Bár Kevint és reszkető betörőit valószínűleg soha senki nem fogja letaszítani a trónról, azért akad még hely azon a dobogón, ahol a milliók számára kedves karácsonyi történetek találhatók. Ha most elnézünk az olyan, kifejezetten az egész családnak szánt opuszok, mint a Télapu, A Grincs, a Polar Expressz és társaik, esetleg az extrémebb Karácsonyi lidércnyomás mellett (és ha persze nem soroljuk a kategóriába a szeretet ünnepét kissé más irányból megközelítő Drágán add az életed!-et), akkor akadnak néhányan, akiknek beugorhat még a Holiday, de sokkal többeknek a közkedvelt szinkronnal ellátott Igazából szerelem. Utóbbit 2003 decemberében mutatták be hazánkban, s azóta kultikus státuszba került, ráadásul anyagi értelemben is sikeresnek mondható, hiszen a 40 millió dolláros költségvetésre világviszonylatban 245 milliós bevétel jutott.


„Istenem, hogy mennyire imádom ezt a filmet!  Vicces, érzelmes, megható, és tele van szeretettel!”

Akár a házimozis kiadás reklámszövegének is megfelelne ez az idézet, mely valójában egy néző véleménye a filmmel foglalkozó egyik fórumból. Sokan próbálták már megfejteni az Igazából szerelem sikerének titkát, karácsony közeledtével pedig mindmáig jelennek meg róla kritikák különféle honlapokon, azonban mégis úgy gondolom, a fenti két egyszerű mondat bármilyen részletes elemzésnél tökéletesebben adja vissza azt, hogy miért is töretlen a korábban „csak” sikeres vígjátékok (Négy esküvő és egy temetés, Sztárom a párom, Bridget Jones naplója) forgatókönyvét jegyző Richard Curtis rendezői debütálásának népszerűsége. Az eredeti címbeli „love” kettős jelentését a magyar cím érthető módon nem tudja visszaadni, ám e mozgókép azért is szólíthatott meg mindenkit (és szólít meg még ma is), mert nem csupán az elsődleges jelentéshez, a szerelemhez kapcsol történeteket, hanem a szeretethez is.

Egy kísértés miatt széthullani látszó, de teljesen még ki nem hűlt frigyben élő házaspár; egy portugál házvezetőnőjébe a nyelvi akadályok ellenére is beleszerető író; egy a frissen nősülő legjobb barátjának feleségébe reménytelenül szerelmes fiatal férfi; egy saját boldogságát értelmi fogyatékos öccsével való kapcsolata mögé helyező nő; egy megözvegyült, elhunyt neje kisfiának szerelmi gondjaival szembesülő férfi, valamint a brit miniszterelnök, aki képtelen kiverni fejéből az egyik alkalmazottját: ők mind csak egy-egy szemet jelentenek a számtalan szereplőt tartalmazó láncból. A direktor úgy zsonglőrködik ezzel a sok szimpatikus emberrel (akiket többek közt Emma Thompson, Keira Knightley, Alan Rickman, Bill Nighy, Liam Neeson, Colin Firth, Hugh Grant, Rowan Atkinson és számos egyéb kiválóság alakít), hogy a túlzsúfoltság látszata sem ötlik fel a nézőben, és mivel – ha nem is mindig happy enddel, de – minden szál elvarrásra kerül, senkiben nem marad sok hiányérzet. A szkript nagy értéke, hogy átjön belőle, Curtis mennyire szereti hétköznapi vagy épp annak álcázott hőseit, akik többségének gondjaira és vívódásaira mi magunk is találhatunk életünkben példát. Viszonzatlannak tűnő szerelem, vívódás a hű társ és a csak pillanatnyi izgalmat jelentő kísértés között, önfeláldozás, a mindvégig jelen lévő igaz jó barát felismerése vagy a boldogság elérésének érdekében tett őrültség egyaránt szerepel az elénk tárt palettán, ez a sokszínűség pedig rengeteg embert késztet arra, hogy évről évre újból jó érzéssel gabalyodjon bele e szövevényes érzelmi hálóba, mely az Igazából szerelem elnevezést kapta.


