Az X-Men gyűjtőnévvel rendelkező szuperhőscsapatot Stan Lee író és Jack Kirby rajzoló alkotta meg a hatvanas évek elején. A Marvel Comics keretei között megjelenő X-Men-képregények azt az irányvonalat képviselték, amit Lee Pókember megalkotásával hozott létre 1962-ben, vagyis a történetekben a főszereplők magánélete, hétköznapi problémái és félelmei legalább olyan fontos szerepet töltöttek be, mint maga a kalandos és izgalmas cselekmény. A csapatot alkotó fiatalokat egy nagy erejű mutáns, a tolókocsiba kényszerült telepata, Charles Xavier professzor gyűjtötte össze, hogy megtanítsa őket képességeik használatára, és hogy mindezt az emberiség javára fordítva alkalmazzák. Lee a mutánsok világának kitalálásáról így nyilatkozott: "A legnagyobb gondom azt volt, hogy hogyan szerezték a szuperképességeiket. Nos, nem haraptathattam meg mindenkit radioaktív pókokkal vagy fertőzhettem meg gamma-sugarakkal, mint például Hulkot. Így a kényelmesebb utat választottam, s arra gondoltam, ha azt mondanám, hogy mutánsok, nem lesz szükségem további magyarázatra. Tulajdonképpen a legelején A mutánsoknak akartam elnevezni a füzetet, ez volt az eredeti tervem. De az akkori kiadómnak nem tetszett ez a cím. Megkérdeztem, hogy miért. Azt mondta: 'Stan, senki sem fogja tudni, kik azok a mutánsok'. Mondtam, hogy rendben, és aztán azon kezdett járni az eszem, hogy Xavier professzor, extra képességek, szóval visszamentem és azt mondtam: hívjuk őket X-Mennek. Azt mondta, oké, ez jó lesz. És azóta sem tudtam rájönni, hogy miért gondolta úgy, hogy ha az emberek nem fogják tudni, mik azok a mutánsok, azzal tisztában lesznek, hogy kik azok az X-Menek". A képregényt akkoriban még nem fogadták túl jól, sőt a hatvanas évek végén meg is szűnt egy időre, majd a hetvenes évek közepén újrakonstruálva szárnyra kapott a csapat füzete is. A kilencvenes években már a televíziós változatukkal is hódítottak: öt éven át, közel nyolcvan részen keresztül volt látható ez a rajzfilmsorozat, de az elmúlt évtizedben is készültek animációs X-Men-es tévés alkotások (X-Men: Evolution). A sztori mozis feldolgozásának ötlete már 1990-ben felmerült, ebben a hírek szerint James Cameron is érdekelt volt, de a projekt hamar összeomlott. Az évtized közepén, a rajzfilmsorozat sikere láttán, Lauren Shuler Donner megvásárolta a jogokat, és ekkor már elkezdődött az első forgatókönyv megírása is. A történet a Wolverine (vagyis magyarul Rozsomák, a mozis elnevezésben pedig Farkas) és Küklopsz közti rivalizálásra épült volna, de a főgonosz szerepét itt is Magneto töltötte be. Ezt követően szinte évente írattak újabb és újabb szkripteket, így számos történetvázlat készült el, ám a forgatás valahogy nem akart összejönni. Végül a kilencvenes évek végén csattanhatott el az első csapó, mivel ekkor találták meg a direktori posztra legalkalmasabb személyt. Az első X-Men-film rendezőjét az íróként és producerként egyaránt közreműködő Tom DeSanto választotta ki, döntése pedig Bryan Singerre esett, ugyanis nagyon megragadta őt az a stílus, melyet a Közönséges bűnözőkben látott tőle.



