Elképesztő zenei és érzelmi utazás hetvennégy percben. Ez jutott eszembe, miután először pörgött le a Michael Giacchino Pókember: Nincs hazaút inspirálta munkájából összeállított album. Ahogyan arra korábbi, képregény-adaptációkkal kapcsolatos ismertetőimben többször is kitértem, a filmek szempontjából szinte teljes egészében elengedtem ezt a műfajt, zeneileg azonban továbbra is szorgalmasan követem nyomon őket, és mindig örülök, amikor ehhez hasonló gyöngyszemre bukkanok – legutóbb a Wonder Woman 1984 esetében éreztem azt, hogy telitalálat született ezen irányzaton belül. Giacchino korábbi pók-kíséreteit, a Hazatérés és az Idegenben score-jait sem találtam rossznak, az ott hallottak azonban korántsem ragadtak magukkal annyira, mint a Nincs hazaút esetében. Jelen esetben az „Exit Through the Lobby” című trackhez hasonló érzelemábrázolás, a remek akciótételek, valamint a tökéletesen kivitelezett zenei múltidézés/kikacsintás együttese varázsolt el és fogott meg annyira, hogy az album megjelenése óta eltelt időszakban szinte nem múlt el hét meghallgatása nélkül – ezzel párhuzamosan viszont azt is elismerem, hogy egy meglehetősen tömény hanganyagról van szó.


Lassan azt lehet mondani, hogy komponista legyen a talpán, aki a Marvel Cinematic Universe, azaz az MCU felvonásaihoz szállít zenét, hiszen évről évre egyre több fejezetét ismerhetjük meg a képregényvilág ezen szegmensének, s így egyre nehezebb eredeti, kiugró teljesítményt nyújtani. Tovább fokozza mindezt, hogy időnként hihetetlen mennyiségű karaktert vonultat fel egy-egy kaland, amit rendkívül nehéz dallamokkal követni. Utóbbi szempontból a Bosszúállók-filmek a legösszetettebbek, ám a Pókember: Nincs hazaút esetében sem lehet okunk panaszra, igaz, itt mindez egyfajta nosztalgiafaktorral lett megfűszerezve, a jelenlegi MCU-vonalat megelőző kalandokban közreműködő színészek közül ugyanis olyanok tértek vissza, mint Willem Dafoe (Zöld Manó), Alfred Molina (Dr. Otto Octavius), Jamie Foxx (Elektro), Thomas Haden Church (Homokember), Tobey Maguire (a Sam Raimi-széria Pókembere) és Andrew Garfield (Marc Webb alkotásainak Pókembere).

A három blokkra osztott The Infinity Saga lezárását követően a Marvel nekilátott a negyedik fázis megvalósításának, amely 2021 nyarán, a Fekete Özveggyel startolt el, s szintúgy ebben az évben került moziba a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája, az Örökkévalók, illetve a Nincs hazaút, amelyben ismét Tom Holland alakítja Pókembert. Ez az etap viszont nemcsak az újabb képregényszereplők bevonásában különbözik az előző sagától, hanem abban is, hogy a képregénymogul döntéshozói a mozivászonnal párhuzamosan streamingre szánt tévésorozatokkal terebélyesítették tovább univerzumukat – utóbbiak közül eddig a WandaVízió, A Sólyom és a Tél Katonája, a Loki, a Mi lenne, ha...?, valamint a Sólyomszem debütált.


A majmok bolygója, Jurassic Park, Mission: Impossible, Star Trek, Star Wars. E nívós és népszerű szériák közös pontja, hogy Giacchino mindegyikből kivehette a részét, s ezáltal a franchise-okhoz idomulás terén pályatársainak legrutinosabb tagjává emelkedett – és persze ide tartoznak még a Pókember-kalandok, ahol a Nincs hazaút a Holland-féle hálószövő-történetek harmadik szakasza. Bár az imént felsoroltak közül számos esetben kellett megidéznie dallamok és/vagy hangulat tekintetében a széria korábbi állomásait, a mostanihoz hasonló munkára még sosem szerződött: a Marvel itt bevetett multiverzumának eredményeként az ezredfordulótól bemutatott összes Pókember-film kíséretéből bele kellett ágyaznia egy csipetet az általa teremtett zenei világba. Ennek hatására a Nincs hazaút aláfestésében Danny Elfman Pókember, Zöld Manó és Otto Octavius inspirálta dallamai éppúgy felbukkannak, mint a James Horner-féle Parker-motívum vagy Hans Zimmer Elektro- és Christopher Young Homokember-témája (utóbbi kettőre az album nem tartalmaz utalást, csupán a film alatt találkozhatunk velük), továbbá fültanúi lehetünk a szintén Giacchinóhoz köthető Doctor Strange-dallamnak is. Mindezeket zseniálisan olvasztotta bele művébe a szerző, s fűszerezte meg az egészet egy olyan érzelemgazdag megközelítéssel, melynek méltó helye van a 2021-es esztendő legcsodálatosabbjai között.