Mára gyakorlatilag minden ismert és kedvelt régebbi film zenéje elérhető lett, így a kiadóknak nagyítóval kell keresniük még megjelentetésre váró muzsikákat, épp ezért érthetetlen, hogy Craig Armstrong score-ját 18 éven át, 2021 novemberéig nem adták ki. Még annak ellenére sem, hogy több olyan pontja is akad, amelyet ha egy átlagember (tehát nem kifejezetten filmzenerajongó) meghall, egyből rávágja a filmcímet, ami a vitathatatlan népszerűség jele. Sokáig a Youtube nyújtott annak segítséget, aki a mozitól különválasztva is meg szerette volna hallgatni a score jelentős részét: a húszperces Oscar-promó mellett ugyanis ott egy közel egyórányi változat trackjeire is rá lehetett akadni. Hivatalosan viszont – a közvélekedéssel ellentétben nem amerikai, hanem brit – produkcióhoz csak egy kétféle verzióban megjelent betétdalos soundtrack kapcsolódott. A tengerentúli változaton 17 track található, ezek közül mindössze egyetlen Armstrong kompozíciója. A most tárgyalt korong a Universal Island Records Európában terjesztett kiadványa, melyre már három instrumentális darab is felfért, de még így is csak hét percről beszélhetünk.

„Emlékszem, hogy az első alkalommal, amikor az Igazából szerelem forgatókönyvét olvastam, hangosan nevettem rajta. Richard egy rendkívüli író, Bill Nighy karaktere pedig lenyűgöző” – nyilatkozta Armstrong. Vonóscentrikus, a zongorát olykor előtérbe toló szimfonikus munkája egy ízig-vérig romantikus darab, mely csak úgy árasztja magából a télies hangulatot, a bensőségességet – és a szomorúságot. Bár az Igazából szerelemre vígjátékként szokás hivatkozni, a szó szoros értelmében véve nem teljesen az, amire e megnevezésről rendszerint asszociálunk, hanem jóval több, a zene pedig ezt remekül követi. Annak ellenére, hogy én végtelenül szívfájdítónak tartom a teljes score-t, lehangolónak egyáltalán nem. A komponistának sok egyéb mellett gyászt és a talán végső boldogtalanságba fájó szívvel belenyugvást is le kellett fordítania a zene nyelvére. A melankolikus végeredmény ugyan érezteti, hogy a ránk mért, kisebb-nagyobb csapásokat sosem feledhetjük el teljesen, összességében mégis optimista és reménykeltő lett.


Mivel nagy a valószínűsége, hogy a már a Spotify-on is megtalálható score-ról a későbbiekben egy külön írás is születni fog, térjünk vissza a betétdalos kiadványhoz, melynek a legvégén találjuk Armstrong három darabját. Ezek közül valószínűleg a repülőtérhez kapcsolható zene a legismertebb és legmeghatározóbb: ez részben akkor szól, amikor a rohanó kisfiú, Sam még épp utoléri szerelmét, mielőtt az a gépre szállna. Ennek az egyik variációját találjuk a lemezen, s noha címe alapján a „PM’s Love Theme” elsősorban a miniszterelnök (Hugh Grant) témája, ám mivel több ponton és formában is felcsendül a moziban, inkább a szerelem általános motívumának tekinthető. A „Portugese Love Theme” az elbűvölő házvezetőnő (a portugál színész-énekesnő, Lúcia Moniz) és az író (Colin Firth) hasonló jellegű muzsikája. E kettőt pedig a „Glasgow Love Theme” vezeti fel, melyről a szerzeményeit történetesen a glasgow-i stúdiójában rögzítő Armstrong így vélekedik: „Amikor egy romantikus vígjátékhoz írok zenét, azt találom a legideálisabbnak, ha nem a humor felől közelítek, hanem inkább a jelenetek érzelmi oldalát adom át. A mozihoz született különböző témáim közül a 'Glasgow Love Theme'-et egyfajta romantikus magány járja át, mely hűen tükrözi a filmben végig jelen lévő viszonzatlan szerelmet."


