2000-ben biztosan maga Bryan Singer, a Közönséges bűnözők direktora sem gondolta volna, hogy X-Men – A kívülállók című filmje nemcsak hogy Hollywood egy meghatározó korszakát indítja el, hanem tizenhat évvel később ennek a szériának immár a kilencedik darabja készül el. Ráadásul ebből a számból – ami persze továbbra sem közelíti meg a Marvel Filmuniverzum fele ennyi idős szériájának filmmennyiségét – Singer öt mozi felett bábáskodott, négy felett rendezőként. A 2011-es Az elsők esetében csak íróként és producerként működött közre, mivel filmes szerződése kötötte a Warnerhez, majd a 2014-es Az eljövendő múlt napjaival tizenegy év hiátus után visszatért a mutánsok körébe, a sorozathoz mérten kimagasló anyagi és kritikai sikerrel. Singerék már a bemutató előtt bejelentették, hogy a következő epizód az Apokalipszis alcímet viseli, és 2016-ban érkezik, szintén az ő rendezésében, ezt pedig még egy stáblista utáni jelenet is nyomatékosította.

Az elsőkkel megnyílt "előzménytrilógia" záróakkordja 1983-ba repíti vissza a nézőket, amikor is felébred több évezredes álmából a világ első mutánsa, En Sabah Nur (Oscar Isaac), akinek nem tetszik a hamis istenekkel és jelképekkel tarkított modern civilizáció, ezért elhatározza, hogy alapos tisztítókúrának veti alá a golyóbist. Ebben segítségére van többek között a friss tragédiától sújtott és megkeseredett Magneto (Michael Fassbender) is, amit egykori barátai, mint Xavier professzor (James McAvoy) és Mystique (Jennifer Lawrence) nem hagyhatnak annyiban, ebben pedig az ifjabb generáció képviselői is a segítségükre vannak.


A rajongók és a szakma is bizakodóak voltak, hogy három nagyszerű rendezés után ismét Singer ragadja magához a kormányrudat. Noha Oscar Isaac Power Rangersből szalajtott fizimiskája az első fotókon inkább fanyalgást váltott ki a fanokból, ezt ellensúlyozta a rendezőnek az univerzum és a karakterek iránti jól ismert elhivatottsága és rajongása, ami nem kevés bizakodásra adott okot. Továbbá az olyan, korábban már bizonyított fiatal tehetségek színre lépése, mint Tye Sheridan (Küklopsz), Kodi Smit-McPhee (Árnyék), vagy a Trónok harcából ismert Sophie Turner (Jean Grey) is csupa jót ígért az ismert figurák fiatalkori bőrében, nem is beszélve Az eljövendő múlt napjai közönségkedvencének, Higanyszálnak a visszatéréséről, akit ezúttal is Evan Peters formál meg. A kritikai visszhang azonban finoman fogalmazva is csalódást keltő volt, és az egyik legrosszabb X-Men-filmnek kiáltották ki az ítészek, amely konszenzus szerint az Apokalipszis végtelenül buta és látványorientált mozi lett.

Noha a kritikáknak van nem kevés valóságalapja, rég volt, hogy ennyire nem értettem egyet a szakmával: valóban a leginkább látványközpontú film a franchise-ban, a túl sok karakter miatt tényleg nem egyszer fókuszálatlan – Apokalipszis Négy Lovasából három konkrétan biodíszlet – és rendkívül tömény is, ugyanakkor Singer nem rest elidőzni a karakterein, szépen lassan felvezetve a mozgatórugóikat. A nemegyszer magasabb korhatárért kiáltó látványt is a legtöbbször ennek rendeli alá, ahogy a nemezis rém egyszerű céljaiban is van nem kevés társadalomkritika, amely Singer alkotását, ha összességében nem is, de számos elemében kiemeli a tucat szuperhősfilmek sorából.


Az viszont a rajongók számára egy percig sem volt kérdés, hogy Singerrel együtt állandó munkatársa, a filmjein vágóként és zeneszerzőként is közreműködő John Ottman is visszatér, aki ezúttal társproduceri feladatokat is ellátott, vagyis az előkészületekből és az utómunkálatokból is aktívabban kivette a részét. Ottman a zene komponálásának 2015 decemberében állt neki, míg a felvételekre 2016 áprilisában került sor egy százfős szimfonikus zenekar, továbbá egy negyvenfős kórus kíséretében, de a mozin való egyéb feladatait nehezítette, hogy ezzel egy időben Shane Black Rendes fickók című krimikomédiájának a zeneszerzői feladatait is el kellett látnia, ráadásul a két alkotást szinte egy időben mutatták be. Szerencsére ez a leterheltség a végeredményen egyáltalán nem érződik, hovatovább meg merem kockáztatni, hogy ez Ottman legjobb zenéje a sorozatban.

