Egyre inkább kifacsarodott, elvetemült és abnormálissá váló világunkban azért az jelent valamit, hogy egy kizárólag animációs mesefilmeket gyártó cég egész estét betöltő produkciói világszerte bődületes kasszasikert aratnak. Lehetne felsorolni megannyi közhelyet, hogy az új évezred emberének milyen jellegű – és méretű – erkölcsi, eszmei feltöltődésre van szüksége, ám ahhoz kétség sem fér, hogy a Pixar stúdió minden egyes, tökéletesen kidolgozott filmje felér egy hatalmas pozitív életerőbombával. A folyamatosan változó összetételű és tulajdonosú filmgyárakról, összevissza kötött szerződések felől hallható számtalan pletyka már épp eléggé káosszerű, és a hasonló stílusú hétköznapi hírektől megcsömörlött mozibajárót egy A hihetetlen család kapcsán egyáltalán nem érdekli már, hogy most Pixar és Disney együtt karöltve vagy netán egymástól függetlenül dolgozik-e, ki aratja le a milliós babért, hány filmtervezetről szól a szerződés satöbbi. Ez így is van jól, és az a mi óriási szerencsénk, hogy Brad Bird fantasztikus alkotásán nem is érződik azon emberek hatása, akik pusztán üzleti szempontokat figyelembe véve vágnak bele egy ilyen produkcióba. Az amerikai animátor, aki korábban A Simpson család epizódjai vagy az Elem nélkül nem megy készítésében vállalt szerepet, 1999-ben a Szuperhaver című önálló animációs nagyjátékfilmjével debütált. A tengerbe hullott játékos óriásrobot és a határtalan fantáziával megáldott kisfiú története igen komoly kritikai elismeréseket szerzett, azonban hazánkban ismeretlen okok miatt teljesen elkerülte a nyilvánosságot. Nem úgy A hihetetlen család, amely szerencsére kellő beharangozást kapott, és egyre több néző számára okozott már felejthetetlen élményt.


A hisztis és mindenre fanyalgó társadalomból kirekesztett szuperhősök (zseniális tabló: az is rossz, aki jót akar) új személyazonossággal felruházva próbálnak beilleszkedni a szürke hétköznapok lagymatag lüktetésébe, és szembenézni olyan lényegesnek tűnő problémákkal, mint egy forgalmi dugó vagy telhetetlen, nímand főnök. Hiába rendelkeznek emberfeletti tulajdonságokkal, a családfő, Mr. Irdatlan kénytelen Bob néven kárbecslőként dolgozni egy nálánál másfélszer nagyobb irodahelyiségben, felesége, Helen nem lehet többé Nyúlányka, ráadásul szerelmük két csodagyümölcse, a láthatatlansággal mint fajsúlyos létproblémával küszködő tinilány, Illana, valamint Will, a csodatulajdonság elrejtésének okát meg nem értő örökmozgó kölyök szintén kezelhetetlennek bizonyulnak. Mr. Irdatlan természetesen képtelen visszaszorítani temérdek erejét, és titkos hobbiként régi cimborájával, Fridzsimennel folyamatosan a rendőrség rádióhullámán csüng, hátha elcsíp valami ígéretes megmentenivalót. Így tesz szert egy rejtélyes megbízásra, s miután nagy nehezen ismét belepasszírozza magát a szűkös szuperjelmezébe, nekivág a nagy kalandnak. Bár sikerül beleszaladnia egy agyafúrt csapdába, szerencsére talpraesett neje, gyermekei megállíthatatlansága miatt többedmagával férje után ered, és természetesen megmenti őt.

