Amikor azt olvastam, hogy a David Grann azonos című dokumentumregényéből született Megfojtott virágok bőven háromórás, és sokak szerint akár egy órával is meg lehetett volna kurtítani, már jó előre fogalmazni kezdtem magamban a bírálatot, miszerint Martin Scorsese annyira beleszerelmesedett a filmjébe, hogy kicsit sem volt tekintettel a nézőre – aztán kiderült, mekkorát tévedtem. Miközben némelyik kétórás mozinál egy óra után már szinte nyugtalanul nézek az órára, a veterán direktor képes volt úgy megtölteni tartalommal az amerikai őslakosokkal szembeni bűncselekmények elmesélését, hogy a bő kétszáz percet már-már kevésnek is éreztem. A díjra nem váltott tíz Oscar-jelölést illetően szinte egyik kategóriánál sem éreztem azt, hogy méltatlan lenne rájuk a mű. Kiemelendő a direktorral negyedjére együtt dolgozó Rodrigo Prieto operatőri munkája, a karizmatikus Lily Gladstone nagy felfedezés, az Eric Roth (Forrest Gump) társaságában a forgatókönyvet is író Scorsese pedig sokadjára bizonyítja, hogy miért van örökös helye a rendezőlegendák között.


Noha Az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezete és az FBI születése a kötet alcíme, azonban a főszereplő Leonardo DiCaprio javaslatára a rendező végül mégsem ebből az irányból, hanem az oszázs indiánok szemszögéből közelítette meg a témát. A törzs számos tagjának végzetét épp a kezdeti szerencséjük hozta el. Az 1920-as évek elején földjükön olajmezőre bukkantak, ám váratlan meggazdagodásuk nem kerülte el a fehérek figyelmét sem. Egy törvénynek köszönhetően az őslakosok felett gyámságot gyakorolhattak, mások a vagyonért oszázs nőket vettek feleségül, közülük a legkevésbé türelmes fehérek pedig gyilkossággal alapozták meg jómódjukat. A Megfojtott virágok könnyen befolyásolható, nem éppen tiszta kezű antihőse (DiCaprio) nem a legaljasabb szándékkal kéri meg az oszázs Mollie (Gladstone) kezét, azonban nagybátyjának, a környék urának számító mágnásnak (Robert De Niro) köszönhetően egyre jobban belekeveredik a mocskos játszmákba.

Scorsese korábban nem minden esetben alkalmazott külön komponistát (ellenben itt most színészként felbukkan több amerikai countryzenész, illetve Jack White a The White Stripesból), hiszen nemegyszer betétdalok alkalmazásával váltotta ki az instrumentális muzsikát. Ennek ellenére több neves zeneszerzővel dolgozott már együtt: a névsor Bernard Herrmanntől Peter Gabrielen, Philip Glassen és Elmer Bernsteinen át Howard Shore-ig terjed. Ugyan a legtöbb alkalommal utóbbi kettőt láthattuk feltűnni, ám dallamfelelősei közt találunk egy olyan, hazáján kívül talán nem annyira ismert, de mégis jelentős művészt, a néhai Robbie Robertsont, aki Scorsese számára többet jelentett egyszerű munkatársnál. Barátságuk a hetvenes évek közepén kezdődött, a rendező Az utolsó valcer című dokumentumfilmjével elkísérte a The Band alapítóját, Robertsont a zenekar 1976-os, akkor még utolsónak vélt fellépésére is – a csapat 1983-ban aztán újjáéledt másfél évtizedre, igaz, már Robertson nélkül. A Megfojtott virágokkal érkezett el számára a legkomolyabb filmzenei lehetőség, hiszen bár rengeteg dalával szerepelt akár Scorsese, akár mások alkotásaiban (nagy kedvencem A tűzből nincs kiútban hallható, tűzoltórekviemként is funkcionáló „Shine Your Light”), és például Az írben is feltűnik több instrumentális szerzeménye, hangsúlyos score-ra most először kapott lehetőséget. Bár hangsúlyosat írtam, műve összességében messze áll attól, hogy igazán annak nevezhessük, inkább csak néhány pillanatban, főleg a film elején emelkedik ki, de jelenléte még a háttérben meghúzódva is hozzátesz a hangulathoz, s ezzel Oscar-jelölést is kiérdemelt.


