„Minden filmemhez megpróbálok egy bizonyos szinten különleges zenei világot teremteni, mely többnyire a tudatos kutatómunka, a szabad asszociáció és némi műfaji keveredés eredményeként jön létre.”


Carter Burwell neve az Alkonyat-szériáig az átlag mozibajáró számára nem sokat mondott, holott a szerző már addigra is tekintélyes filmográfiát tudhatott magáénak, igaz azonban, hogy korábbi munkái koránt sem részesültek akkora felhajtásban, mint a Stephenie Meyer-regényeken alapuló vámpírfolyam. A komponistát ezt megelőzően főként a Coen testvérek filmjei, illetve olyan egyéb alkotások révén emlegették előszeretettel a filmes berkeken belül, mint az Ez a fiúk sorsa, az Erőszakik, a Roger Spottiswoode által rendezett És a zenekar tovább játszik..., illetve Richard Donner Összeesküvés-elmélete.

Burwell 1955 novemberében látta meg a napvilágot, anyja matematikatanár volt, apja pedig a Thaibok Fabrics cég megálmodója és alapítója. A szerző ugyan már fiatalon elkezdett zongorázni, egy idő után azonban abbahagyta, életének ezen szakaszát pedig később ekképpen foglalta össze rendkívül velősen: „Gyerekkoromban zongoraleckéket vettem, mint a legtöbben. Utáltam, mint a legtöbben. Abbahagytam, mint a legtöbben”. A zene ilyen szinten csak azt követően kezdte újból érdekelni, amikor középiskolás évei alatt osztálytársa bevezette őt az improvizációs blues zongorajáték rejtelmeibe, s az ekkor elsajátított alapokat később már tudatosan fejlesztette tovább. Tanulmányait a King Schoolban kezdte meg, majd a Harvard College-ben folytatta, ahol a The Harvard Lampoon karikaturistáinak egyike volt, emellett elektronikus muzsikákat is készített, a diplomaszerzést követően pedig a Harvard Electronic Music Studio munkatársa lett. Életének következő szakaszát ez a munkahely határozta meg, s a nyolcvanas évek közepéig számos egyéb, számítógépes programokkal foglalkozó cégnél is megfordult animátorként, illetve hangmérnökként. Ezzel párhuzamosan a punk- és a rockmozgalom olyannyira magával ragadta, hogy egyúttal lökést is kapott az előadóként történő színrelépésre, aminek eredményeként különféle New York-i bandákban kezdett el játszani (ezek tagjai közül később Miranda Stantonnal állt össze újból a Psycho 3. erejéig), továbbá tánczenék és színházi darabok aláfestéseinél is közreműködött.

Első filmes megbízatása az 1984-es Véresen egyszerű című thrillerhez fűződik, melynek direktora Ethan Coen volt. Burwell és a rendező között ezt követően barátság és virágzó munkakapcsolat szövődött, s az elmúlt időszakban több mint egy tucat alkotást hoztak tető alá, melyek között A nagy Lebowskit éppúgy megtaláljuk, mint a Betörő az albérlőmet, a Fargot, A félszeműt vagy a Nem vénnek való vidéket. Kapcsolatuk mindkét fél szempontjából erősen meghatározó, találkozásukra, valamint első együttműködésükre azonban egy véletlen folytán került sor. A Véresen egyszerű hangmérnöke ajánlotta a direktor figyelmébe Burwellt, akit a New York-i klubéletből ismert. Coen behívta a zenészt, s megmutatott neki néhány jelenetet, melynek ismeretében ő demókat készített. A direktor ezt követően még jó pár komponistát felkeresett, hónapokkal később azonban végül mégis Burwellt szerződtette le, aki előtt ide vonatkozó munkája révén fokozatosan tárult ki Hollywood kapuja. „Miután bemutatták a filmet, egyre több hasonló felkérést kaptam. Sosem volt tudatos célom, hogy ilyen feladatokat vállaljak, de minthogy a filmeket és a zenéket egyaránt szeretem, szerencsésnek érzem magam, hogy ezzel foglalkozhatok” – mesélte a szerző, akinek Coennel való kollaborációja nemcsak az aláfestések stílusát tekintve nevezhető változatosnak, hanem abból a szempontból is, hogy némely esetben a direktor áll elő határozott elképzelésekkel, máskor pedig teljes mértékig Burwellre bíz mindent. A komponista pályafutásában egy másik rendező is hasonlóan fontos szerepet tölt be, igaz, vele korántsem készített annyi produkciót, mint Coennel. Ő nem más, mint Michael Caton-Jones, aki olyan projektjeihez hívta alkotótársnak, mint a Doc Hollywood, az Ez a fiúk sorsa, a Rob Roy, valamint A sakál, mely utóbbihoz készült szerzemény kiadatlansága talán az egyik legnagyobb hiánya a Burwell-diszkográfiának. 

