A cápa ikonikus, világszerte népszerű alkotás, így score-jának ismertetője éppúgy feleslegesnek tűnhet, ahogyan például az eredeti Star Wars-trilógia, a Volt egyszer egy vadnyugat vagy épp a Titanic aláfestéséről szóló ismertető, hiszen mindenki tudja, miről van szó, könnyűszerrel idézi fel, dúdolja a főtémát. Ám pont jelentőségteljessége okán éreztem úgy, hogy írni kell róla, hiszen ez azon ékes példák egyike, amikor az alkotás félkarú óriás lenne jellegzetes muzsikája nélkül. És ezt mintha elfelejtették volna a legrangosabb filmes esemény, az Oscar-átadás ítészei akkor, amikor 2022 februárjának utolsó hetében új szabályt jelentettek be: döntésük alapján innentől kezdve nyolc kategória esetében az élő show előtt egy órával hirdetnek nyertest, a díjazottakat pedig a show közben, szerkesztett anyag formájában ismertetik. E reform – a gála felett bábáskodók indoklása szerint – egyike a közvetítés nézettségének növelése érdekében eszközölt módosításoknak, és e nyolc mellőzött/lealacsonyított tárgykör közé sajnos bekerült a legjobb eredeti filmzene kategória is úgy, hogy közben a film szempontjából inkább promóciós eszköznek, mintsem a mondanivaló aláhúzásához alkalmazott betétdalok kategóriája továbbra is az élő adás berkein belül maradhatott. Erre szokás azt mondani, hogy no comment...


„John Williams nélkül A cápának műfogsora lenne” – érzékeltette a direktor zeneszerző barátjának szerepét a filmben. A forgatáson alkalmazott műcápák borzasztóan néztek ki, ráadásul nem mindig voltak bevethetőek, amikor szükség lett volna rájuk, ezért Steven Spielberg úgy döntött, sejtelmessé teszi az ellenséget: amennyire lehetett, kerülte a teljes valójában történő bemutatást, és inkább részleteit emelte ki, vagy olyan kameramozgásokat alkalmazott, amelyekkel a cápa szemszögéből vagy épp „felülről”, külső szemlélőként követhetjük az eseményeket. Ez a nézők ismeretlentől való félelmére történő hangsúlyáthelyezés alapvetően változtatta fenyegetőbbé az összképet, s legalább ennyit, ha nem többet tett hozzá Williams egyszerű, ám annál agresszívabb témája is ahhoz, hogy zsigeri félelem járja át a közönséget – a nyitójelenet, a fürdőző kisfiú eltűnése, vagy a hordós szcénák a mai napig időtálló, meghatározó filmes momentumok. A magam részéről nemcsak a filmet, hanem aláfestését is mesterműnek tartom: míg a legtöbb filmzenebarátnak a Star Wars score-ja számít etalonnak Williams pályafutásából, addig nálam A cápáé tölti be ezt a szerepet.

De még mielőtt alámerülnénk a hangjegyek tengerében, térjünk vissza egy kicsit a filmhez. Spielberg Peter Benchley regénye nyomán vitte vászonra A cápát 1975-ben, melyet az előkészületek és a forgatások során kétkedések öveztek, ám végül rácáfolt a negatív felhangokra: a világ első nyári blockbustere lett, s bár azóta számos hasonló témájú mozi született, közel fél évszázad elteltével is etalonnak számít. A történet alapjául szolgáló, hazánkban A fehér cápa címen megjelentetett kötet egy olyan valós esetet dolgoz fel, amely 1916 nyarán történt Matawanban: egy cápa tizenhat kilométert úszott fel a tengertől egy folyón, s négy emberrel végzett, mire a helyieknek sikerült horogra keríteniük. Spielbergék természetesen a látványosság és a hatásfokozás érdekében különféle változtatásokhoz folyamodtak: egyebek mellett változtattak a helyszínen, háttérbe szorították a Roy Scheider alakította Brody rendőrfőnök magánéletét, belefűzték a Robert Shaw által mesélt Indianapolis-sztorit, és kapott egy, a könyvben olvasottaktól eltérő, nagyobb ívű befejezést.


