sikeres mozi lett, szinte azonnal a bemutató után belevágtak a főhős új kalandjának előkészítésébe. A producerek, valamint Hugh Jackman egy 1982-es Frank Miller és Chris Claremont jegyezte képregény feldolgozásában látták a folytatás lehetőségét, melyben Farkas Japánba látogat saját valójának megfejtése érdekében. A rendezőt már 2009-ben megtalálták Darren Aronofsky személyében, aki azonban 2010-ben, közel egyévnyi munka után távozott a projektből, mivel úgy vélte, túl sok idejét emészti fel ez a feladat, ráadásul nem akart egy esztendőt távol lenni a családjától. Helyettesét csak egy évvel később találták meg, James Mangold személyében, akinek olyan mozikat köszönhetünk, mint
.
Hugh Jackman tehát hatodik alkalommal bújhatott Logan bőrébe, s így már igen nagy tapasztalata is van a karakter megformálását illetően, ám ebben a moziban egy új kihívás elé akarta őt állítani Mangold, akivel egyébként régi barátoknak tudhatják magukat. Az új feladat azonban, bárhonnan is nézzük, semmiben sem különbözik a régiektől, vagyis Farkas keresi önmagát, kutatja, ki is ő valójában, mit akar az élettől és az élet mit akar tőle. A múltját már megismerte/megismertük, azonban vannak még homályos foltok, a sztori pedig erre, vagyis a második világháborús japán hadifogságára alapoz, itt ment meg ugyanis egy fiatal katonát az atombomba pusztításától. A jelenben ez a katona már Japán leggazdagabb embere, aki viszont agg kora miatt a halállal készül szembenézni, azonban még szeretne elbúcsúzni egykori megmentőjétől. Így a vadonban, számkivetetten, az emberektől elzártan tengődő, az életigenlés cseppnyi jelét sem mutató Logannek Tokióba, a világ egyik legszínesebb és legzsúfoltabb városába kell utaznia, hogy elbúcsúzhasson régi barátjától. A találkozás azonban nem várt kérést eredményez, ami aztán események láncolatát indítja el, mely végén Farkas egyik klasszikus ellenségével, az Ezüst szamurájjal kell, hogy felvegye a harcot.
A filmben alapvető cél volt a dráma, illetve az, hogy ez adjon lendületet a történetnek. Ugyan a dráma meg is van, ám ez lendületet egyáltalán nem ad, mivel a mozi egy idő után álmosítóan ellaposodik, kiüresedik és erőltetetté válik. A tesztoszteronbomba főhős mellé négy női (többé-kevésbé) főszereplőt raktak. Logan álmainak világában visszatér Jean Grey (Famke Janssen), felbukkan egy új szerelem, Mariko Yashida (Tao Okamoto), az őt védelmező testőrféle mutáns, Yukio (Rila Fukushima) is kapcsolatba kerül Farkassal, velük ellentétben a méregkeverő mutáns, Vipera (Svetlana Khodchenkova) személyében pedig akad olyan hölgy is, aki nem olvad el Logan tekintetétől. Ez a négyes tengely akár egy jó felállást is eredményezhetett volna (még tizennyolcas karika nélkül is), ám végül főleg az érzelmi oldal elburjánzása miatt fullad kissé sziruposba a
Farkas – nálam egyébként a film harmadánál belibbenő
Több mint testőr-szállal ásta el végleg magát a produkció.
Az X-Men-mozik esetében valamiért nem szokás újra felkérni ugyanazt a zeneszerzőt, így aztán hat film hat komponistát fogyasztott el. Ahogyan a mozik, úgy a hozzájuk születő zenék színvonala is komoly ingadozást mutat. Talán a filmzenerajongók többségével egyetértésben kijelenthetem, hogy az eddigi legjobb X-Men-muzsikát John Powell szállította még 2006-ban, azóta pedig a
Farkas már a harmadik X-film, ám Powell lehengerlő aláfestését ez sem múlta felül, de még a közelébe sem került. Mangold eddigi rendezései során szinte mindig más és más komponistához fordult zenéért, ám most visszatért a
Börtönvonat Yumába Oscar-díjra jelölt muzsikáját szerző Marco Beltramihoz, akinek kiválasztása finoman szólva is feltüzelte a filmzenék iránt érdeklődök kíváncsiságát a készülő muzsika iránt. A szerző számos blockbusterhez komponált már, s Hollywood egyik legbejáratottabb komponistája lett az elmúlt évtizedben, ám 2013-ban féltucatnyi nagyobb projektet kapott meg, így aztán a figyelem még inkább ráirányult. A
Die Hard-széria gyalázatos ötödik részével indult a tavalyi év a számára, s kijelenthetjük, hogy zeneileg igen erősen, majd egy szerényebb zombis love story (
Eleven testek) után érkezett a romantikát hanyagoló zombifilm, a
Z világháború, ahol az aláfestéssel már komoly problémák akadtak. Ekkor én még bizakodtam, hogy majd Logan legújabb kalandja esetében megmutatja tudását a szerző, hogy itt bepótolja mindazt, ami a Brad Pitt-moziból kimaradt, azonban úgy vélem, hogy aki velem együtt ezt várta, az jókorát csalódott, mivel a
Farkas aláfestése többé-kevésbé elég középszerű lett.
