Joe Shuster és Jerry Siegel 1932-ban alkotta meg a világ talán legismertebb szuperhősét, Supermant, aki a képregényipar egyik legsikeresebb és legnépszerűbb kitalált szereplője lett. Kal-El a Földtől távoli Krypton nevű bolygón látta meg a napvilágot, ám világa haldoklott, ezért apja, Jor-El a csecsemőt egy űrhajóval útjára bocsátotta, éppen azelőtt, hogy a Krypton elpusztult volna. A mentőhajó végül a Földön, Kansasban ért földet, ahol egy farmer házaspár vette gondozásba a kis jövevényt, és mint saját gyermeküket nevelték fel. A Clark Kent néven felcseperedett fiúcska később felfedezi emberfeletti képességeit, s Superman néven a Föld védelmezőjévé válik, azonban valódi énjét egy csetlő-botló újságíró alteregóval igyekszik eltitkolni.

A karakter ismertsége a negyvenes évektől folyamatosan nőtt, amit több filmes adaptáció is segített. A mozikat először animációs formában hódította meg, az 1941-ben bemutatott tízperces filmecskét még Oscar-díjra is jelölték. Első élő szereplős feldolgozása 1948-ra tehető, amikor is egy tizenöt részes moziszéria keretein belül osztotta az igazságot, ezt egy szintén tizenöt részes folytatás is követte két évvel később. Egy évre rá pedig elindult Superman tévés karrierje: a George Reeves főszereplésével bemutatott klasszikus sorozat 1951-1958 között 104 epizódot élt meg. A hatvanas években sem maradtak az emberek a kryptoni hős nélkül, igaz, egy kicsit más megközelítésben tűnt fel a televízióban a The Adventures of Superboy formájában, mely tizenhárom részt élt meg, s Superman fiatal korára koncentrált. Amerika a képregényhősök országa, a képregények a nemzet mondavilágai, és alakjaiknak mozibajövetelét úgy várják a tengerentúlon, mint a Messiást, így nem is kell nagyon ecsetelni, hogy mennyire nagy adóssága volt Hollywoodnak, hogy összehozzon végre egy igazi Superman-mozifilmet. Sokévnyi várakozás után 1978-ban végül Richard Donner rendező hozta az első számú szuperhőst a mozik közönségének.



Superman (1978)


zene: John Williams


A szuperhős történetét már 1973-tól filmre akarták vinni, a produkció viszont egy igen nehéz szülés lett, hiszen több rendezőt és írót is elfogyasztott az előkészítés időszakában. Végül A Keresztapa szerzője, Mario Puzo, valamint három további író alakították véglegesre a forgatókönyvet, ám miután megkeresték Donnert a tervvel, ő egy újraírt javaslattal állt elő, mivel az eredetit túlságosan puhánynak és irgalmatlanul hosszúnak vélte. Végül két Superman-film elkészítésével bízták meg, ezeket egymással párhuzamosan kellett forgatnia. Azonban a munkálatok ideje alatt a producerek és a direktor viszonya elmérgesedett, így a Superman 2. forgatását leállították, annak ellenére, hogy 75 százaléka már elkészült. A szereplőgárda igen impozáns volt, hiszen Marlon Brando és Gene Hackman személyében két nagy színészlegendát sikerült megszerezni a produkciónak, a fiatalabb generációt pedig Christopher Reeve és Margot Kidder képviselte. Érdekesség, hogy Superman szerepére kétszázan aspiráltak, köztük olyan nevek is megmérettettek, mint Muhammad Ali, Al Pacino, Steve McQueen, Clint Eastwood, Paul Newman, Christopher Walken, Nick Nolte vagy Dustin Hoffman, utóbbi Lex Luthor szerepét viszont visszautasította. A film körüli folyamatos hercehurcák és számos rendezőváltás után a legvégül a direktori székbe kerülő Donner egy korábbi kollégájával, Jerry Goldsmithszel akart együtt dolgozni, hiszen '76-os közös munkájuk gyümölcse az Ómenért kapott zenei Oscar-díj volt. Azonban elhúzódtak a dolgok, és több halasztás után Goldsmith már nem ért rá, ezért esett John Williamsre a választás, aki akkor már maga mögött tudta hatalmas sikerű Star Wars-zenéjét, és éppen az utolsó simításokat végezte a Harmadik típusú találkozásokhoz írt kompozícióján. A szerzőnek tetszett, hogy a film nem vette magát teljesen komolyan, de egy vígjátéknál jóval komolyabb hangvételű volt. A szerző zsenije jó pár helyen felsejlik, például amikor magasztos, Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustrájához hasonlatos, nagyszerű muzsikája a Krypton bolygót segít bemutatni. Nagyon erős Superman és Lois Lane szerelmi témája is, melyre egy dal is íródott. A film főgonoszát, Lex Luthort viszont nem sok minden segíti abban, hogy komolyan vegyük, Hackman viccesre vett alakítását Williams zenéje csak még jobban erősíti. A score legismertebb eleme azonban a fanfáros főtéma, mely a szuperhősmotívumok mintapéldánya lett.