Spielberg első rendezéseinél Billy Goldenberg (Columbo: Gyilkosság könyv szerint, Párbaj), Wladimir Selinsky (Valami gonosz) és Gil Melle (Savage) voltak jelen, de addig váltogatta a komponistákat, amíg a Sugarlandi hajtóvadászat apropójából össze nem hozta a sors Williamsszel. Bár első találkozásuk végeredménye nem szólt nagyot, ahhoz elegendő volt, hogy a direktor következő projektjéhez, A cápához is őt kérje fel, amivel kollaborációjuk emblematikus mérföldkőhöz érkezett, közös jövőjük borítékolva lett. Spielberg teljes mértékben megbízott a szerzőben, ötletét azonban eleinte furának tartotta: „Egyik alkalommal John megmutatta nekem a főtémát zongorán. Arra számítottam, hogy amit hallok majd, az egy szokatlan, ugyanakkor dallamos darab lesz, majd elkezdte a mélyebben szóló billentyűkön két ujjal előadni azt, hogy dun, dun, dun-dun, dun-dun, dun-dun. Először elkezdtem nevetni, és azt mondtam Johnnak, hogy jó a humorérzéke. Ám ő végig komoly maradt, ezt szánta ugyanis főtémának. Újra és újra eljátszotta, s végül engem is megfogott” – emlékezett vissza. Williams tökéletesen ráérzett a lényegre, s olyannyira bevált az ötlete, hogy kevesebb hangjeggyel aratott világsikert, mint ahány rangos díjat bezsebelt vele: A cápa score-ja Oscar-, Grammy-, BAFTA- és Golden Globe-díjban egyaránt részesült, szerzője pedig feleennyi hang fokozódó ismételgetésével vált ki bennünk félelmet. Természetesen művének ez csupán egy szelete, ennél jóval összetettebb: külön téma íródott például az Amityre érkező vakációzók számára („Montage”), a félelemmel átszőtt részekhez („Ben Gardner's Boat”, „Father and Son”, „Quint's Tale”), a cápa utáni hajtóvadászathoz („Out to Sea”, „The Great Shark Chase”), nem beszélve a hárfajátékról, mely hibátlanul tükrözi a tenger fenyegető szépségét. Mégis e két hangjegy vált igazán örök érvényűvé – hozzáteszem: okkal.

„Amikor először láttam A cápát, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egy akció-kalandzenét fog majd igényelni. Valami nagyobb ívűt, operaszerűt, valami igazán teátrálisat képzeltem alá” – nyilatkozta a komponista. Az egyeztetések során jobbára a cápás jelenetek kerültek előtérbe, illetve maga a teremtmény zenei ábrázolása, ami nagy kihívást jelentett a komponista számára, hiszen egy hangtalanul, a mélyből hirtelen előbukkanó állathoz kellett fenyegető muzsikát párosítania. És ahogyan arra pár sorral feljebb már kitértem: egy többségében csak részleteiben látszódó ragadozót kellett a lehető legjobban nyomatékosítani, ami tovább bonyolította a megfelelő hangszín és stílus megteremtését.