X-Men – A kívülállók (2000)
X-Men


zene: Michael Kamen


Sokévnyi előkészítéssel a háta mögött, 2000-ben végre mozikba kerülhetett az első X-Men-mozi, mely ha kasszarobbantó siker nem is lett, de szép bevételi mutatókat ért el. A film ugyanakkor a rajongói kemény mag kritikáját nem kerülhette el, többek között azért, mert Farkast előtérbe helyezték, s emellett pedig Küklopszot háttérbe szorították, valamint Vadóc jellemének átkozmetikázását sem fogadta kitörő öröm. A szereplőgárda is sok kritikát kapott, hiszen tele volt kevéssé vagy egyáltalán nem ismert színésszel, bár azóta Hugh Jackman vagy Halle Berry is szép karriert futott be, de az olyan, már ismertebb nevek, mint Ian McKellen, Patrick Stewart vagy Anna Paquin karrierjének is jót tett az alkotás. Singer filmjeihez korábban John Ottman szállított zenét, de ő akkoriban eléggé elfoglalt volt, így nem tudta elvállalni a felkérést. A meglehetősen kaotikus utómunkálatokkal megáldott produkcióhoz végül Michael Kament sikerült leszerződtetni, aki egy olyan muzsikával állt elő, amely nem büszkélkedhet kritikusi dicshimnuszokkal. Megbízói egy olyan modern stílusú muzsikát kértek tőle, amelyben a szimfonikus zene és az elektronikus elemek egyenrangú félként vannak jelen, úgy vélték ugyanis, hogy ez a lehető legjobb megközelítési módja ennek a napjainkban játszódó mutánstörténetnek. Egyes vélemények szerint pont emiatt tört bele némiképp a szerző bicskája e projektbe, de inkább azért vált olyan csapongóvá a végeredmény, mert az összes fontos karakter számára kértek tőle egy-egy témát, amiből végül annyi született, hogy kezelhetetlenné váltak – mindezek mellett pedig a kusza utómunkálatok okán sem tudott minden, a zenét érintő jelenet kapcsán tisztán látni.





X-Men 2. (2003)
X2


zene: John Ottman


Singer második X-Men-filmjének előkészítése már az első részt követően megindult. A korai forgatókönyvvázlatokban még azzal terveztek, hogy több klasszikus X-karaktert, így Dr. Henry McCoyt, alias Bestiát és Angyalt is beveszik az új történetbe, ám az egyre duzzadó költségvetés végül száműzte őket a filmből, viszont ennek ellenére is szép számmal jelentek meg új hősök. A produkció jóval nagyszabásúbb lett elődjénél. Erősebb látványvilág és grandiózusabb díszletek jellemzik, emellett a történet is epikusabbá vált az első részhez képest, a Farkas és Magneto közti élcelődéssel pedig megtartották a finom humort. Singer munkája dicséretes, hiszen jól bánt a sok karakterrel, mindenki megkapta a maga idejét, ami ennyi szereplőnél különösen becsülendő. Annak idején mind a kritikusok, mind a nézők jól fogadták a filmet, a bevételi mutatója is igen szépen alakult, s sokan értettek egyet abban is, hogy az X-Men 2. azon ritka kivételek közé tartozik, amikor egy folytatás jobb az első résznél. A zeneszerzői poszt tekintetében itt már elhárult az akadály Singer állandó komponistája, John Ottman alkalmazása elől. A szerző szándékosan nem ismerkedett meg közelebbről Kamen score-jával, hogy így friss ötleteket vethessen be, de a főtémát meg akarta hallgatni, mivel tudta, hogy a korábbi zenének ezt az elemét Singer szerette. Így átvette ugyan Kamen eredeti főtémáját, ám bizonyos helyeken megváltoztatva megújította, mondhatni valóban kihasználta a dallam kínálta lehetőségeket. Ottman is több karakternek adott külön motívumot, ám ezek egyike sem kifejezetten felejthetetlen darab, ám némelyik azért a maga módján igen jellegzetes.  





X-Men: Az ellenállás vége (2006)
X-Men: The Last Stand


zene: John Powell


A mutánshad ugyan egy rövid ideig rendező nélkül maradt egy másik képregényhős, Superman miatt (Singer egyébként vitte magával a zeneszerzőjét is), de a felmentésnek érkezett Brett Ratner végül kellő lendülettel bíró filmet dirigált le, ahol csak kapkodjuk a fejünket az ezernyi kivételes képességgel rendelkező mutáns, illetve a köréjük megalkotott nagyszerű látványvilág következtében. A zeneszerzői posztra egy ideig, a rendezővel való korábbi kollaborációi okán, Lalo Schifrint nevezték ki, majd mellé érkezett Ilan Eshkeri, de végül szerencsére nem ez a fura duó, hanem John Powell írhatott zenét a trilógia utolsó felvonásához. A komponista egy energikus nagyzenekari produkcióval rukkolt elő, amely méltó követője Kamen első, valamint Ottman második részhez írt zenéinek, sőt valójában felül is múlja a két elődjének teljesítményét. Powell zenéje leginkább olyan, a premierjéhez képest tíz évvel korábbi filmek score-jaival mérhető össze, mint David Arnold Csillagkapuja, James Newton Howard Waterworldje vagy John Debney Kincses szigete. A nagy létszámú Hollywood Symphony Orchestra, valamint egy negyvenfős kórus által előadott mű egyszerre hordozza magában az epikus, a drámai és az akciózenék sajátosságait, s az ezek közti gyors hangulatváltakozások, valamint az ellenállhatatlan finálé teszik igazán színessé Powell művét. A főtéma átalakított variációja még az Ottman-féle verziónál is jobb lett, de a muzsika legnagyobb erőssége a szédületes kórus, melyet leginkább Phoenix tombolásakor hallhatunk ezer fokon égni. A tragikus sorsú karakterhez kapcsolódó téma az egész X-Men zenei világ egyik legszebb darabja, s ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre hátborzongatóbban gyönyörű a vonósok által prezentált, női kórus kíséretével ünnepélyesebbé tett négyharmóniás motívum.





