Carter Burwell 2015 folyamán három alkotás muzsikájával hallatott magáról: elsőként a Mr. Holmes dallamai futottak be tőle, majd következett a Carolra keresztelt romantikus dráma score-ja, a sort pedig a Legenda című gengsztermozihoz kapcsolódó motívumaival zárta. E trióból a Patricia Highsmith The Price of Salt című kötetének adaptációjaként napvilágot látott Carolra irányult nagyobb reflektorfény, ami odáig vezetett, hogy szerzőnk a második Golden Globe-nominálása mellett élete első Oscar-jelölését is kivívta magának vele. S bár a muzsika kétségkívül tartogat csodálatos perceket (az "Opening" – "Lovers" – "Letter" trióval az élen), a magam részéről mégsem ezt, hanem a Sir Arthur Conan Doyle által kitalált legendás nyomozóról szóló Mr. Holmes aláfestését tartom az év legemlékezetesebb Burwell-darabjának – amellett, hogy az előbbihez viszonyítva lényegesen töményebb hallgatnivaló.


A Baker Street-i detektív mozis debütálására az 1911-es Den sorte Haandben került sor, s azóta olyan alkotások központi szereplőjévé vált, mint például Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa, a Sherlock Holmes magánélete, A sátán kutyája, a Roger Moore-féle Sherlock Holmes New Yorkban vagy a Michael Caine és Ben Kingsley főszereplésével készült Sherlock és én. A kétezres évek során két tévésorozatot (a 21. században játszódó brit Sherlock-szériát, valamint a CBS krimifolyamát, a Sherlock és Watsont) alapoztak személyére, napjaink közönségének érdeklődését azonban nem ezek, hanem a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes-filmek korbácsolták fel, amiben a minőségi forgatókönyv mellett Jude Law és Robert Downey Jr. meggyőző alakításának is nagy szerepe volt. 2015-ben Bill Condon (Dreamgirls) nyúlt a karakterhez, s Mitch Cullin A Slight Trick of the Mind című könyve alapján leforgatta a Mr. Holmest, amely a Ritchie-féle látványos akciókkal és parádézásokkal szemben az egyre szenilisebbé váló, kilencvenes éveit taposó öregúrra épül, akit a manapság elsősorban Gandalfként és Magnetóként ismert Ian McKellen személyesít meg. Eme alkotás első körben a berlini, a seattle-i, a San Franciscó-i, valamint a sydney-i filmfesztiválokon volt látható, 2015 nyarára azonban már világszerte bekerült a mozik repertoárjába, a hazai forgalmazó viszont minden bizonnyal kockázatot látott benne, hiszen debütálását az országos premier helyett a miskolci Jameson CineFestre korlátozta.

"Miután Bill elküldte nekem a Mr. Holmes forgatókönyvét, elolvastam, és be kell, hogy valljam, nem igazán tudott megfogni, nem keltette fel az érdeklődésemet. Végül azonban megtaláltam benne a kihívást, ami nemcsak abban rejlett, hogy az öreg Sherlock Holmest látjuk, hanem abban is, hogy ő egy fiktív személy" – mesélte a score-t jegyző Burwell, akinek pályafutásában Condon hasonlóan jelentős szerepet tölt be, mint a Coen testvérek. Útjaik először az 1998-as Érzelmek tengerében révén keresztezték egymást (ahol szintén McKellent láthattuk a főszerepben), majd olyan alkotások kerültek ki a kezeik közül, mint a Kinsey – Mindenki másképp csinálja, A WikiLeaks-botrány, valamint a kétfelvonásos Alkonyat: Hajnalhasadás. Ezen hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolat ezúttal mindkettejük számára kapóra jött, az aláfestés egyik érdekessége ugyanis megszületésének körülményeiben rejlik: a direktor nem tudott teljes mértékben jelen lenni az utómunkálatainál, mivel az egybeesett a szintén általa dirigált Broadway-darab, a Side Show premierjével. "Élvezettel olvasom a forgatókönyveket. Ám legtöbbször semmit sem írok addig, amíg nem láttam magát a filmet vagy annak egyik részletét. Én a látottakra szeretek reagálni, a szkriptek viszont nem tükrözik igazán a kelteni óhajtott ingereket, valamint a hangulatvilágot. Éppen ezért, ha tehetem, megvárom, amíg kapok valamit" – nyilatkozta komponálási szokásáról a szerző, aki a rendező teljes körű bizalma mellett ezúttal kizárólag a képsorok rá gyakorolt hatásaira támaszkodva vetette papírra hangjegyeit, Condonnal ugyanis csak időnként tudott egyeztetni, s azokra is kizárólag telefon, illetve e-mail révén került sor.