A morajlásokba („Intro to Fake News”) és némi ritmikába oltott („World’s Worst Friendly Neighbor”) vészjósló disszonanciát követő „Damage Control”-lal rögvest a Giacchino-féle pókuniverzumban találjuk magunkat, majd miután felidéződik MJ (Zendaya) és Peter szerelmi témája („Being a Spider Bites”), kezdetét veszi a karakterek körüli utazás. Míg Giacchino a „Gone in a Flash”-ben, az „All Spell Breaks Loose”-ban és a „Strange Bedfellows”-ban Strange dallamát érinti, addig az „Otto Trouble”-ben, valamint az „Octo Gone”-ban Octavius témáját villantja meg, a „Ghost Fighter in the Sky / Beach Blanket Bro Down”-ban és a „Goblin His Inner Demons”-ban a Zöld Manóét hozza vissza, a „Shield of Pain”-ben pedig Horner és Elfman Pókember-motívumainak adja át a stafétát. Nagyon jó időtöltés volt felfedezni ezeket a kis foszlányokat, utalásokat, nem mellesleg eszembe juttatta, hogy annak idején hasonló rejtvényről gondoskodott Elfman is a sokat ostorozott Az Igazság Ligája muzsikájával, ahol amellett, hogy számtalan új karaktertémát álmodott meg az abban debütáló szereplőknek, a visszatérők okán időnként saját Batman-témája mellett John Williams Supermanjére és Zimmer Wonder Womanjére is tett utalást.

Ezen kis – filmes szlenggel élve – easter eggek felfedezése remek elfoglaltság, ugyanakkor olyannyira lenyűgözően ágyazta be ezeket Giacchino a saját koncepciójába, hogy nem okoz hátrányt az, ha nem ismerjük őket (vagy épp nem szándékozunk a felderítésükben túlontúl elmélyülni). Őszintén megvallva, első körben én csak az Elfman jegyezte Pókember- és Octavius-témákra kaptam fel a fejemet, a többit pedig később, némi kutatómunkát követően fedeztem fel, aminek oka, hogy nem feltétlenül állnak közel hozzám a Pókember-zenék – kivétel ez alól Young Pókember 3-hoz írt zenéje, melynek kiadatlansága a mai napig fájó pont számomra.


A már említett „Damage Control”-tól kezdve egy olyan hihetetlen hullámvasúton találjuk magunkat, amelyhez hasonlót nagyon hiányoltam az elmúlt időszakból – igaz, a zenei felvételek metodikájának átalakulása, a világban kialakult helyzethez való alkalmazkodás egy időre komoly nehézségeket gördített az ilyen volumenű, több mint százhúsz zenészt és harminc énekest igénylő muzsikák rögzítése elé. A „Damage Control” után az „Otto Trouble” volt a következő állomása annak, amikor azt éreztem, hogy Giacchino minden másodpercét átélte az adott jelenetnek, majd jött a „Ghost Fighter in the Sky / Beach Blanket Bro Down”, ahol egyre határozottabban tárja elénk az új, minden ellenfélre kivetített gonosz-témát, és amikor már azt hittem, hogy belerázódtam ebbe a dinamikába, összképbe, a „Sling vs Bling”-be és a „No Good Deed”-be bevont kórussal tovább fokozta az élményt. S miként Strange lépdel az univerzumok között, oly profin alakít kompozíciójának eddig megismert hangulatán Giacchino, és varázsol el bennünket az „Exit Through the Lobby” csodálatos dallamaival – elképesztően gyönyörű lett ez a track. E tétel bensőségessége (mely az „A Doom with a View”-ban folytatódik, illetőleg a „Spider Baiting”-gel cseng le) A majmok bolygója: Háború lassú dallamait juttatja eszembe (érdekesség, hogy a Háborúhoz hasonlóan itt is közreműködött a komponista immáron tinédzser fia, Griffy).

Az érzelmi tárház felvonultatását követően, mondhatni, giacchinói könnyedséggel („Liberty Parlance”) tér vissza Peter mindhárom alternatívájának (Holland, Maguire, Garfield) hősies oldala, hogy aztán egy közel negyedórás, heroikus zenekari összecsapásnak lehessünk fültanúi. A „Monster Smash” – „Arc Reactor” – „Shield of Pain” – „Goblin His Inner Demons” négyes elképesztő tempót diktál, zseniálisan keverednek bennük a szembenálló felek zenei megközelítései. Mindezek után a „Forget Me Knots”-szal pihenhetünk meg, ahol a zeneszerző az „Exit Through the Lobby” mélyebb érzéseket felszínre hozó átiratát tárja elénk úgy, hogy az a képsoroktól függetlenül is elképesztően mélyen képes belemarni az ember lelkébe. S ha már a kezdetektől fogva csak dicsérem ezt a művet, akkor miért nem adtam rá maximális pontszámot? A válasz egyszerű: bár a „Peter Parker Picked a Perilously Precarious Profession” és a legfontosabb zenei momentumokat egyvelegként prezentáló „Arachnoverture” remekül sikerültek, amennyiben a „Forget Me Knots”-szal végződött volna a Sony korongja, akkor kapnánk tökéletes lezárást, s adnék minderre gondolkodás nélkül tíz pontot.


Michael Giacchino munkásságát a kezdetektől fogva nyomon kísérem, a 2009-es Star Trekig bezárólag azonban valahogy távol éreztem magamtól a zenéit. Ám az űreposszal egy csapásra ledöntötte előttem a falat, s azóta számtalan alkalommal ismertem el tehetségét, rátermettségét. Ha pedig eddig abszolút favoritot kellett mondanom tőle, akkor a szememben áttörést jelentő sci-fi score-ja mellett a Jurassic World: Bukott birodalom és A majmok bolygója: Háború kíséretét hoztam fel, innentől kezdve azonban mindig hozzáteszem majd a Pókember: Nincs hazaút aláfestését is.