkenti ki hallgatóját, a szériát tekintve pedig ezek mellett a betétdalok torpantják meg hasonlóan az összképet. Míg Hermit színrelépését Lord Afrixana „No Dey Tire”-ja kíséri, Wendy debütálásakor a TV On The Radio „Killer Crane”-je hallható, a Maginot fedélzetén Nina Simone „Don’t Let Me Be Misunderstood”-ja szól, az első felvonás záró stáblistája a Black Sabbath „The Mob Rules”-ára kezd gördülni, majd a Tool „Stinkfest”-jére és a Metallica „Wherever I May Roam”-jára történik – igaz, utóbbi trió minden esetben Wendy témájába torkollik. A sorozat főszereplői között sok a fiatal (a szintetikus tinédzsertestbe ültetett, gyógyíthatatlan beteg gyerekekből álló Sohaországiak csoportja, akiknek felügyelője a Timothy Olyphant alakította tudós, a szintén szintetikus Kirsh), amit az alkotók értelemszerűen dalokkal is nyomatékosítottak (ezzel fokozva a generációváltást), ám – a témában meglehetősen konzervatív lévén – számomra ez nem fér bele egy Alien-filmbe, stílusosan fogalmazva: idegenként hat.


Többször azon vettem észre magam, hogy egyedül a zene kölcsönöz feszültséget a jeleneteknek. Jó néhány momentumnál éreztem, hogy kulcsfontosságú a cselekmény szempontjából, ám kizárólag Russo tételei lendítettek át rajtuk, amiatt véltem izgalmasnak, nem pedig tucat tinihorrorklisének. Míg az album tételsorrendje szakít a széria kronológiájával, összeállításakor ügyeltek arra, hogy az első három trackkel megismerhessük a főbb témákat. Habár a „Zaveri” és a „Wendy” tételek elkülönülnek, a bennük hallottak párban járnak, és Wendy múltját, létformáját, valamint testvérével való kapcsolatát húzzák alá. Ennek megfelelően e duó egyszerre sugall ábrándozást és vágyódást, ami merőben ellentétes a „Weyland-Yutani”-ban bemutatott vészjósló, sejtelmes, borzongató megközelítéssel, ami a címszereplő társaságot, annak vezetőjét és a lezuhant űrhajót egyaránt szimbolizálja. Az eddig említettek a „Tipping Point”-ban, a „Siblings”-ben, a „Move Your Ass”-ben, a „Transition (Quintet)”-ben, továbbá a „Wendy (Quintet)”-ben köszönnek vissza, és bár Hawley a xenomorf mellett más idegen életformákat is megmutat, a kíséretben értelemszerűen előbbié válik hangsúlyossá. Az alkotók számtalan olyan pillanatot csempésztek a sorozatba, amikor sejthető, hogy H. R. Giger ikonikus lénye a háttérben lévő szobor mögött, egy aknában vagy épp lelógó kábelkötegek között les prédájára. Ehhez hasonló rafináltsággal oldotta meg Russo is a teremtmény témájának különféle helyekre beolvasztását: teljes valójában a „Xenomorph”, a „Xeno (Quintet)” és az „All Aboard” mutatja meg az idegen dallamokkal való leképzésének módját, ugyanakkor a folyamatos fenyegetettség jeleként elemei számos tételben felbukkannak.

A score-élmény fokozásához járult hozzá nálam azon utalások felfedezése, melyekkel a klasszikus trilógia aláfestései előtt igyekezett tisztelegni a komponista – roppant megnyerő, ahogyan saját Alien-világában megidézte a múltat. Az első négy Alien-film zenéjét kedvelem, Marc Streitenfeld Prometheus-muzsikáját a franchise legrosszabb kíséretének tartom, s amíg a Russo munkájára is jellemző kettősséget jól alkalmazó Jed Kurzel kellemes meglepetést okozott a Covenanttel, addig Benjamin Wallfisch próbálkozását (Romulus) hajszálnyival értékelem jobbnak a Prometheusban hallhatónál. Míg a „Zaveri”-ben felbukkanó motívum éppúgy három hanggal vezetődik fel, ahogy Jerry Goldsmith A nyolcadik utas: a Halál-főtémája (vagy John Frizzell Alien 4.: Feltámad a Halál ihlette Ripley-dallama), addig Elliot Goldenthal (A végső megoldás: Halál) szellemisége a „Wendy” és a „Tipping Point” elején, James Horneré (A bolygó neve: Halál) pedig az „Alien – Earth”-ben és a „To Be an Animal”-ban érhető tetten. Ám további apróságokat fedezhetünk fel, ha betéve ismerjük a régi score-okat és eleget hallgatjuk Russo művét: a „The Orchid”-ban Goldenthal „Wreckage and Rape”-jének rezeshangjait, kopogásait, az „Opening”-ben (mely a szériában a „Strange Brew” című, Hawley és Russo által jegyzett dal részletével van összemosva) Goldsmith „The Skeleton”-ját, a „Crew Status”-ban Horner „Sub-Level 3” és „Going After Newt” című szerzeményei részleteinek újragondolását és sorolhatnám. E muzsika tehát igazi csemege, melynek visszhangszerű megoldásai (amelyek korábbról szintén ismerősek) jól funkcionálnak a képsorok alatt.


Iménti gondolataimhoz fontos hozzátenni: Jeff Russo a kikacsintgatásoktól függetlenül is jól teljesített: a „Tipping Point”, a „The Orchid”, az „Alien – Earth”, a „Crew Satus”, a „Move Your Ass”, a „To Be an Animal”, a „Big Ass Bug”, az „Opening”, a „Lost Boys”, a „Crew Dead Pt. 2”, a „Gear UP” és az „All Aboard” ügyesen érzékeltetik a xenomorf jelentette veszélyt. Ezért sajnálom, hogy a kiadvány kizárólag digitális változatban és bakeliten érhető el, ugyanis szívesen látnék egy Alien: Föld CD-t gyűjteményem Alien-szekciójában. Aki pedig az itt ismertetett albumnál bővebben szeretne megismerni az aláfestéssel, az A nyolcadik utas: a Halálhoz is kapcsolódó Az űrben, senki sem... epizód teljes zenei anyagát magában foglaló Alien: Earth - Ep. 5 "In Space, No One..." összeállítással teheti meg ezt.