A Hasbro és a Tomy Company együttműködése nyomán megszületett alakváltókat senkinek sem kell bemutatni. Akik esetleg lemaradtak volna a transformerek kezdeti időszakáról, azaz nem játékfigurákon, képregényeken, illetve rajzfilmeken keresztül ismerték meg őket, azok a Hollywood által, a kétezres évek második felétől történt felkarolásukat követően kirajzolt franchise révén biztosan hallottak az idegen civilizációból érkező robotokról, melyek autóvá, repülővé, dinoszaurusszá vagy különféle műszaki berendezésekké képesek átalakulni. A Michael Bay rendezte 2007-es film hatalmas sikert aratott, így számtalan folytatása készülhetett, ma már azonban e vonalon múlni látszik a moziközönség érdeklődése, ugyanakkor a tévésorozatok még képesek fenntartani a nézőszámot. Az adaptációs jogokat birtokló Paramount az Űrdongó és a Transformers: A fenevadak kora mérsékelt sikerű fogadtatását követően a 2017 augusztusától formálódó, az Autobotok és az Álcák megszületésének negyvenedik évfordulójára időzített animációs alkotással, a Transformers Eggyel próbálták megtölteni a filmszínházakat.


A Kibertronról származó robotokért gyerekként rajongtam, felnőttként azonban már csupán kellemes, nosztalgikus emlékként kezelem őket, melyen a Bay-féle vállalkozások sem változtattak. Elismerően tudok beszélni arról, ahogyan vászonra álmodták a gigászi robotokat (igazán testhezálló feladat volt Bay számára, lubickolt a lehetőségekben), A kihalás korát követően viszont a maradék érdeklődésemet is elveszítettem irányukba, s csupán zenéik vonatkozásában követtem újabbnál újabb felbukkanásaikat. Attól függetlenül figyeltem a kíséretekre, hogy animációs vagy mozifilmek alá íródtak, és azt vettem észre, hogy amíg előbbiek tartják a szintet – igaz, tévés kategóriájuk okán az alkotói mérce lényegesen alacsonyabban van –, addig az egész estés alkotások inspirálta muzsikák függetlenül attól torkoltak részemről érdektelenségbe, hogy azokat Steve Jablonsky (Az utolsó lovag), Dario Marianelli (ŰrDongó) vagy Jongnic Bontemps (A fenevadak kora) szerezte. Mindhárom esetben hiányolom a zenei élményt, s jelentem ki ezt amellett, hogy Jablonsky első Transformers-score-jára sem tekintek korszakalkotó produktumként, ám az jókor volt jó helyen, egyszerűsége ellenére lendülete, fülbemászó dallamossága engem is magával sodort.

Ha pedig igazságos lennék, azt mondanám, hogy az utolsó trió alkotta csoportba sorolható Brian Tyler Transformers Egy inspirálta, nagyzenekarra, elektronikus megoldásokra (ezen belül Roland Jupiter-8-at, illetve Yamaha CS 80-at egyaránt bevetett) és kórusra támaszkodó kísérete is, csakhogy nem tudok az lenni, mivel erősen ambivalens érzések keringenek bennem ezzel kapcsolatban: egyszerre szórakoztat és bosszant. Amikor elkezdtem hallgatni a „Transformers One Theme”-et, nagyjából a második perc után újraindítottam, olyannyira megfogott a kezdés. Imádom ezt a felvezetést, ám mire véget ért az egyveleg, felütötte fejét a kettősség, mely az album végéig fennmaradt. Egyszerre csattantam fel, hogy „ez milyen jó” és álltam tanácstalanul a Tini nindzsa teknőcök, a Chip és Dale: A Csipet Csapat, a Super Marios Bros.: A film, valamint a Power Rangers – egyaránt Tyler által megalkotott – zenei atmoszférájának tapinthatósága miatt. De van benne olyan múltidézés is, ami nagyon tetszik, ez pedig nem más, mint a Transformers Prime: Szörnyvadászok szintén általa jegyzett fővezér-motívumának beemelése, ami nemcsak a produkcióban fellelhető számtalan kapocs egyike az univerzumához, hanem a „The Fall” esetében fontos, a jövőt előrevetítő dramaturgiai elem is.