Hogy mennyire tökéletesen jár kéz a kézben Spielberg és Williams tehetsége, az már a nyitány folyamán megtapasztalható: a víz alatt békésen úszó kamera képeire reflektáló fenyegető zene összhatásához hasonló zsenialitással később a Jelek esetében találkoztam, ahol James Newton Howard pontozta ellen feszült dinamikával az egyszerű stáblista-megjelenést. Miután a komponista kézhez kapta a filmet, a meghatározó jelenetsorokra támaszkodva kezdte kidolgozni művét. A főcím, illetve a fürdőző lány, Chrissie halála („Main Title and First Victim”) volt az egyik ilyen pont, a cápa, valamint a három főszereplő (Scheider, Shaw, Richard Dreyfuss) macska-egér játékának fontosabb pillanatai pedig a többi ilyet szolgáltatták. Williams bevallása szerint az utóbbiak közé tartozó, úgynevezett hordós jelenet áll hozzá a legközelebb, úgy érzi, itt tudta legtökéletesebben kibontani a párharcot, a szembenállók témáinak összecsapását – ez az, amikor a kényszerből összeállt trió az első levegővel teli hordóra kötött szigonyt lövi bele a nagy fehérbe. Az ehhez kapcsolódó tétel a „Man Against Beast” címet kapta, és nemcsak a szerző zsenialitását mutatja be, hanem azt is, hogy bizonyos esetekben miként reflektált Igor Stravinsky Tavaszi áldozat című balettzenéjére a vonósmegoldások feszültségfokozó elemeivel, az ütősökkel, illetve a rezesszekció szólamaival. Hasonlóan színes, mesteri kalandzenét hallhatunk a „The Shark Cage Fugue”-ban, a „The Great Shark Chase”-ben, illetőleg a „Blown to Bits”-ben is.

A cápa-motívum hatásosságában – annak egyszerűsége okán – Spielberg eleinte kételkedett, ám létjogosultsága felől rögtön megnyugodott, amikor 1975 márciusában nagyzenekar tolmácsolásában hallotta meg. Williams nemcsak zongorára alkalmazta témáját, hanem vonósokkal, rezesekkel is előadatta, ráadásul számos esetben mosta össze többek között a kalandtémával is, illetőleg tempóját, hangszínét is igyekezte variálni. Sokszínűségét olyan példák támasztják alá, mint a „The Empty Raft”, a „The Pier Incident”, a „Shark Attack”, az „Into the Estuary”, a „Man Against Beast”, a „Brody Panics”, a „The Great Shark Chase”, a „The Shark Approaches” vagy épp a „Blown to Bits”. „Megtaláltam ezt a motívumot, amely nemcsak tökéletesen illett a lényhez, hanem elég rugalmas is volt ahhoz, hogy különböző formákat öltsön. Egyszerű, kitartó és egyenes, szinte megállíthatatlannak tűnik, olyan, mint egy cápatámadás" – jellemezte örökzöld ötletét a szerző.


Hasonlóan bánt Brodyék dallamával is, mely amellett is fontos elemét képezi a produkciónak, hogy míg a cápatémát folyamatosan kellett alkalmaznia, a trió zenei megjelenítésére csupán a film felétől volt szükség. Míg a „The Shark Cage Fugue”-ban a rögtönzötten összeálló hármas zenei ábrázolása eltökélten jelenik meg, addig a „Man Against Beast”-ben, a „The Great Shark Chase”-ben, valamint a „Blown to Bits”-ben győzelemittassággal, elkeseredettséggel és csalódottsággal egyaránt keveredik. Williams ide vonatkozó víziója csak a legvégén, a finoman szólva sem veszélytelen kaland túlélőivel együtt nyugszik meg az „End Titles”-ben, ahol egyszerre tükrözi a szereplők megkönnyebbülését és vetíti előre a fürdőzők biztonságát.