Superman 2. (1980)
Superman II


zene: Ken Thorne


Az 1978-as Superman sikerén felbuzdulva, a Warner nem habozott sokáig, hogy a második résszel is előrukkoljon, amiben természetesen az is közrejátszott, hogy az első két mozit egymással párhuzamosan forgatták. Mivel azonban az első epizódot levezénylő Richard Donnert a munkálatok ideje alatt a producerek mondvacsinált okok alapján kirakták a projektből, így a Superman 2. forgatását leállították. Felmerült a kérdés a hogyan továbbról, hiszen egyértelmű volt: Donnert nem lehet visszahívni, a mozit azonban be kell mutatni. Így került elő az az ötlet, hogy egy másik rendező, bizonyos jeleneteket újraforgatva és új részeket legyártva, készítse el a filmet. És voltaképpen kapóra is jött, hogy egy szerződés szerint adniuk kellett egy rendezési munkát Richard Lesternek, ez pedig a Superman folytatása lett. Lester látásmódja sokak számára viszont katasztrofális volt, mivel a mozi gyakorlatilag önmaga paródiája lett, noha anyagi sikere és kritikai elismertsége ennek ellenére megkérdőjelezhetetlen. Erőltetett humora miatt a Superman 2. valóban egy paródiaszerűség, bizonyos jelenetei egyszerűen bántóan idegesítőek vagy éppen nem szándékosan fakasztanak nevetésre. Az első rész legendás score-ját jegyző John Williams egyéb felkérései miatt nem vállalta a folytatást, így helyére Ken Thorne lépett, ám sok önállóságot nem kapott, hiszen Williams témáit kellett adaptálnia, olyannyira, hogy több helyen konkrét átemelések is vannak, Thorne önálló hozzájárulása így elég szerény lett. Mivel Thorne-nak folytatnia kellett a nagy előd által lefektetett könnyed alapokat is, ráadásul a második rész bőven megkövetelte ezt, így a humoros megközelítés nála szintúgy gyakori szereplő. A kötelező főtémán kívül természetesen hallhatjuk a rövidke Superman-fanfárt is, mely rendre a főmotívummal közösen tűnik fel itt is. A Williams által írt szerelmi témát sem lehetett kihagyni a score-ból, Thorne pedig picivel dinamikusabb verzióját is megalkotta. Zod és társainak témája a Krypton-fanfár vadabbra, nyersebbre hangolt változata, utalván ezzel a gonosz trió származási helyére. Thorne Zodnak külön motívumot szánt, ám ez a szerényebb, baljós hangulatú háromhangos téma nem zavar túl sok vizet. Igazságtalan lenne azonban a szerzővel szemben, ha nem emlékeznénk meg a saját, önálló hozzájárulásáról, mivel vannak a score-nak olyan részei, melyek nem Williams témáit vagy stílusát másolják.