A számos csodálatosan megrajzolt helyszínen játszódó fantasztikus történet minden pillanatára tartogat valami igazi nevettető fordulatot, és hasonlóan színes aláfestést kapott, melynek egyetlen óriási meglepetése maga a zeneszerző személye. Michael Giacchino zenei pályafutása ugyanis „csupán” videójátékokhoz (Medal of Honor, Call of Duty, Jurassic Park: The Lost World), a mára már hazánkban is egyre népszerűbbé váló Alias tévéfilmsorozathoz, valamint az alig ismert 2003-as Gary Oldman-filmhez, a Sinhez írt zenéjéből állt. Pixar-mesékhez eddig a Newman családból választottak ki zeneszerzőt (az első négy filmhez Randy, míg a legutóbbi Némó nyomábanhoz Thomas Newman írt pazar zenét), a mostani filmhez azonban Bird a hatvanas-hetvenes évek jazzes beütésű, ritmikai megoldásokban és eszközökben gazdag zenéihez hasonlót képzelt el. Olyan komponistát kellett hát keresni, aki képes a mai könnyedebb hangzásba ágyazva megőrizni a klasszikus stílusjegyeket, és kellő tisztelettel visszaidézni Henry Mancini (A Rózsaszín Párduc, Peter Gunn) vagy John Barry legnagyszerűbb pillanatait. A korábbiak alapján erre Randy Newman lett volna megfelelő, ám ő mintha belefáradt volna már a rajzfilmzenékbe, legalábbis az ezt megelőző Pixar-komponistaváltásnál sejteni lehetett, hogy véget ért számára a mesekorszak.


Giacchino korábban a Disney stúdióban dolgozott, s ott számos grafikussal és rajzolóval került közelebbi baráti kapcsolatba. Amikor sokan a Pixarhoz igazoltak, ő épp a videójátékkal volt elfoglalva, a barátság azonban megmaradt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az egyes filmkészítők sok esetben anélkül ajánlanak be ismerőst egy készülő produkcióba, hogy valójában bármi konkrétabbat tudnának a műről. Giacchino is ilyen módon került Bird közelébe: ismerősei tudták róla, hogy zeneszerző, és azzal is tisztában voltak, hogy többre hivatott, mint sorozatok és videójátékok komponistája. Bird szinte minden egyes jelenethez pontosan tudta, milyen zenét képzel el, így Giacchinónak nem volt nehéz dolga. Hogy mennyire komolyan vette a munkáját, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már a készülő demót is szimfonikus zenekarral játszatta fel, hogy egész biztosan azt a hatást tudja bemutatni a fejeseknek, amire ő gondolt. A bevallottan Barry- és Mancini-rajongó komponista saját otthonában szép apránként megírta a Birddel előzetesen leegyeztetett jelenetekhez képzelt tételeket, és lelkesen tanulmányozta a hatvanas-hetvenes években használt hangfelvevő rendszereket, hogy egész biztosan korhű, és lehetőleg távolról sem olcsó paródiaszagú végeredmény születhessen. A stúdióba vonuláskor végül az egész zenekart egyszerre, egy teremben szólaltatta meg, ami igen ritka, manapság ugyanis egyre jobban elterjedt a szólamonkénti zenefelvétel.

Az eredmény egy a filmhez remekül passzoló, hangulatos album lett, melynek bármelyik tételét hallgatva eszünkbe juthat A Rózsaszín Párduc, az Angyal vagy akármelyik James Bond-film. A lendületesen induló "The Glory Days"-ben megismerkedhetünk a viszonylag egyszerű, leginkább fúvósokra építkező főtémával, mely számtalanszor visszaköszön majd a szűk egy óra során. A tétel első fele főhajtás Mancini előtt, leginkább a jazzdobos kíséret, a szaxofon és a xilofon váltakozó felcsendülése miatt is. A második fele néhol John Williams lágyabb pillanatait, néhol John Barry feszültségfokozó megoldásait idézi vissza. Ezen szerzői hármas szinte minden pillanatban érzékelhetően jelen van, akár a szordínós trombitákra, akár a mélyen felbúgó vonósokra gondolok. A széles zenekari kihasználtság végig jellemző az albumra, a harmadik "Adventure Calling" tételben a fuvola, a hárfa és a halk timpanikíséret hármasa adják a varázslatos Goldfinger-hangzást. Igazi akciódús, pörgő tétel a négyes "Bob vs. the Omnidroid", melynek legfőbb sajátossága az a fantasztikus dobolás, amely Jerry Goldsmith törzsi jellegű zenéinek fénykorát idézi vissza. A "Lava in the Afternoon" varázslatos, swinges beütésű, főszerepben a nagybőgővel és a szaxofonnal, fúvósharmónia-kísérettel. Ugyanezt folytatja, alig észrevehető trackváltással a "Life's Incredible Again" tételben is, már csak Frank Sinatra hangja hiányzik, ha nagyon korhűek akarnánk maradni. A főtéma ilyen variánsban ezen a ponton a legélvezhetőbb, számomra az album egyik fénypontja ez a tétel, az "Off to Work"-kel egyetemben, amely továbbviszi a jazzes, lágy szambás vonalat.


