Az 1978-as Superman sikerén felbuzdulva, a Warner nem habozott sokáig, hogy a második résszel is előrukkoljon, amiben természetesen az is közrejátszott, hogy az első két mozit (költséghatékonysági okokból) egymással párhuzamosan forgatták. Az első epizódot levezénylő direktor, Richard Donner a második rész 75 százalékával már elkészült, azonban a munkálatok ideje alatt a stúdióval elmérgesedett a viszonya, így a Superman 2. forgatását leállították. Felmerült a kérdés a hogyan továbbról, hiszen egyértelmű volt: Donnert nem lehet visszahívni, a mozit azonban be kell mutatni. Így került elő az az ötlet, hogy egy másik rendező, bizonyos jeleneteket újraforgatva és új részeket legyártva, készítse el a filmet. Ezt a feladatot végül Richard Lester kapta, azonban a szabályok szerint a kész alkotás több mint a felét neki kellett forgatnia ahhoz, hogy rendezőként a saját neve alatt vigye a produkciót. Végül a bemutatásra került alkotásnak nagyjából a negyedében Donner munkája maradt, ennek megtartására is csak azért volt szükség, mert Gene Hackman nem volt hajlandó újraforgatni a jeleneteit, bár még így is több helyen hang- és testdublőrrel kellett helyettesíteni őt. Hackman távolmaradása miatt a segítőit, Otist és Miss Teschmachert megformáló két színész, Ned Beatty, valamint Valerie Perrine sem tért vissza az újraforgatáshoz, Marlon Brando jeleneteit pedig végül anyagi okokból kivágták. A két évvel később újrakezdett forgatás azonban több szempontból is negatív hatással járt, például a Supermant megformáló Christopher Reeve és a Lois Lane-t alakító Margot Kidder megjelenése megváltozott, így máshogy néznek ki a film Lester- és Donner-féle részeiben.


Lester látásmódja sokak számára katasztrofális volt, mivel a mozi gyakorlatilag önmaga paródiája lett, noha anyagi sikere és kritikai elismertsége ennek ellenére megkérdőjelezhetetlen. Én viszont ebben az esetben (legyen bármennyire is kedvelt a Superman 2.) nem szeretnék kertelni és szépítgetni, számomra ez a mű ugyanis a nézhetetlenség határát súrolja, olyannyira, hogy a gagyi filmeket szállító Asylum munkáival tudnám csak rokonítani. Erőltetett humora miatt a Superman 2. valóban egy paródiaszerűség, bizonyos jelenetei egyszerűen bántóan idegesítőek vagy éppen nem szándékosan fakasztanak nevetésre. A történet olykor követhetetlen, ráadásul néha egyenesen ostobaságok történnek a vásznon: tökéletes példa erre Lois Eiffel-tornyos akciója. Superman új ellenségei, azaz Zod tábornok (Terence Stamp), valamint két csatlósa, Ursa (Sarah Douglas) és Non (Jack O'Halloran) a velejéig gonosz jellemüket a cselekmény nagy részében ócska "nagyon gonosz vagyok" nézés formájában tudják le, ami megint csak nem segít, hogy komolyan lehessen venni a látottakat.

Mivel én felnőtt fejjel láttam először a mozit, így gyerekkori nosztalgia sem tudja megszépíteni Lester produkcióját, és számomra az sem mentség, hogy harminc éve még más volt a nézői igény. Azt gondolom, hogy képregény-adaptációtól ilyenféle burleszkcunamit már nem lehet tolerálni, sőt én valójában olyannyira nem tudom ezt tenni, hogy az egyik legrosszabb mozinak tartom, amit valaha láttam.


A két rendező eltérő változatáról egy meglehetősen szép és kacifántos vita alakult ki már a bemutató idején is, ami aztán Hollywood egyik leghíresebb filmes mítoszává duzzadt, lévén nemigen van még egy olyan blockbuster, amit gyakorlatilag teljesen újraforgattak volna. Ezt orvosolandó, különböző bővített változatok is napvilágra kerültek, de egyik sem kínált megoldást. Végül 2006-ban elkészült a Superman II: The Richard Donner Cut, melynek története ugyan szinte azonos volt a mozikban bemutatott elődjével, ám azért valahol mégis egy teljesen más filmet kaptak a nézők. Az eredetiből kivágott Marlon Brandó-s részek itt bekerültek a kész anyagba, néhány jelenet helyett az eredetileg tervezett változatokat vágták be, és a vizuális effekteken is érezhetően sokat dolgoztak a készítők. A verziónak hivatalosan is Donner lett a rendezője, hiszen a Lester által újraforgatott részeket, ahol csak lehetett, lecserélték az ő eredetijére, így a kész film 83 százalékban kötődik hozzá.

