Manapság már mindennapos eset, hogy egy látványos film is rögtön egy streamingszolgáltató kínálatában köt ki, ahogy ez az Amazon Studios által finanszírozott Léghajósok esetében is történt. A cég elsődleges célja saját streamingszolgáltatója, az Egyesült Államok egyik legnagyobbjának számító Amazon Prime választékának bővítése volt a filmmel, mely addigi legnézettebb produkciójukká vált. Előtte azonban több országban, köztük hazánkban is bemutatták a filmszínházak, és nem véletlenül, hiszen kivitelezése minél nagyobb vászon után kiáltott.


Az 1862-ben, Londonban játszódó kalandfilm főhőse egy valóban élt tudós, az Eddie Redmayne által megformált James Glashier, aki forradalmi tettre készül: egy léghajóval szeretne a felhők közé és fölé emelkedni, hogy a magasból tanulmányozza az időjárási viszonyokat. Célja, hogy az ott tapasztaltak segítségével képessé váljon az időjárás minél pontosabb előrejelzésére, ezzel akár emberéleteket is megmentve. Kollégái ugyan komolytalannak és a valóságtól elrugaszkodottnak tartják ötletét, ennek ellenére mégis sikerül szponzorra lelnie vállalkozásához, és már csak egy tapasztalt társra van szüksége, aki megbirkózik a léghajó elvezetésével. Így talál rá a Felicity Jones alakította özvegyre, Ameliára, akivel – közel tizenkét kilométeres magasságba felrepülve – meghódítja az égboltot, feljegyzéseinek és későbbi léghajós útjainak köszönhetően pedig az emberiség sokat megtudott Földünk légköréről.

Glashier tehát létező személy volt, ám a rendező, a részben a forgatókönyvet is jegyző Tom Harper (Birmingham bandája, A fekete ruhás nő 2: A halál angyala) egy történelmi csúsztatást tett azzal, hogy a valós útitársat, Henry Tracey Coxwell léghajóst egy fiktív női szereplőre cserélte. Ezzel azonban kiváltotta a Royal Society, magyarosított nevén a Királyi Természettudományos Társaság ellenszenvét, amelynek tagjait az zavarta, hogy a Glashiert a filmben is látható módon megmentő Coxwellnek így a produkció nem állított emléket. Bár a realitást felülírták a dramaturgiai szempontok, Jones remekül alakítja a vagány ballonpilótát, párosuk Redmayne-nel pedig tökéletesen működik. Ami nem meglepő, hiszen már a Stephen Hawking életéről szóló A mindenség elméletében is együtt játszottak, amely Jonesnak Oscar-jelölést, kollégájának pedig egy aranyszobrot hozott.

A színészek mellett fontos szerep jutott a direktorral rendszeresen együtt dolgozó George Steel operatőrnek, aki a filmet elképesztő látvánnyal gazdagította, ami azok számára, akik mindennek moziban voltak szemtanúi, szó szerint szédítő lehetett. Úgy érezhetjük, mintha valóban odafent, a léghajó kosarában dideregnénk a főhősökkel, a tökéletes illúzió pedig annak is köszönhető, hogy a filmhez az alkotók drónok és léghajók kifejezetten ide forgatott felvételeit is felhasználták. Az utazást nagyjából valós játékidőben követő produkcióban ugyan nemegyszer akad üresjárat, és a levegőbe emelkedéshez vezető útról közbeiktatott flashbackek is megtörik a lendületet, mindazonáltal a szó nemes értelmében véve régimódi kalandfilmek egyik igényesen kivitelezett darabjával állunk szemben.

A zenét a hazai mozikban legutóbb az Utolsó éjszaka a Sohóban kapcsán felbukkanó Steven Price komponálta, aki szintén Oscar-tulajdonosnak vallhatja magát, Alfonso Cuarón Gravitációjának hét díjából ugyanis egyet ő kapott. Ha csak az egész estés filmekből indulunk ki, egyelőre nem sorolhatjuk őt a leggyakrabban foglalkoztatott művészek közé, holott nemegyszer teljesített kiemelkedően. A Gravitáció score-ja mellett jól sikerült darabjai közé helyezhető például a Suicide Squad – Öngyilkos osztag vagy épp a Harag zenéje, de három David Attenborough-mű is (Vadászat, Egy élet a bolygónkon, Our Planet – Bolygónk csodái) tanúbizonyságot ad tehetségéről.