A szerzeményeket harminc zenész játszotta fel, a megszólaltatott hangszerek közt pedig különféle gitárok, orgona, cimbalom, fuvola, különféle ütőhangszerek és harmonikák találhatók, a rézfúvósok családjából pedig például trombita, tuba, szaxofon és eufónium. A score hangsúlyosabb darabjai az olyan ritmikusabb tételek, mint az elektromos, illetve akusztikus gitárt bevető „Osage Oil Boom” és a „My Land… My Land”, a gőzmozdony fújtatását szemléltető „Insulin Train”, a dobra felelgető szájharmonikás „Shame on Us” és a bluesos „Not If It’s Illegal”. Az indiánok a zene nyelvén legfeltűnőbben a „Heartbeat Theme / Ni-U-Kon-Ská”-ban jelenítődnek meg, és szerepet kap a melankólia („The Wedding”, „Salvation Adagio”), a beletörődés („They Don’t Live Long”), míg a „Reign of Terror”-ban, a „Tulsa Massacre Newsreel”-ben vagy a „Too Much Dynamite”-ban feszültség érződik.


Az Osage Tribal Singers nevű, Robertsonnal együtt kifejezetten ide összeálló alkalmi formáció stáblistadala, a „Wahzhazhe (A Song for My People)” és ezzel a szerző Scott George Oscar-jelölése viszont megmosolyogtató, Hollywood udvariaskodásának tűnik, hiszen a felvételben az égvilágon semmi értékelhető nincs, sőt kifejezetten kezdetleges. A dobolgatásra és csörgőkre rikoltozó őslakosok ugyan sikeresen elevenítik fel a régmúlt tradícióit, ugyanakkor kicsi az esélye, hogy bárki újraindítja vagy egyáltalán végighallgatja a művet, hacsak nem nézi meg a stáblistát, mely alatt szól. Ezzel ellentétben a Robertson hangjával kísért „Still Standing” már kifejezetten kellemes ballada, s ugyan nem annyira slágeres, mint a fent említett „Shine Your Light”, ellenben kedvelhető – érdemesebb lett volna ezt nominálni. Akadnak további, már nem Robertson által szerzett, a soundtrack végén helyet kapó darabok is. A Vince Giordano & The Nighthawks egy big bandes felvétellel („Livery Stable Blues”) van jelen, illetve a film végi – Scorsese cameójával megvalósított – formabontó rádiójáték muzsikájával („Metropolis (A Blue Fantasie)”), és ezeken kívül érdemes megemlíteni a négy zenész által előadott „Tupelo Blues”-t, mely egy igazi csűrdöngölős szerzemény.


Robertson számára a lehető legideálisabb projekt volt a Megfojtott virágok, hiszen a mohawk törzs tagjaként ő maga is indián származású volt. Műve ugyan viszonylag kevés igazán kiemelkedő ponttal bír, olykor monotonná is válik, de kétségtelenül különleges ízzel rendelkezik, és amely jelenetben nem olvad be túlzottan a háttérbe, ott hatásos. A komponista sajnos nem érhette meg a Scorsesével közös tizenegyedik alkotásának és score-jának elismerését: 2023 augusztusában, a széles körű bemutató előtt két hónappal, nyolcvanéves korában, rákbetegség következtében elhunyt, ami azért is külön szomorú, mert a Megfojtott virágokkal az eddigieknél jóval terjedelmesebb formában mutatta meg, hogy mennyire képes különleges atmoszférát teremteni. Martin Scorsese így búcsúzott tőle: „Robbie Robertson közeli barátaim egyike volt, életem és munkásságom állandó pontját jelentette. Mindig bizalmasomként fordulhattam hozzá. Munkatárs és tanácsadó volt, s én igyekeztem ugyanaz lenni számára. Zenéje már jóval találkozásunk előtt központi szerepet játszott az életemben – miként milliónyi más ember életében is világszerte. Úgy tűnt, a The Band zenéje, majd Robbie önálló dalai e kontinens legmélyéről származnak, annak hagyományaiból, tragédiáiból és örömeiből táplálkozva. Magától értetődő, micsoda óriás volt, akinek a művészetre gyakorolt hatása mély és időtálló. Sosem tölthetsz elég időt azzal, akit szeretsz. Én pedig szerettem Robbie-t."