Míg a score szinonimája a repülőtéri dallam, a betétdalokban igen gazdag film ezen oldalát a „Christmas Is All Around” jelképezi. Előadója Billy Mack (azaz Bill Nighy), minden elfeledett rocksztár zseniális karikatúrája, aki a csúcsra egy kétségbeesett akcióval, azzal a saját maga által is csak egy nagy rakás szarnak titulált dallal tér vissza a slágerlisták csúcsára, amelyet egyetlen szó szánalmas megváltoztatásával aktualizáltak karácsonyra. Mack száma átszövi a teljes mozit, a szereplők is sokszor hallják, vagy épp nézik a tévében a klipjét (mely egyébként Robert Palmer „Addicted to Love”-jának videóján alapul). Emellett az alkotás zenei nyitánya is ez, csak épp instrumentálisan, szitárral feldúsítva, a filmzenei karrierje előtt sokáig hangszerelőként dolgozó Armstrong kiváló átiratában. A dal eredeti előadójának a Wet Wet Wetet tartják a legtöbben, ám valójában már 1967-ben létezett egy igen bájos folkpopként. Mégpedig attól az ismeretlen ismerős The Troggs nevű formációtól, akiktől „Love Is All Around”-ként ez a darab ugyan nem lett annyira közismert (legalábbis napjainkig hatóan), de a meglehetősen más fazonú „Wild Thing”-gel egy világslágert, a „With a Girl Like You”-val pedig egy kisebbet hoztak össze. A filmbeli verziónak sikerült a hazai rádiókba is belopakodnia az évek során, ahol az ünnepek közeledtével mindig magas rotációban adják le. Mivel jó humorérzékkel a soundtracken nem a színész, hanem a karakter van megnevezve előadóként (még egyes autórádiók is így jelzik ki), ezért az a helyzet állt elő, hogy akiket eddig valahogy elkerült az Igazából szerelem, de tetszik nekik a feldolgozás, rákeresve egy bizonyos Billy Mackre bukkanhatnak, akit a fentiek okán szépen elkönyvelhetnek valami egyszámos trubadúrként.

Így gördült hát több generáción is át ez a felvétel, és aratott más-más előadóktól sikert (még az R.E.M. is feldolgozta, a Wet Wet Wet-es változat pedig a Négy esküvő és egy temetésben bukkant fel), egy kis időre visszahozva a meglepő módon mindmáig létező, közvetlenül a mozi premierje előtt egy greatest hitsszel jelentkező Wet Wet Wetet a köztudatba. A Billy Mack-es elfeledett rocksztáros történetszál ismeretében mindenesetre enyhén szólva ironikus, hogy a banda 2021 nyarán kihozott új lemezének deluxe változatán – biztos, ami biztos alapon – megtaláljuk a „Love Is All Around”-ot is, ráadásul egy kétségbeesett akcióval a napokban előálltak egy EP-vel, melyen két közismert karácsonyi dalt dolgoznak fel...


De most vessünk egy pillantást a többi felvételre is, melyek között jól és kevésbé ismertek egyaránt akadnak. Nighyvel ellentétben két mellékszereplő valóban énekes. A repülőtéri kis hősszerelmes imádatának tárgyát játszó Olivia Olson a Mariah Carey révén sokak által megkedvelt, mostanra ugyanazok által meggyűlölt „All I Want for Christmas Is You”-t, míg az esküvői meglepetéskórus fő dalnokaként felbukkanó Lynden David Hall a The Beatles „All You Need Is Love”-ját adja elő. Felkerült a lemezre még egy harmadik közismert nóta átirata is, bár Otis Redding „White Christmas”-a (mely a Martin Freeman és Joanna Page alakította testdublőr pár első csókja alatt indul el) annyira átalakult soullá, hogy gyakorlatilag csak a szöveg segítségével azonosítható be minden idők talán legismertebb karácsonyi dala. A „Christmas Is All Around” mellett a The Beach Boys „God Only Knows”-a is egy másodvirágzást megélő, a filmet jól jellemző ikonikus dallá nemesedett. Ez a legvégén, a több száz ölelkező-csókolózó ember montázsa alatt csendül fel, és záró számnak ennél tökéletesebbet kifejezetten ide írni sem lehetett volna.