Superman 3. (1983)
Superman III


zene: Ken Thorne


Richard Lester a Superman 2.-vel kapcsolatos, amolyan bedolgozásszerű közreműködésével kellően pozitív benyomást keltett a Warner Bros. illetékesei szemében, így a széria harmadik részénél már teljes értékű direktorként lehetett jelen. A végeredmény azonban ezúttal sem sikerült túl fényesre, sőt, elődjéhez viszonyítva még inkább megosztotta a nézőket, ami egyfelől a karakterek terén történt kisebb változtatásoknak tudható be (mellőzve lett például az ősi ellenség, Lex Luthor), másfelől pedig annak, hogy az erőltetett komikum és a gagyi trükkök révén szembetűnően komolytalan produktum került ki a stúdió falai közül. A főszereplőt természetesen ezúttal is Christopher Reeve formálhatta meg, aki nemhogy csalódást nem okozott, hanem a meghasonlott szuperhőssel kapcsolatos alakítását követően még kedveltebb lett rajongótábora körében. A Superman 3.-hoz kapcsolódó filmzenealbum első ízben a film premierjével azonos időben jelent meg bakeliten, valamint kazettán, később pedig ugyanezen, közel negyvenperces tartalom CD-n is napvilágot látott. Bár e kiadvány tartalmát tekintve nem nevezhető úttörőnek, mégis mérföldkőként említhető, hiszen ez volt az első olyan filmzenealbum, amely instrumentális részeket és betétdalokat egyaránt magában foglalt. A nagyzenekari aláfestésről ezúttal is a rendező alkotótársa, Ken Thorne gondoskodhatott, aki ezúttal jobban kilépett előde, John Williams árnyékából, aminek eredményeként a muzsika több mint a fele saját elképzelése szerint íródott (persze javarészt a williamses hangulatokhoz hűen), a fennmaradó hányadot pedig a népszerű és közkedvelt motívumok adaptációi teszik ki. Minthogy a filmben megszaporodtak a vígjátéki elemek, a score-nak is ebbe az irányba kellett fordulnia. Mindezek a produkció jellegét figyelembe véve helyénvaló megközelítésnek számítanak, a képsoroktól függetlenül hallgatva azonban furán veszi ki magát az, hogy e dallamok az egyik legnépszerűbb szuperhős kalandjához tartoznak. Minden bizonnyal ez is tompítja a főtéma élét, amely ilyen közegbe ágyazva nem igazán csillog úgy, ahogyan azt annak idején a Superman kapcsán megszoktuk. Thorne muzsikájának két momentuma is van, ami pozitív fényt vet munkájára: az egyik, hogy olykor hősünk jelenlétét a zenében csak a főtéma felvezetésében található első hat rövid szólamra szorítkozva jelzi, a másik pedig az önmagával küzdő karakter egyszerre drámai és fenyegető motívuma, mely remekül adja vissza a kettős én harcát. A mozi zenéje, Thorne score-ja mellett, Giorgio Moroder szerzeményeire is épül, és bár Moroder jó néhány vitathatatlan érdemmel büszkélkedhet, de ezen kompozíciói és dalai nem ebbe a kategóriába sorolhatók, sőt még csak az aranyosan megmosolyogtató kategóriát sem közelítik meg. 