Az első rész legendás score-ját jegyző John Williams egyéb felkérései miatt nem vállalta a folytatást, így helyére Ken Thorne lépett, ám sok önállóságot nem kapott, hiszen Williams témáit kellett adaptálnia, olyannyira, hogy több helyen konkrét átemelések is vannak, Thorne önálló hozzájárulása így elég szerény lett. A brit komponista Lester korábbi filmjeinél működött már közre zeneszerzőként, például A szoba-konyha vagy a Ritz fürdőház esetében, és Oscar-díját is szintén a direktornak köszönheti, mégpedig az Ez mind megtörtént útban a Fórum felé című mozi muzsikájának. Thorne neve napjainkra már nem mond sokat, pedig a hatvanas és a hetvenes években egy viszonylag foglalkoztatott szerző volt, többek között az ő nevéhez fűződik a Beatles híres Help! című filmjének adaptált score-ja is.


John Williamsnek az első rész esetében tetszett, hogy a mozi nem vette magát teljesen komolyan, viszont egy vígjátéknál jóval komolyabb hangvételű volt, így a zenéhez is ebben a szellemben állt hozzá. Koncepciójából leginkább a főtéma emelkedik ki, a zene további motívumai már kevésbé markánsak, legalábbis Williamshez képest. Mivel Thorne-nak folytatnia kellett a nagy előd által lefektetett könnyed alapokat is, ráadásul a második rész bőven megkövetelte ezt, így a humoros megközelítés nála szintúgy gyakori szereplő – erre hallunk példát a "Lex Escapes" esetében, ahol Williams Lex Luthor-témájával játszik el. Szerencsére kissé feszültebbre hangolta a dallamot, mint elődje, ugyanis egy pizzicato alappal és az erre ráépülő oboaszólóval oldotta meg a kopasz főgonosz zenei felbukkanását. Hallhatjuk még a rövidke Superman-fanfárt is, mely a főtémával közösen tűnik fel itt is, például a "Main Title March" esetében. Ezekre Thorne többször mutat be jól sikerült variációt, egyike a "Lift Into Space - Release of the Villians"-ben hallható. A Williams által írt szerelmi témát sem lehetett kihagyni a score-ból, amelyet hallhatunk többek között a "Clark Exposed As Superman" esetében, picivel dinamikusabb verziójával pedig a "Lover Fly North" szolgál. A Krypton-fanfár szintén kötelező eleme lett a második rész aláfestésének is, ez indítja a "Main Title March"-ot is, de más tételekben is feltűnik (például: "End Title March"). Zod és társainak témája a Krypton-fanfár vadabbra, nyersebbre hangolt változata, utalván ezzel a gonosz trió származási helyére. Hozzájuk kapcsolódik még az első rész "Fortress of Solitude" tételének dallama is, de ez az albumon csak csekély jelenléttel bír. Thorne Zodnak külön motívumot szánt, ám ez a szerényebb, baljós hangulatú háromhangos téma nem zavar túl sok vizet. Igazságtalan lenne azonban a szerzővel szemben, ha nem emlékeznénk meg a saját, önálló hozzájárulásáról, mivel vannak a score-nak olyan részei, melyek nem Williams témáit vagy stílusát másolják. Ezek legjobb példái a könnyed "Honeymoon Hotel" vagy a katonás "Clark Fumbles Rescue".


A score sokáig csak egy alig negyvenperces bakeliten volt elérhető, méltó megjelenéséig egészen 2008-ig kellett várni, amikor a Film Score Monthly mind a négy Superman-mozi zenéjét kiadta. Thorne kezei ugyan meg voltak kötve, ám az a közkeletű vélekedés nem állja meg a helyét, hogy szerepe csak Williams munkájának adaptálására korlátozódott volna, ugyanis az egyes témák és a stílus lemásolása mellett ezeket azért konkrét aláfestéssé kellett változtatnia, amit úgy oldott meg, hogy a végeredmény egy izgalmas szimfonikus akcióscore lett. Igaz, hogy a nagy előd zsenialitása hiányzik a Superman 2. muzsikájából, de valahol már az is értékelendő, ha valaki képes Williams felségterületén helytállni, Thorne ugyanis ezt elmondhatja magáról.