Bryan Singer, elmondása szerint, több mint húszéves barátságuk alapját Ottmannel a Star Trek-széria képezi, valamint a rajongásuk olyan zeneszerzők iránt, mint Jerry Goldsmith és John Williams. Már a 2000-es első epizódnál is valami hasonlóban gondolkodtak, de Ottman egyéb elfoglaltságai miatt Michael Kamen ugrott be, tőle pedig a producerek valami modernebbet követeltek, ami később kihatással volt a széria zeneiségére. Ottman is érezhetően mind az X-Men 2., mind Az eljövendő múlt napjai esetében némileg az elődök munkáihoz idomult, ami különösen az utóbbi esetében szembeötlő, hiszen a sorozat egyfajta összegzése volt a film, ami a zenén is tetten érhető volt. Azonban az új epizódhoz hasonlóan mintha a zene is egyfajta tiszta lappal indult volna, amely ettől függetlenül sem felejtkezik meg elődeiről.


A nyitótétel "Apocalypse" prezentálja nekünk a címszereplő nemezis témáját, elsősorban a kórusra és a rézfúvósokra támaszkodva (a felharsanó kürtökre az elején az ember ijedtében azt hiheti, hogy a Batman Superman ellen zenéje szólalt meg), ebben pedig a szerző szépen összefoglalja En Sabah Nur ősi eredetét, nemességét, fenyegetettségét és nárcisztikus hajlamait. A téma szépen végigvonul az albumon (például: "Moira's Discovery / Apocalypse Awakes", "The New Pyramid"), és számos csúcspont is hozzáköthető. Az egyik rögtön az elején, a "The Transference" – "Pyramid Collapse/Main Titles" kettősben hallható, amely joggal pályázhatna a szuperhősfilmek legerősebb zenei nyitányának a pozíciójára. A rezesek és a kórus fenyegető összjátéka szinte kiszakítják a hangfalat, és olyan, mintha David Arnold Csillagkapuhoz vagy Goldsmith A múmiához szerzett dallamai tértek volna vissza, mígnem átvált az egész Ottman jól ismert X-Men-főtémájába. Nem csoda, hogy ezt a hihetetlenül nagyszabású nyitányt sikerült utoljára megírni és rögzíteni, de szerencsére Ottman nem lőtte el az összes puskaport rögtön a film legelején.

Apokalipszis parazitaszerű természete sorra fertőzi meg a tételeket, elsősorban azokat, amelyekben Magneto motívuma bukkan fel, mint az "Eric's Rebirth", a "Contacting Eric / The Answer", (utóbbiban Xavier előző részből ismert témájával vegyítve) vagy a "Great Hero / You Betrayed Me". A legegyedibb és legsajátosabb tétel viszont mindenképpen a "Beethoven Havok", amelyben a komponista Beethoven "Allegretto"-ját a 7. szimfóniából vegyítette az ősmutáns motívumával. Meglátásom szerint eme klasszikus mű még a reggeli kávéfőzést is fájdalmasan magasztossá tudja tenni, Ottman pedig legalább olyan jól fordítja ki magából, mint tette ezt Mozart "Requiem"-jének "Dies Irae" című tételével az X-Men 2. esetében.


Bármennyire is hangzik úgy, hogy egy grandiózus filmzenével van dolgunk, az album legalább annyira lassú folyású és drámai, elsősorban Jean Grey új témájának hála. Először a "Just a Dream"-ben találkozhatunk vele; egy majdhogynem láthatatlan, visszafogott és melankolikus dallammal van dolgunk, amely a játékidő előre haladtával egyre inkább erőre kap. Az "A Piece of His Past" vonósai szívfájdítóvá teszik, majd az album egyik abszolút csúcspontjában, a "Like a Fire"-ben nemcsak gyönyörűen új erőre kap, hanem egy teljesen új, nagyszabású téma kerekedik belőle.

Számos említésre méltó tétel akad még, mint például az Eric tragédiáját előrevetítő "Eric's New Life", vagy a "Shattered Life" visszafogottsága, míg az akciótételek közül a kakofóniába hajló "Split Them Up" és a fenyegető vonósokkal tarkított "The Magneto Effect" maradhat emlékezetes. A fokozatosan épülő, katonás "You're X-Men / End Titles" pedig a széria messze legjobb zárótétele, amelyben Ottman gyönyörűen összegzi a fontosabb témákat. Ennek már felesleges utózöngéje a kórust is vezénylő Jasper Randall éneklése a komponista által szerzett kis dalhoz.


Az X-Men: Apokalipszisnek ugyan számtalan hibája van, de abban még a legszőrösebb szívű kritikusok is egyetértenek, hogy John Ottman score-ja a pozitívumok közé tartozik. A képregénymozik idei filmzenei termése, Deadpoollal, Batmannel és Supermannel, valamint a Bosszúállókkal igencsak vérszegényre sikerült, de Ottman sikeresen javított a mundér becsületén, ami az év többi versenyzőjének igencsak feladja a leckét. A szérián belül persze továbbra sem lesz olyan közönségkedvenc, mint Henry Jackman Az elsőkhöz szerzett aláfestése, mivel jóval masszívabb, komorabb annál, de minőségben ott a helye mind a sorozat, mind a zsáner legjobbjai között.