X-Men kezdetek: Farkas (2009)
X-Men Origins: Wolverine


zene: Harry Gregson-Williams


Bár úgy tűnt, az apokaliptikus befejezéssel lezárult az X-Menek története, de a széria és főként Farkas karaktere olyan sikeres volt, hogy nem lehetett nem folytatni. Így 2009-ben a saját múltját kereső Farkas kapott egy önálló mozit, melyben persze nem kevés egyéb mutáns is feltűnt. Logan eredettörténetével már különálló képregényben is foglalkoztak, így nem a semmiből kellett felépíteni a mozit, ráadásul a közönség is kapott már ízelítőt Farkas X-Men előtti világából, hiszen a második rész nagyjából az ő múltjának felderítésével foglalkozott. A külön filmben pedig a szélesebb közönség is megismerhette, hogy a kivételes regenerációs képességgel megáldott hős honnan érkezett, hogyan került a testébe az adamantium, valamint arra is fény derült, miért vesztette el az emlékeit. A zeneszerzői posztra Harry Gregson-Williams került, aki egy nagyzenekari score-t ígért, szó esett egy negyvenfős kórusról, karakterekhez kötődő témákról és egy nyolcvantagú szimfonikus zenekarról is – szóval el lett húzva a mézesmadzag. A végeredményt ezzel szemben csalódás és értetlenkedés fogadta, mert ez az alkotás távol áll mindattól, amit joggal várt a filmzenekedvelők többsége. A mozi első harmadában még úgy-ahogy működik a score, azonban egy idő után a képek alatt és a lemezen is jellegtelen, torzításokkal és tucat megoldásnak nevezhető elektronikus elemekkel dúsított zenébe megy át az aláfestés. Különösen a néző szempontjából fájó ez, hiszen a kiteljesedő, egyre látványosabb cselekmény rendkívül gyenge zenei támogatást kapott, és ez még úgy is méltatlan ehhez a filmhez, hogy nem egy kivételes minőségű alkotásról van szó. A dinamikus főcímzene még elfogadható, bár nem eredeti és nem túl ötletes ez sem, s a negyventagú vegyeskórus által előadott óizlandi nyelvű ének azért elismerendő.





X-Men: Az elsők (2011)
X-Men: First Class


zene: Henry Jackman


Miután a sötét oldal vezetője, Magneto külön filmje meghiúsult, a már korábban is megkeresett Matthew Vaughn, a kultfilmmé avanzsált Ha/Ver direktora került a képbe, hogy kezdjen valamit az X-Menekkel. Az ő keze alatt pedig egy nagy ugrással visszakerültünk a kezdetek kezdetéhez, és megtudhattuk, hogyan is alakult ki az X-csapat. A direktor apró kikacsintásokat helyezett el a történetben az elődökre, és még a valós történelmi eseményeket is sikerrel importálta a moziba. Powellhez és Gregson-Williamshez hasonlóan, egy feltörekvő, Hans Zimmer-közeli zeneszerző, Henry Jackman került a komponista posztjára. Általa az X-zenék legpopulárisabb darabja, egy modern hangzású szimfonikus zene jött létre, mely ugyan a trilógia muzsikájával nem igazán ér fel, de a Gregson-Williams által írt gyengébb alkotásnál lényegesen jobb. Mivel visszamentünk az időben, az eddigi mozik témáit nem érdemes keresgélni, Jackman egy saját világot hozott létre. A score-ban sajnos több helyen kiütközik annak hátránya, hogy azonos gyűjtőhelyről érkező komponisták, óhatatlanul vagy szándékosan, de ugyanazon dallamokat vélik legalkalmasabbnak felhasználni bizonyos jeleneteknél. Jackman például Az őrület határánhoz szerzett Zimmer-zene egyik tételét dolgozta át, így kívánva magasztos hangulatot kölcsönözni a jeleneteknek, de az akciórészek között is szép számmal fel lehet hozni olyan esetet, amikor is eszünkbe jut, hogy ezt valahol korábban, egy másik Zimmer-házbeli szerző már elsütötte.  

Gregus Péter
2016.05.31.