Superman 4. – A sötétség hatalma  (1987)
Superman IV: The Quest for Peace


zene: John Williams; Alexander Courage


Tíz év során tetralógiává nőtte ki magát a Superman-széria, a folytatások azonban már nyomába sem értek az első rész dicsfényének, hiszen ezek sokkal inkább egymás alulmúlóiként emlegethetőek. Bár az alkotók, tanulván az előző két produkció hibáiból, igyekeztek a kezdetihez hasonló struktúrájú mederbe visszaterelni e történetet, mellyel párhuzamosan egy ötödik rész forgatását is kilátásba helyezték, a Superman 4. – A sötétség hatalma azonban elődeihez képest is nagyobbat hasalt. A Sidney J. Furie rendezésében készült mozi forgatókönyvírói visszahívták a vászonra Superman ősellenségét, Lex Luthort (Gene Hackman), ám ő sem tudta megmenteni az önmaga paródiájává váló mozit. Reeve egy interjú során pedig nemes egyszerűséggel fatális tévedésként jellemezte a filmet. Az aláfestő muzsikával kapcsolatban John Williamst keresték meg, aki mivel ekkortájt végzett Az eastwicki boszorkányok munkálataival, s állt a Boston Pops Orchestrával közös előadássorozatának újabb évada előtt, nem vállalta el a felkérést. Maga helyett régi barátját és alkotótársát, Alexander Courage-t protezsálta be, aki elsősorban az Űrszekerek – Star Trek című sorozat komponistájaként vált ismertté. Williams ezen beajánlás mellett három új témavázlattal is hozzájárult a filmhez, melyek születése során a duó számtalanszor egyeztetett egymással, ihletszerzés céljából pedig néhány nyers vágású jelenetet Williams számára is eljuttatott a stúdió. Így tehát az új rész score-ja nemcsak a klasszikus motívumokra, hanem ezen újakra is építkezik, melyeken kívül természetesen Courage is papírra vetett jó néhány önálló hangjegyet, e mű azonban témacentrikussága okán mégis főként Williamsnek tulajdonítható. Az előző két rész után újfent egy erőteljesebb és dinamikusabb muzsika kíséretében lép színre Superman, kinek tettei így nyomatékosabbá, magasztosabbá válnak. Courage ezeket, valamint a korábbi Williams-témákat (köztük Luthor zseniális motívumát) adaptálva állította össze a score-t, melyen nemcsak a nagy előd hatása érződik, hanem az is, hogy aki mindezt kidolgozta, az a produkció megmosolyogtató mivolta ellenére is maximálisan komolyan vette feladatát. Nagyon érdekes összképet nyújt e filmzene úgy, hogy a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas évek jellegzetes megoldásai egyaránt megfigyelhetőek benne: hol jazzes fűszerezésű, erotikát sugalló hangulat üti fel a fejét, hol könnyed játékosság, hol rezesekre épülő akciódömping, hol pedig a szintetizátorral támogatott szimfonikusok hangja. A két veterán mellett Paul Fishman is zeneszerzői titulusban vehette ki részét e projektből, ő azonban nem szimfonikus muzsikával járult hozzá a produkcióhoz, hanem szintipopos source musicokkal, valamint dalokkal, melyek szerencsére lényegesen emészthetőbb darabok, mint az előző rész Moroder-dalai.





Superman visszatér (2006)
Superman Returns


zene: John Ottman


Az első számú szuperhőst az 1987-ben bemutatott Superman 4. – A sötétség hatalma című borzalommal gyakorlatilag sikerült teljesen kicsinálni. Hosszas tervezgetés után a kryptoni hős végül 2006-ban szárnyalhatott ismét a vásznon, miután Bryan Singer víziójára rábólintott a Warner, és megszavaztak neki kétszázmillió dollárnyi költségvetést. A rendező Superman földi visszatérésére koncentrált ebben a moziban, vagyis a Reeve-féle Superman-szériát követte úgy, hogy a harmadik és a negyedik részt egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Elképzelése tehát az eredeti, a hetvenes években elindult sorozatból fakadt, ennek első két epizódjának egyfajta folytatását képzelte el, így ezek szellemisége is visszaköszönt valamelyest. A szereplőgárda természetesen lecserélődött, a címszereplőt Brandon Routh, szerelmét Kate Bosworth alakítja. A főgonosz újfent Lex Luthor lett, akit Gene Hackman után ismét egy kiváló színész jelenít meg Kevin Spacey személyében, Marlon Brandót pedig CGI technikával keltették életre a készítők. A mozi fogadtatása a mai napig sem egyértelmű, hiszen többségében jó kritikákat kapott, viszont a közönség mégsem zárta a szívébe. Ugyanakkor anyagilag sem beszélhetünk bukásról, de az is biztos, hogy a gyártók nem kaszáltak sokat. Bryan Singer és John Ottman zeneszerző kollaborációja ennél a mozinál is folytatódott. Az első rész zenéjével etalont teremtő John Williams eredeti témái hatalmas inspiráló tényezők voltak Ottman számára, emellett a film látványos jelenetei, ám ugyanakkor visszafogottsága és kimértsége egy líraian epikus score megszületését tették lehetővé. Ottman meg sem próbált versenyezni a nagy előd muzsikájával, mértékkel adagolta aláfestésében Williams témáit, így azok nem telepedtek rá elképzelésére. Ráadásul intelligens módon kezelte a régi motívumokat: vagy finoman átalakította ezeket, vagy csak jelzésképpen használt valami olyat, ami hasonlatos hozzájuk. Sikerrel kerülte el azt a csapdát is, melyet Williams stílusának erőltetett alkalmazása rejtett – ezt elődei kevéssé tudták megoldani –, így nem egy nagy ismétlés lett a dolog vége, hanem egyfajta művészi újraértelmezés, melyben Williams jellegzetes jegyei és Ottman stílusa tökéletesen kiegészítik egymást. A kórus markáns alkalmazásával új színt is vitt a szerző a Superman-filmek zenei világába, és mivel jól is bánik az énekesekkel, így az album egyik legélvezetesebb összetevői lettek. A Superman visszatér ritka szép példája a filmzene alkalmazásának is. Singer tudatosan visszafogta a hangeffekteket, kerülte a felesleges zajokat, az erőltetett zörejezést, itt csak annak van hangja, aminek feltétlenül lennie kell, ez pedig lehetőséget adott a komponistának, hogy muzsikája hallhatóan szerves része legyen a mozinak.