De kicsit előreszaladtam, hirtelen belecsaptam a zeneismertetésbe, holott maga az alkotás is megérdemel néhány gondolatot, már csak azért is, mert véleményem szerint is igaz a kritikusok többségének megállapítása, miszerint remek vérfrissítés, ám sajnálatos módon nem képes kiváltani a hozzá méltó érdeklődést. A Transformers Egy a robotoknak otthont biztosító Kibertronon játszódik, s olyan eredettörténet, melyből az alakváltók múltját éppúgy megismerhetjük, mint azt, miként vált ellenféllé az egykori két jó barát, Orion Pax (Optimus Fővezér) és D-16 (Megatron). Az alkotók nemcsak a robotok otthonába invitálnak bennünket, hanem a gépek hétköznapjait meghatározó hierarchikus rendszert is elénk tárják, melynek csúcsán Őrszem Fővezér foglal helyet, a legalsó szegmensét pedig azok az Orionhoz és D-hez hasonló bányászrobotok teszik ki, akik bolygójuk energonkészletének kitermeléséért felelnek. Hőseink bálványozzák a Fővezéreket, és bár tisztában vannak munkájuk jelentőségével, többre vágynak jelenlegi életüknél. A páros jellemileg különböző, ám bajtársiasságuk, barátságuk jó ideje erős, ezúttal azonban olyan helyzetbe keverednek, amely során hiába szeretnék ugyanazt, eltérő látásmódjuk olyannyira éket ver közéjük, hogy végül egymás antagonistájává válnak.

Az, hogy hová vezet a cselekmény, nyitott könyv, e téren semmi újdonsággal nem szolgál a produkció (lévén negyven éve ismerjük Optimust és Megatront), az viszont érdekes, ahogyan ezt tálalták felénk, amilyen élettel, érzelemmel, látvánnyal vértezték fel a Transformers Egyet. A megannyi robot mellett kiemelt szerepet kapott az autobotok nőtagjait erősítő Elita-1, valamint ŰrDongó, akit ekkor még B-127-nek szólítanak, a hangmodulátora pedig sértetlen, amit a sztorifelelősök úgy aknáztak ki, hogy a csapat szószátyár poéngyárosává tették.  A forgatókönyvet Eric Pearson (Thor: Ragnarök), valamint A Hangya és a Darázsnál is közreműködő írópáros, Andrew Barrer és Gabriel Ferrari jegyzik, a direktori széket a Pixartól igazolt Josh Cooley foglalhatta el, a főbb karaktereknek pedig olyan színészek kölcsönözték hangjukat, mint Scarlett Johansson, Chris Hemsworth, Laurence Fishburne, Steve Buscemi, Brian Tyree Henry (Nyughatatlan özvegyek), Keegan-Michael Key (Super Marios Bros.: A film) és Jon Hamm (Top Gun: Maverick).


E kalandhoz Tyler olyan, központi szerepet betöltő, kórussal nyomatékosított hőstéma köré csoportosította gondolatait, ami főszereplőinkre addig vonatkozik általánosan, amíg jóban vannak, a cselekmény előrehaladtával viszont Optimus témájává („I Am Optimus Prime”) lép elő, s kijelöli az Autobotok jövőjét védelmezőként. A motívumot felvezető/kiegészítő háromhangos megoldással (mely a „Transformers One Theme”-et is indítja) azonban kicsit hadilábon állok, mert egyszerre jut eszembe róla az Agnus Dei dallama, valamint John Frizzel Alien 4.: Feltámad a Halál ihlette főtémájának eleje. Utóbbira bizonyára kevesen fognak asszociálni, s feltehetőleg a szerző szándéka is az Agnus Dei instrumentális eszközökkel történő megjelenítése volt (a „Destiny of Primes” például a mögöttes tartalmon felül a címével is ezt sugallja). A vezértéma majdhogynem folyamatosan jelen van, de hosszabb lélegzetvételű, meghatározó szerephez csak az „Orion Pax”, a „Memory of the Forgotten”, a „Resting Place of the Primes”, az a „New Cog Potential”, a „Together as One”, az „I Am Optimus Prime” és a „Transformers One End Title” esetében jut.

E fő csapásirány egyik oldalán az elmúlt időszakból megszokott minőségű, már-már előre borítékolható Tyler-akciózenéket találjuk. A szerző a „Metal to the Pedal”-lal melegíti be a zenekart, majd a „The Contenders”, az alakváltók szlogenére keresztelt „More Than Meets the Eye”, az „Escape to the Surface”, a „The Ultimate Betrayal”, az „Alpha’s Orders”, a „Coming of the Guard”, a „The Battle for Cybertron” és a „Battle of the Titans” esetében is hasonló tempót diktál tagjainak. A felsoroltak folyamatos pörgést jelentenek, viszont a kiadvány játékidejét leginkább ezek nyújtják meg, lehetne belőlük kihúzni annak érdekében, hogy egy kompaktabb, ütősebb hatvanperces anyaggal találjuk szembe magunkat – erre a szerző A múmia-muzsikáját tudom párhuzamként felhozni, melynek online kiadása kimerítő, a fizikális formátumú alternatívája viszont jól el lett találva.