Beltrami a rendezővel egyetértésben nem akart tradicionális japán zenékre hasonlító muzsikát írni, ám kisebb egységek, illetve hangszerek formájában kihagyhatatlanok voltak az országra utaló jelek. Ezeket viszont egyáltalán nem hagyományos módon vetette be, amitől kétségkívül érdekes néhány tétel hangzása. Mangold számára amerikai és spagettiwesternek jelentős ihletforrást jelentettek a filmhez, így aztán ez a score-ba is átszűrődött, mivel a szerző westernek zenei jellemzőit kívánta megjeleníteni, bár a műfaj konkrét score-jai közül egy sem lebegett a szeme előtt példaként. Ezt a vonalat néhány karcos rézfúvós és harmonikás részlet formájában hallhatjuk az aláfestésben.
A score egyik legfontosabb sajátossága az összetettsége, szinte megfejthetetlenül komplex muzsikával állunk szemben, amelyben rengeteg ritmus, hangszer, stílus és hangulat vegyül, sokszor hirtelen, minden átmenet nélkül. Témát viszont nem hallunk, ami azért egy szuperhősmozinál nem túl pozitív, viszont legalább motívumokkal nem bonyolította a helyzetet Beltrami. A hangszercsoportok közül, mint a komponista oly sok munkájában, itt is az ütősöké az egyik főszerep, mellettük kiemelkedő mértékben vannak jelen a rezesek is, illetve olykor nagyobb arányú elektronikus megoldásokat is hallunk. A hangszerelés ismét csak parádés, e téren Beltrami nem tud hibázni, az egész muzsikán érezni a koncepciót, a megtervezettséget, ám sajnos ebben is sablonossá lehet válni, jelen esetben pedig tulajdonképpen ez történt. A szerzőre jellemző lüktetés, az érdekes ütemek már megszokottá váltak, a szükséges plusz pedig elmaradt, így hiába jók bizonyos részletek, az összhatás közelébe sem került a reméltnek.
A
Farkas igen sajátos szuperhősmozi, hiszen az akciójelenetek száma igen kevés, ráadásul ebből némelyik igen lassú tempójú, így aztán zeneileg sem túl dinamikus, amit hallunk. Több esetben pedig hirtelen változáson esik át a score, a lassú részt váratlanul gyors váltja fel, ami zeneileg kissé káoszt teremt, bár kétségtelen, hogy az olyan trackek, mint például a "The Hidden Fortress", összességében mégis jól hangzanak a szokatlanul sok dinamikai váltás ellenére. Nagy arányban vannak jelen sötét, rejtélyes, thrilleres részek is, ilyenre hallunk példát a különböző egzotikus ütősöket bevető "The Offer"-ben, a feszültséggel teli "Arriving at the Temple"-ben, vagy a kotót és torzított hangokat vegyítő "Ninja Quiet" esetében.
A westernes hangzást legjobban bemutató tétel, az "Abduction" és az ezt követő "Trusting" a felsíró harmonikás dallamnak köszönhetően valamiféle témaszerűséget is kínálnak – tény, hogy elég jól hangzik a hangszer ilyesféle, szirénaszerűre hangolt megszólaltatása. Az akciótrackek közül a legjobbnak mondható "Silver Samurai" és a "Sword of Vengeance", jellegüknél fogva ki is lógnak az album többi tétele közül.
A score-ban érzelmes pillanat a filmben fellelhető romantikus szál ellenére elég szerény mértékben van képviselve, voltaképp csak az album végén találkozunk csendesebb, meghittebb részekkel, mint amilyen a "Dreams", a "Goodbye Mariko" vagy a felsíró harmonikatémát tradicionális hangszerek körítésében bemutató "Whole Step Haiku". A dinamikusabb tételek közül érdemes még kiemelni a "Logan's Run"-t, ahol a japán hangszerek, leginkább az ütősök teremtenek igen izgalmas hangulatot, illetve a "Where To?"-t, ahol pedig az osztinátók és a hősies fanfár, valamint az elektronikus berregések miatt az előd, Harry Gregson-Williams muzsikája is megidéződik.
Beltrami leterheltsége miatt e munkájánál három segítője is akadt, a jól megszokott, évek óta vele alkotó Buck Sanders mellett öt tételbe Brandon Roberts, míg a "Silver Samurai" trackbe Marcus Trumpp is besegített, így Beltrami az albumon szereplő tételek több mint felét mással közösen jegyzi. A score-on érezni az irányt, ami felé elindultak a komponisták, viszont sajnos azt is, hogy ennek az iránynak a végcélja nem éppen egy könnyen fogyasztható, klasszikus szuperhősmozi aláfestése volt. Az ennyire egyedire hangolás pedig nem mindig tud olyan zenét eredményezni, ami a különcség mellett, az élvezhetőség jelzőjét is egyaránt magáénak tudja.