Az acélember (2013)
Man of Steel


zene: Hans Zimmer


2013-ban egy megújított Superman-koncepción alapuló film robogott be a mozikba Az acélember címmel. A Zack Snyder által rendezett és Christopher Nolan produceri felügyelete alatt készült alkotásban a főhőst Henry Cavill formálja meg, szerelmét Amy Adams, szüleit pedig Kevin Costner és Diane Lane. Az utóbbi években divatos, sötétebb tónusú szuperhősmozik stílusát követő Az acélemberben gyakorlatilag szóba sem jöhetett Lex Luthor mint főgonosz, így Superman univerzumának egy másik jól ismert zsarnoki karakterét, Zod tábornokot választották ki, akit Michael Shannon kelt életre. Superman vér szerinti apjának megformálását pedig Russell Crowe-ra bízták. A meglehetősen impozáns szereplőgárda mellett az elképesztően jól működő látványvilág, és az apró buktatói ellenére is jónak mondható történet végül sikeressé tette a kryptoni hős legújabb feldolgozását, bár a közönség pozitív fogadtatása mellett a kritikai vélemények már nem voltak ennyire kedvezőek. Mindazonáltal Az acélember voltaképpen kihozta Superman karakteréből mindazt, amit napjaink szuperhősfilmjeinek keretei között ki lehet hozni. A modernizált, sötétebb tónusúvá varázsolt Superman zeneileg is más megközelítést kapott. A komponista posztját illetően számos találgatás látott napvilágot, hiszen a rendező általában Tyler Batest szokta felkérni, ám ennél a nagyobb projektnél egyértelmű volt, hogy egy tapasztaltabb szerző alkalmazása várható. Végül Hans Zimmer kapta meg a filmet, aki az utóbbi években tőle megszokott epikus, grandiózus megszólalású score-t alkotott, s sajnos e téren talán túl is lőtt a célon. Williams eredeti témái természetesen szóba sem jöhettek, hiszen teljesen kilógtak volna a mozi összhatásából. Bár a szerző egy izgalmas, szimfonikus elemekkel dúsított elektronikus zenét írt, azonban a végeredmény kissé jellegtelen lett. Hiányoznak az egyedi megoldások, azok a hangok, amelyektől a score karaktert, egyéniséget kapott volna. Így döntően az Eredet, az új Batman-tilógia, A Karib-tenger kalózai és A Da Vinci-kód muzsikájának hangulata vegyítődik, ám semmi olyan nem íródott Az acélemberhez, amit az ember szorosan köthetne ehhez a muzsikához. Míg A Da Vinci-kódban a kórus, a Sherlock Holmes-ban a cimbalom, az Eredetben a zseniális zongoramegoldások, az új Batman-filmekben pedig a suhogó, repülést imitáló hangok adtak egyéni ízt, addig itt maximum a hangdizájn elemek szolgáltatnak valamiféle karaktert, a témák és az alkalmazott stílus viszont 2013-ra már kellően elkopott ahhoz, hogy egyedinek lehessen nevezni. Ráadásul Zimmer a hajókürtszerű effekt sokadszori alkalmazásával immáron elért oda, ahol James Horner tart a maga kis "danger motif" néven ismert szösszenetével (a párhangos motívumot Horner rendszerint akkor veti be, amikor az egyik szereplő felé veszély közeledik). Ettől függetlenül Az acélember zenéje egyáltalán nem rossz darab, sőt a film alatt néhol kifejezetten hatásosan teljesít, igaz, akadnak olyan pontok is, amikor érezhető, hogy a zimmeri elektro-szimfonikus koncepció egyszerűen nem illik a jelenetbe, és az, hogy azért került oda olyan zene, mert a szerző képtelen túllépni saját keretein. Az acélember tehát kapott egy olyan zenét, amelynek hallgatása a stílustól nem idegenkedők számára kifejezetten élmény, mert ebből a szempontból tényleg elég jó lett, ám filmzeneként komolyan elhasalt vele a szerző. 