Ha létezik olyan, hogy szimpatikus énekhang, akkor számomra Didóé abszolút az: a „Here with Me”-t megunhatatlannak tartom tőle. A többihez hasonlóan e dal is tökéletesen megtalálta a helyét az adott jelenetben: nemcsak hangulata, de szövege is passzol arra, ahogy Mark (Andrew Lincoln) magányosan rója az utcákat, miután lelepleződik legjobb barátja felesége (Keira Knightley) előtt, hogy látszólag ellenséges viselkedésének valójában mi az oka.


A mozi számos katartikus vagy épp humoros pontja közül nagyon nehéz abszolút kedvencet választani, de én – egy hajszállal a többi felett győzedelmeskedve – azt a jelenetet tenném az első helyre, amelyben Karen (Emma Thompson) elsírja magát, amikor azzal szembesül, hogy csak egy Joni Mitchell-CD-t kapott az ünnep alkalmából, s férje (Alan Rickman) nem neki szánta azt a nyakláncot, amelyet az asszony korábban véletlenül megtalált. Ezt hívják igazi színészi teljesítménynek, ahogy Thompson ekkor a csalódástól a keserűségen át a boldogtalanságig egyszerűen mindent tökéletesen szemléltet játékával, amire pedig az ekkor hallható, remek rendezői érzékkel ide helyezett Mitchell-szám teszi fel a koronát. A maga megfejtésre váró szövegével együtt a „Both Sides Now” maga a csoda, hatását pedig az is erősíti, hogy nem olyan dalról van szó, melyet az elmúlt évtizedek során a rádiós agyonjátszások megszabadítottak hatásától, így megmaradhatott minden idők egyik legszomorúbb dalának – és talán pont e hangulat az oka annak, hogy a zenei szerkesztők nem igazán merték felvenni a csatornák kínálatába. A megrendítő felvétel érdekessége, hogy eredetileg 1967-es, Judy Collins adta elő ugyanilyen fülbemászóan, de jóval könnyedebb köntösben, Mitchell pedig két évvel később dolgozta fel, és általa lett világszerte ismert. Az ő 1969-es, szimplább, akusztikus gitáros verziója helyett viszont a jóval későbbi, 2000-ben lemezre került, szimfonikus zenekarral kísért változat vált méltán örök érvényűvé, a már idős Mitchell kissé rekedtesre érett hangjával.

Az eddig szóba nem került felvételek közül már csak a The Pointed Sisters „Jump (For My Love)”-ját bírná bárki is konkrétan a filmhez kötni, amely a miniszterelnöki rezidencia első számú lakójának akciója alatt csendül fel, amikor a férfi áttáncol az épület helyiségein. Az albumra viszont nem ez, hanem a stáblista alatt hallható, Girls Aloud-féle feldolgozás került. A további dalok közt nem egy ismert vagy közepesen ismert előadót találunk, de közülük csupán a The Calling („Wherever You Will Go”), a Sugababes („Too Lost in You”) és esetleg még a Texas („I'll See It Through”) nótája nevezhető ismertebbnek – érdekességként pedig hozzátenném, hogy utóbbi zenekar 2000-es „In Demand”-jának klipjében az utánozhatatlan Alan Rickman a férfi főszereplő. Norah Jones, Eva Cassidy, Kelly Clarkson, Gabrielle plusz a férfiak képviseletében a Fugees egykori tagja, az egy bizonyos Sharissával kiegészült Wyclef Jean, illetve a Maroon 5 szerepel még egy-egy számmal, akiknek ezen darabjai ugyan nem lettek slágerek, de ettől eltekintve kellemesek.