A score fontos iránya még a dráma, pontosabban az Álcák vezérévé előlépő D-16 által bejárt út ábrázolása. Tyler azt nyilatkozta, hogy Megatron témájával foglalkozott a legtöbbet, mert ő az a karakter, aki a legnagyobb változáson megy keresztül, s mert ugyanazon motívummal kívánta barátságos oldalát kiemelni, mint gonosz énjét. Az ő és a Kibertron felszín alatt megbúvó, sötét titkát őrző alakváltói (Őrszem Fővezér, Üstökös és társaik) esetében a szerző sokkal inkább támaszkodott az elektronikus megoldásokra, mint a többi esetben. Ez főként a „Transform the Dark”-ban mutatkozik meg, de a „More than Meets the Eyes”-ban éppúgy tetten érhető, mint az „Echelon Now”-ban, a „Hidden Truth”-ban vagy a „The Fall”-ban, ahol már a zenekar szekciói nyomatékosítják Megatront. Az elektronikus elemek bizonyos típusai ráadásul nem akármiből eredeztethetőek: zseniálisnak tartom, hogy Tyler a robotok nyolcvanas évekbeli rajzfilmsorozatból ismert átváltozáshangjait dallamként vetette be (hol teljes valójukban, hol némiképp beléjük nyúlva). A „Transform the Dark”-ban tudatosan helyezte előtérbe ezt a koncepciót, de mások mellett a „Trespaxxing”-ban, az „Echelon Now”-ban, a „The Fall”-hoz hasonlóan rendkívül fontos dramaturgiai szereppel bíró „New Cog Potential”-ben, a „Sealed Fate”-ben és a „Prime Reason”-ban egyaránt hallhatjuk. A szereplők egymáshoz és a világukhoz való viszonyának változását az iméntieken túl azzal is szemlélteti Tyler, hogy eleinte még táplálja Orion és D-16 érzelmi túlfűtöttségét, izgatottságát (a „Memory of the Forgotten”-ben éppúgy, mint az üvegharmonikával, kórussal pátoszossá emelt „Resting Place of the Primes”-ban), ám ahogy felismerik az igazságot, vezetőjük hamisságát, a bennük munkálkodó érzelmeknek megfelelően formálja zenéjüket.

Az instrumentális kíséreten felül Tyler jegyzi az „If I Fall” című betétdalt is, melyet nemcsak írt, hanem Quavo és Ty Dolla $ign oldalán elő is ad. A rendező kezdettől fogva szeretett volna a Transformers Egyhez kedvet csináló számot, ugyanakkor az ötleten túl semmilyen konkrétuma nem volt rá, ám amikor egy alkalommal a szerzőnél járt, részletet hallott az ezzel párhuzamosan futott We Are Dreaming-projektjéből, ami nagyon megtetszett neki, így őt kérte fel az akkor megismerthez hasonló stílusú betétdal elkészítésére. Az alapvetően elektronikus szám néhány dallamrészlet és az alakváltás hangjának erejéig kapcsolódik az instrumentális kísérethez, mégis önálló entitásként kezelendő, a soundtrackre rá sem került. „Ez egy himnusz arról, hogy fel kell állni, bármi miatt is kerülsz földre, fel kell állnod, tovább kell lépned és élned az életed” – nyilatkozta Tyler.


Már azelőtt tudtam, mire számítsak, hogy nekikezdtem a Transformers Egy aláfestésének, és azt is kaptam, amit vártam – röviden: az Egy albuma éppoly bűnös élvezet, mint a Prime-é. És itt jön a nagy kérdés, hogy miért tudott mégis megfogni vele Brian Tyler? Nem tagadom, hiányzik a régi énje, az, amikor olyanokat szerzett, mint az Idővonal, a Halálos iramban: Ötödik sebesség és társaik zenéi, ám amíg úgy tud szórakoztatni, mint itt a „Transformers One Theme”, a „Metal to the Pedal”, a „More Than Meets the Eye”, a „Resting Place of the Primes” vagy a „The Fall” jóvoltából, addig nem fogok panaszkodni.