„Nagyobb hajóra lesz szükség!” – mondja Brody hátrahőkölve, miután meglátta, mekkora teremtménnyel kell szembeszállniuk. Nagyon szerettem az MCA által megjelentetett albumot, de sok részletet hiányoltam róla, így Scheider karakterének mondatához hasonló gondolat ismétlődött bennem: „hosszabb játékidőre van szükség”. A score minden egyes másodpercét tökéletesnek tartom, így amint az ezredfordulón megláttam a boltban a Decca Records The Collector's Edition Soundtrack alcímmel ellátott, bővített verzióját, azonnal lecsaptam rá. Azért is örültem ennek, mert végre nemcsak a film alatt hallhattam az egyik kedvenc mozzanatom, az éj leple alatt a stégről egy hatalmas húsdarabbal és gumiabronccsal pecázni induló duóhoz fűződő zenét, a „The Pier Incident”-et. Hasonlóan lelkesen fogadtam a „The Empty Raft”-et, a „Brody Panics”-ot, a „Barrel Off Starboard”-ot, a „Three Barrels Under”-t és a „Between Attacks”-et is, melyek szintén lényeges szerepet töltenek be abban, hogy a produkció ilyen rendkívül hatásossá vált. S hogy ez miben nyilvánult meg azon felül, hogy Spielberg vállalkozása a popkultúra részévé vált? Például abban, hogy premierjének időszakában a nyílt vízi strandok látogatottsága csökkent, az állatvédők szerint pedig e filmnek nagy szerepe van abban, hogy a cápák viselkedésével, életformájával kapcsolatos negatív sztereotípiák erősebben élnek az emberekben, mint a valós tények.


Az eredetihez képest valamivel több mint negyedórával megtoldott játékidő nemcsak a főbb témákat hozza bővebben felszínre, hanem a szerző horroros-thrilleres megoldásait is. Míg a premierrel párhuzamosan megjelent bakeliten (amelyből később kazetta- és CD-verzió egyaránt született) mindössze a „Night Search” engedett betekintést ebbe, addig a Decca-korongon – amelyre az imént említett track „Ben Gardner's Boat”-ra keresztelve került fel – a „The Empty Raft” néhány pillanata, valamint a „The Shark Approaches” mutat be hozzá hasonló, a témacentrikusságtól, dallamosságtól eltávolodó megközelítést. Az alkotás bemutatójának negyvenedik évfordulóján kiadott Intrada-változat pedig a „The Alimentary Canal”-lal, a „Shark Tows Orcá”-val, valamint a végül fel nem használt „The Typewriter”-rel toldja meg az iméntieket.

Ahogy az az iménti mondataimból kiderült, tartalom szempontjából számtalan változatban érhető el A cápa aláfestése. Az először napvilágot látott, valamivel több mint félórás anyagot a score felvétele után egy hónappal, 1975 április közepén rögzítették a kaliforniai The Burbank Studiosban. Ez a score legismertebb albumváltozata, amely számos hanghordozón és borítóval jelent meg világszerte, amelyet az ezredfordulót követően az írásomhoz alapul vett Decca-korong fejelt meg bővebb tartalommal, ugyanakkor a Varése Sarabande is előállt a maga változatával. S hogy utóbbi kettő között mi a különbség? Míg előbbire az eredeti stúdiófelvételek anyaga került, utóbbin Joel McNeely és a Royal Scottish National Orchestra közreműködésével újravett trackek kaptak helyet. 2015-ben az Intrada is színre lépett saját változatával: gyűjteményének első korongján a teljes score és néhány alternatív tétel, a másodikon pedig a régi, MCA-féle album tartalma, valamint a strandolók felhőtlen szórakozását kísérő big band zenék hallhatóak, melyek felvételeit szintén Williams felügyelte.


A cápa a tizenegyedik Oscar-jelölést és a második szobrot eredményezte John Williams számára, aki innentől kezdte csak igazán saját történelmét megírni a filmzenék világában. Steven Spielberg alkotótársa bizonyítékát adta annak, hogy megfelelő kísérettel mesterien lehet sajátos hangot kölcsönözni a filmnek, messzemenőkig elmélyíteni a nézőkben a látottakat. A Universal az előkészületekkor sikerként tekintett a vállalkozásra, a forgatási nehézségek sorát látva azonban már-már járulékos veszteségként kezdték emlegetni. Abban, hogy utóbbi végül nem vált valósággá, kulcsfontosságú szerepe volt Spielberg látásmódjának, alkalmazkodóképességének, valamint Williams zseniális muzsikájának. S hogy egy score milyen mértékben képes megkoronázni a filmet, azt nem sokkal később a Star Wars IV. rész: Egy új reménnyel, illetőleg a Supermannel is demonstrálta a szerző.