Elmondása szerint Price-nak nem tartozik kedvenc időtöltései közé a forgatókönyvek olvasgatása, mert úgy tűnik számára, hogy egy örökkévalóság, mire végez velük, de a Léghajósoké rögtön magával ragadta. A direktorral már a forgatás megkezdése előtt találkoztak, ám kezdetben még csak a léghajó tesztrepülései kötötték le figyelmüket, ugyanakkor hálás volt Harpernek, hogy már a legelejétől belefolyhatott a projektbe. A művész egy grandiózus darabot szeretett volna írni, olyat, amelynek segítségével a nézők a zenén keresztül is átélhetik a szereplők viszontagságait. Az aláfestéssel egyszerre kellett éreztetnie a kaland nagyságát, illetve a körülményekből eredő törékenységet is, ami komoly kihívást jelentett számára. Azt akarta, hogy a zene ne csupán létezzen, hanem a magasban jelen lévő akusztikán, illetve az időjárás és a természet hangjain át jöjjön létre. Mivel az egész utazást folyamatosan fúvó szél veszi körül, emiatt a hangsúlyt nem vonósokra, hanem az – úgymond – „levegős” hangszerekre és szólamokra helyezte, azaz kürtre, fafúvósokra és kórusra, valamint felhasznált orgonát és harmóniumot is. Nagyban építkezett a kifejezetten ehhez a speciális megszólaláshoz létrehozott hangok gyűjteményére is, a sikerben pedig az is segítette, hogy olyan zenészekkel dolgozott együtt, akik partnerei voltak e nem hagyományos zeneszerzési procedúra során.


A komponista egyik specialitásának azt tekinthetjük, hogy sokáig csak építgeti és variálja a különféle motívumait, hogy ezeket az adott film (és soundtrack) utolsó harmadában megkapjuk kiteljesedve, rendkívül hatásosan – ez történt a Gravitáció esetében és most is. Ha tehát valaki a score esszenciájára lenne kíváncsi, akkor neki négy, a lemez végén egymás után lévő tételt ajánlanék, melyek közel húsz percet tesznek ki. Az „And Now Snow”-ban a nyugalma fogott meg, míg a James Newton Howard leghatásosabb műveinek stílusát megidéző „For Science”-ben az, hogy Price milyen könnyen megoldott egy komoly dinamikai váltást: a szerzemény békésen, egy lassú zongoradallammal indul, ám ahogy a szereplők veszélyes helyzetbe kerülnek, azt a zene kiválóan követi, egyre lendületesebbé és feszültebbé válva. A hősök szeme elé táruló fenséges látványt ünneplő „The Sky Lies Open” mintha csak a záró szerzemény intrója lenne: egy négyperces, csodás felvezetés, mely egybemosódik az utána jövő „We Took to the Skies”-szal. Utóbbi egyszerűen gyönyörű lett: egy közel ötperces, nagyszabású, himnikus szépség, amely méltóságteljesen zárja az instrumentális kompozíciókat.

Nagy gondban lennék, ha a fentieket megelőző körülbelül negyven percből ki kellene emelnem a legjobbakat, hiszen gyakorlatilag bármelyik darabot megemlíthetném, annyira egységes színvonalat képviselnek, nem találunk a lemezen gyenge vagy töltelékzenét. Azért megemlíteném az Amelia bohókás, ripacskodó belépőjét kísérő „She’s Late”-et, a vérfagyasztóan felhördülő kórust bevető, lendületes „And So It Begins”-t, a keringőszerű „Have You Noticed”-ot, a kórussal légiessé tett „Of All the Amazing Things”-t és a mindvégig jelen lévő szélzúgással indító, lüktető „Somewhere I Belong”-ot.


A lemez legvégére került a norvég Sigrid stáblistadala, mely annyira ugyan nem fogott meg, hogy máskor is újrahallgassam, viszont az alkotáshoz kétségkívül jól passzol a maga letisztultságával. A soundtrack nagy értéke nem is ez a felvétel, hanem az instrumentális anyag. Még a jelenetek megismerése előtt meghallgattam, és már akkor is nagy hatást tett rám (főleg a záró kvartett), a képekhez kapcsolva viszont még többet adott számomra – és valószínűnek tartom, hogy akik látták a filmet, azok közül sokan a zenéjét önmagában is meg akarták hallgatni. Steven Price előtt komoly jövő áll a megbízhatóan teljesítő komponisták körében, az ehhez vezető utat pedig olyan remekül sikerült aláfestéseivel kövezheti ki, mint amilyet például a Léghajósokhoz is írt.