A rejtélyes, varázslatos vonalra lép vissza a szerző a "New and Improved"-ben, a "Kronos Unveiled" vonósszólam-váltakozása után pedig visszaköszön a fuvola és a hárfa duettje, és ez a tétel emlékeztet leginkább Barry igazán hangzatos Bond-zenéire (az Őfelsége titkosszolgálatábanéra például, ahogy azt a rajzfilm előzetesében is hallani lehet). A "Marital Rescue"-ben a vidám, katonás menetelést a tétel végére erős rézfúvós játék töri meg, s a feszültség legalább ennyire emelkedett marad az ezt követő "Missile Lock" alatt is, mi több, a végére igazi drámai lezárásban tetőzik. A film alatt inkább háttérként szolgáló "Lithe or Death"-t a másik igazán komoly akciótétel, a "100 Mile Dash" követi. Ez tükrözi leginkább a rajzfilmek hihetetlen tempóját, a különböző hangszerek gyors váltakozásával egyszersmind ez a tétel fejezi ki legjobban Giacchino rátermettségét és zenei érzékét. A "Whole Family of Supers" legalább ennyi akciót tartogat a hallgató számára, bár a tétel végére egy kicsit lecsendesedik, és drámaian zárul, legfőképp a mély vonósoknak köszönhetően. Az "Escaping Nomasian"-ben végre visszatér a jazzdob és a konga, karibi hangulatot kölcsönözve a zenének, míg a következő "Road Trip" harsány fúvósfelütéssel indulva visszahozza az akciódús lendületet. A fő ritmikai kép nagyon halványan a West Side Storyra emlékeztet, de zseniálisan ötvöződik bele a főtéma, és határtalan ünnepélyességet fejez ki, csakúgy, mint Bernstein korai westernzenéi. Ez talán az album második legjobb tétele.

A "Saving Metroville" a film zárójelenete, a fő akció alatt hallható, és már csak és kizárólag a látványnak él, hallgatás szempontjából sokkal összevisszább, mint a korábbi tételek. A számos, eddig már jól megszokott fordulatot egy ünnepélyes lezárás, az utolsóelőtti "The New Babysitter" követi, melynek első fele a békés megnyugvást, a probléma megoldását fejezi ki, míg a második fele hozza a főtéma köré épített jazzdobos lazaságot. A végén egy gyors fordulattal átúszik az utolsó, fantasztikus zárótételbe, a "The Incredits"-be, hét és fél perc őrült, igazi bigband jellegű muzsikába. A folyamatos swinges kísérettel, szaxofonszólóval és a már ismert motívumok könnyed körítésbe ágyazásával hangsúlyossá teszi a film fő vonalát, a vidám és laza akciót. Zseniális zárása egy zseniális albumnak.


Michael Giacchino nevét mindenképpen érdemes megjegyezni a szakmában, és nem elsősorban az eddigi produkciói miatt. A hihetetlen család esetében bebizonyította, hogy ilyen zenekari rálátással és hangszerelési készséggel a legnagyobbak közt a helye, és ideális vérfrissítés a filmzeneszerzők körében. Könnyed, sohasem túlzottan erőteljes zeneisége miatt számomra ez az év meglepetésalbuma, nem utolsósorban élvezet a mai generáció emberének hallani olyan modernebb felfogású és hangminőségű muzsikát, amely méltó folytatása klasszikus elődjeinek: Henry Mancininek, John Barrynek, Elmer Bernsteinnek – mindazoknak, akikről mi lemaradtunk.