Batman Superman ellen – Az igazság hajnala (2016)
Batman v Superman: Dawn of Justice


zene: Hans Zimmer, Junkie XL


A hősöket alakító Ben Affleck (aki Batman gúnyája előtt Daredevilét is magára ölthette) és Az acélemberben Clark Kentként már bizonyított Henry Cavill főszereplésével bemutatott mozit Zack Snyder rendezte, aki korábban olyan képregény-adaptációkhoz adta nevét, mint a 300, a Watchmen – Az őrzők, illetve Az acélember. A DC Comics közkedvelt jótevőinek összecsapásában a 2017-es Az Igazság Ligája előfutáraként olyan további karakterek jelennek meg hosszabb-rövidebb ideig a vásznon, mint Wonder Woman (Gal Gadot), Flash (Ezra Miller), illetve Aquaman (Jason Momoa), az ellenfelek közül pedig Zod tábornok (az ő legyőzésének körülményeiből ered a Batman és Superman közötti konfliktus), valamint Lex Luthor kerülhetett bele Chris Terrio és David S. Goyer forgatókönyvébe. "Hivatalosan is kiszálltam a szuperhősbizniszből. Nagyon nehéz volt számomra az, hogy mindig új nyelvet találjak ki" – jelentette ki március végén a BBC Hard Talk című műsorában a mozi komponistája, Hans Zimmer. Ha ez igaz lesz, akkor a Batman: Kezdődik! mellett a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala is fontos mérföldkőnek számít majd a szerző munkásságában: míg előbbi a hősök világába történő belépőjét jelenti, addig utóbbi a kilépés szimbólumává válik. A film muzsikáját Zimmer a Junkie XL-ként és Tom Holkenborgként egyaránt alkotó holland elektronikus zenésszel karöltve készítette el.





Az Igazság Ligája (2017)
Justice League


zene: Danny Elfman


A DC univerzumát erősítő Igazság Ligájának tagjai 1960 novemberében álltak össze először, s habár e formáció a képregények világában éppúgy közkedvelt, mint rajzfilmsorozat-hősökként, mozis felbukkanásukra meglehetősen sokáig kellett várni - még ahhoz képest is, hogy a konkurens Marvel már 2012-ben vászonra küldte saját, hasonló struktúrájú bandáját, a Bosszúállókat. Az Igazság Ligája tömérdek negatív kritikában részesült, ráadásul a filmzenei háttér szempontjából sem mondható unalmas alkotásnak. A zeneszerző-história gyökerei közel másfél évre, 2016 júniusáig nyúlnak vissza, amikor is Deborah Snyder producer lerántotta a leplet arról, hogy a Liga kalandját Tom Holkenborg aláfestése kíséri majd. Ez nem számított nagy meglepetésnek, hiszen a Junkie XL néven is alkotó zenész Az acélember esetében kiegészítő szerzőként, a Batman Superman ellen – Az igazság hajnalánál pedig társszerzőként vette ki a részét a DC-hez köthető mozis kalandok sorából. A Snyder házaspár családi tragédia okán történt kihátrálását követően Zack Snyder direktori székét Joss Whedon foglalhatta el, nem sokkal később pedig arról kezdtek cikkezni, hogy a cserét követő megannyi módosítás a meglévő zenére is hatással lesz. Arra azonban senki sem mert gondolni, hogy nem Holkenborgtól vagy más Remote Control Production-tagtól kérnek majd segítséget, hanem egy olyan szerzőt fogadnak fel, aki merőben eltérő stílust képvisel. Whedon ezért a Bosszúállók: Ultron koránál vele dolgozó Elfmanhez fordult segítségért.

 

Gregus Péter
2017.12.12.