A lemezre szinte minden elhangzó betétdal felkerült, az egyetlen hiányzó a Bay City Rollers „Bye Bye Baby (Baby Goodbye)”-a. A CD időtartama maximálisan ki lett használva, de ez az egy még elfért volna valamelyik kevésbé meghatározó szám rovására, mert az előzőleg említett néhány felvétellel ellentétben hangsúlyos szerepet kap. Érdekes választással a temetés, illetve az esküvő utáni vacsora jelenetét köti össze, így a végső búcsút és a teljesen új élet kezdetét egyaránt szimbolizálja. Illetve egyesekben hiányérzetet generálhat még a „Csendes éj” gyerekek általi előadásának lehagyása is, mely egy másik feledhetetlen jelenet, a táblás szerelmi vallomás alatt szól.


Ugyan több olyan dal is található a soundtracken, amelyet magamtól soha nem hallgattam volna újra, de minőségüket attól még elismerem. Az esetleg nem annyira ismerős felvételek sem rosszak, csak épp ezeknek az lett a sorsa, hogy a háttérben szóljanak – a karácsonyi parti alatt például több is felcsendül. Ennek következtében nem válhattak annyira a jelenetek szoros részévé, mint egyes társaik, ugyanakkor mindegyik hozzátesz egy kicsit a mozi tökéletességéhez. Nemkülönben adnak hozzá a feledhetetlen, sokak által újra felfedezett számok – különösen igaz ez a Billy Mack-féle mókára, mely a filmhez hasonlóan kultikussá vált. Hogy tetemes játékideje ellenére Craig Armstrong instrumentális kompozícióit miért nem adta ki ennyi ideig senki, annak okát nem tudni, de ez mostanra szerencsére megváltozott.

Nagy lelkesedést váltott ki, amikor felröppent a hír, hogy elkészül a film folytatása. Azonban kiderült, hogy a 2017-es Red Nose Day Actually valójában nem teljes értékű mozi, hanem egy rászoruló gyerekek megsegítésére indított jótékonysági akció reklámozását szolgálja. A mindössze negyedórás, újfent Curtis rendezte produkcióból kiderül, hol tart egyes szereplők élete, és jó ismét látni a megkedvelt közreműködőket. Erőltetettségnek nincs nyoma, a humor is kedves, ráadásul az egész nemes célt szolgált. Ismét felbukkan többek közt Bill Nighy, Liam Neeson, Keira Knightley, Colin Firth, Hugh Grant és Rowan Atkinson, ám Alan Rickman és Emma Thompson történetszála – vélhetően a színész sajnálatos halála miatt – kimaradt. Ahogy bizonyos értelemben kimaradt az eredeti film másik szomorkásan záruló száljában látott Laura Linney is: önfeláldozó karakterének ugyanis csak a Red Nose Day Actually kisebb eltéréseket tartalmazó amerikai változata szolgáltat igazságot – mivel a tengerentúli és a brit verzió többi különbsége teljesen jelentéktelen, furcsa utóbbiból e minisztori kihagyása. A score újfent Armstronghoz fűződik, de a készítők hallhatóan megoldották a feladatot az általa korábban komponáltakból. Zeneileg egy eltérés akad a két változat között: míg a szigetország tévénézői a nyitányban az Igazából szerelem lezárásából ismert „God Only Knows”-t hallhatták a The Beach Boystól, Amerikában Armstrong szerzeményét. Ugyanakkor mindkét megoldásról kijelenthető, hogy a muzsika valószínűleg sikerrel csalogatta elő a nézők többségéből azokat az érzéseket, amelyeket a korábbi mű kiváltott.


Az Igazából szerelem 18 évvel ezelőtt érkezett, pont a megfelelő időben. Csak azt sajnálom, hogy nem napjainkban, amikor még inkább szükség lenne olyan alkotásokra, melyek rávilágítanak arra, hogy egyre sötétebb irányba tartó, a gyűlölködést napi rutinná tevő világunkban azért még mindig találni annyi szépséget és jót, amelyek miatt a reményt sosem érdemes feladni.

Írásunk a Universal Island Records kiadványáról készült, a Spotify-on azonban a 17 trackes amerikai változat található meg.