A komponista számtalan stílusú alkotáshoz készíthetett már aláfestést (az eddig említetteken túl érdemes még kiemelni az Alamo: A 13 napos ostromot, a Sivatagi cápákat, valamint a Hamletet), ami részint annak is köszönhető, hogy lehetőségeihez mérten igyekszik aszerint megválogatni felkéréseit, hogy a felkínált projekt milyen új kihívásokat tartogat számára: „A legfontosabb szempont részemről az, hogy egy olyan lehetőség nyíljon, amely különbözik az addigiaktól. A legjobb példa erre A halál keresztútján, mely egy fülledt hangulatú score-t igényelt, amiben nekem egyáltalán nem volt tapasztalatom. Az ilyet nevezem én szórakoztató kihívásnak” – nyilatkozta a művész, akinek az Alkonyathoz való szerződtetése meglepetésként hatott a filmzenevilágban. Az új kihívások iránti törekvéseinek eredményeként számos esetben vállalt el megbízást úgy is, hogy az instrumentális aláfestésen kívül még dalt is szállított a produkcióhoz – ilyen jellegű szerződést írt alá többek között a Rob Roy-hoz , a Doc Hollywoodhoz, a Psycho 3.-hoz, valamint az Arizonai ördögfiókához is. 

Zeneszerzési munkafolyamatára az jellemző, hogy többnyire a zongorán történő próbálgatásokkal, illetve azok rögzítésével kezdi el a komponálást, s csak nagy ritkán veti ötleteit rögtön kottalapokra, bevallása szerint ugyanis utóbbi esetben némileg lassabban halad a munkával, ami egy szűkebb határidő (a legrövidebb, rendelkezésére biztosított intervallum eddig három hét volt, a leghosszabb pedig majdnem négy hónap) esetén sarkalatos dolog. Filmzeneszerzői pályafutása mellett egyéb műfajokban is megmutatta már tehetségét: kamaraoperát éppúgy írt, mint színházi darabokhoz tartozó kíséretet, illetve tánczenéket, melyeket többnyire saját stúdiójában, a The Bodyban szokott elkészíteni, valamint – a hangszerelés függvényében – rögzíteni is. 

Carter Burwell színes pályafutása ellenére sem forog még annyira a köztudatban (talán csak az Alkonyat-széria kapcsán), a szakma és a kritikusok körében azonban szerencsére más a helyzet: szüntelenül kapja a felkéréseket, munkásságának egyes állomásait pedig számtalan jelöléssel, illetve díjjal ismerték el – többek között Golden Globe- és BAFTA-jelölésben is részesült, továbbá Primetime Emmy-szobrot, valamint közel tíz ASCAP-elismerést is kapott. S bár közel száz produkció van már a háta mögött, személyes kedvence továbbra is a Véresen egyszerű maradt: „Sok szempontból ez a legkedvesebb projekt számomra, köszönhetően az akkori, a filmzeneszerzési technikával és hagyománnyal kapcsolatos boldog tudatlanságomnak. Nem voltam tisztában azzal, hogyan kell a zenét szinkronba hozni a képsorokkal, így nem foglalkoztam mélyebben a dialógusokkal vagy az akciójelenetekkel. Mindig van valami különös naivitás az emberben az első projekt esetében, éppen ezért minden rendezőnek azt tanácsolom, hogy ahányszor csak lehet, elsőfilmes komponistákkal dolgozzon együtt”. 
 

Kulics László
2015.07.08.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


A Twilight-saga zenéi
Moziszériák, tévésorozatok

Richard Donner filmjeinek zenéje
Kollaborációk, életutak

Sportfilmek zenéje - II. rész
Kollaborációk, életutak