A film a hajlott korú nyomozót tárja elénk, aki egy japán gyógyír segítségével igyekszik javítani memóriáján, s felidézni utolsó esetének valós történetét. A produkció nemcsak Holmes nyomozásának felelevenítésére helyezi a hangsúlyt, hanem időnként más életszakaszára is visszanyúlik, továbbá azt is bemutatja, hogy a közismert emberekhez kapcsolódó kultusz nemegyszer túlzó: esetünkben kiderül például, hogy némely bűntény felderítésének körülményeit Dr. Watson (Colin Starkey) feltupírozta, s hogy a karakterünk nem feltétlenül rajong a pipázásért. A mozi a címszereplőhöz hasonló kimértséggel, illetve stílussal rendelkezik, amit Burwell remekül ad vissza a döntően vonósnégyesre, nagybőgőre, hárfára, zongorára, oboára, illetőleg klarinétra támaszkodó művével. "A Holmesnak szánt stílus gyökerei a 19. századból éppúgy erednek, mint a 20.-ból" – meséli a komponista, aki olyannyira eltalálta a hangulatot, hogy képzeletemet gond nélkül repítette el a detektív mellé. Az albumnyitó "Mr. Holmes" megtestesíti mindazt az eleganciát, rejtélyességet és kimértséget, ami a város zajától távol, a házvezetőnőjével (a Truman Show-ban is feltűnő Laura Linney), valamint annak kisfiával (a karrierje elején álló Milo Parker) élő bűnüldözőre jellemző. Motívuma a későbbiek során olyan tételekben csendül fel, mint a "Holmes in Japan", az "A and Bee", a "Now We Can't Leave", az "An Incomprehensible Emptiness", illetve az albumzáró "The Consolation of Fiction". 

A Lakeshore Records gondozásában megjelent album játékideje ugyan alulról súrolja a negyven percet, jelen esetben azonban mindez bőven elegendő, hiszen a lassú folyású muzsika ennél némiképp többnek hat, hosszabb változatban tehát hamar ellaposodna. Bár e mű hangulatát tekintve végig azonos szinten mozog, bizonyos fokú változatossággal rendelkezik, ami nemcsak az altémákból (ennek egy része például a "Prickly Ash"-ben is megfigyelhető), hanem két érdekes hangszer megszólaltatásából is ered. Az egyik a misztikusságot biztosító üvegharmonika ("The Glass Harmonica", "The Other Side of the Wall"), a másik pedig a bambuszból készült, tradicionális japán instrumentum, a sakuhacsi, mely Holmes Japánhoz kapcsolódó történetszálainak ecsetelésekor kerül előtérbe a "Holmes in Japan"-ban, a "Hiroshima Station"-ben, illetőleg a már említett "The Consolation of Fiction"-ben.


Amikor először nekiveselkedtem a Mr. Holmeshoz kapcsolódó korongnak, a felénél tovább nem jutottam. Bár a muzsikát amellett, hogy érdekesnek találtam, és Carter Burwell jellegzetes stílusának remek lenyomataként is aposztrofáltam, egyre álmosítóbban hatott rám, ami záros határidőn belül közönybe torkollott. Néhány héttel később azonban újfent elővettem, s mialatt a teljes album lement, a Holmes-téma magával ragadott. Lassú, türelmet igénylő score született ehhez az adaptációhoz, de mindenképpen érdemes megbirkózni vele.