Richard Donner rendező (akinek filmográfiájával korábban már részletesebben is foglalkoztunk) Joel Silver producer a nyolcvanas évek második felében egy olyan sikerszéria alapjait teremtették meg az akkor még az iskolapadból épphogy kikerült Shane Black forgatókönyvéből kiindulva, amelynek sikerére a Warner Bros. vezetősége eleinte nem vett volna mérget – és Donnerék is tudatában voltak annak, hogy a hasonló jellegű alkotások sorából csak a megfelelő színészek révén lesznek képesek kitűnni. Az 1987-ben bemutatott Halálos fegyver című mozi népszerűsége elsősorban abban rejlik, hogy ügyesen operál az akciófilm, a vígjáték és a krimi jellegzetes vonásaival, valamint hogy az egymással szöges ellentétben álló személyiséggel, illetve felfogással rendelkező zsarupárost zseniálisan formálja meg Mel Gibson és Danny Glover. Minthogy ezen alkotás a nyolcvanas évek egyik legjelentősebb akciófilmje lett (napjainkra pedig kultuszművé is vált), a folytatások sem voltak kérdésesek, s annak eredményeként, hogy Donnerék és a szereplőgárda egyaránt kaphatóak voltak egy-egy újabb epizódra, a széria tetralógiává nőhette ki magát.

A filmek minden esetben a kábítószerosztályhoz tartozó Martin Riggs (Gibson) és a gyilkosságiak sorát gyarapító Roger Murtaugh (Glover) őrmesterekre épülnek, akik egymáshoz viszonyítva olyanok, mint a tűz és a víz: Riggs felesége elvesztése óta teljesen magába fordult, keresi a veszélyes szituációkat, emellett pedig alkoholba fojtja bánatát, s az öngyilkosság gondolatával játszadozik. Murtaugh ezzel szemben egy nagy és szerető család feje, kiegyensúlyozott élettel, úton a nyugdíjkorhatár felé. A duó részről részre egyre jobban csiszolódik egymáshoz, azonban a másik ugratásáról – ami főleg Riggs részéről történik – sosem mondanak le. Kalandjaik során olyan emberekkel találkoznak, akik a későbbiekben éppoly szerves részévé válnak a szériának, mint a két zsaru: ez történik a Halálos fegyver 2.-ben először feltűnő, pénzmosással foglalkozó pitiáner Leo Getzcel (Joe Pesci), valamint a Halálos fegyver 3.-ban színre lépő belső ügyosztályos Lorna Cole-lal (René Russo).

A két főszereplő kiválasztása a Donner több filmjén is dolgozó castingos, Marion Dougherty érdeme, aki elsőre Gibson és Glover nevét tette le az asztalra, s az élet végül azt igazolta, hogy nagyon beletalált a szereplőválogatásba. A két színész első találkozóját kisebb szervezés előzte meg, lévén Gibson Ausztráliában, Glover pedig Chicagóban élt, ám ezen összejövetel a vártnál is eredményesebb lett: Donner már a második órában tudta, hogy megfogta az isten lábát, hiszen annyira viccesek, szellemesek voltak Gibsonék, tökéletesen passzoltak egymáshoz, élettel töltötték meg a leírt szavakat, sőt olyat is hozzá tudtak tenni, ami nem is volt papírra vetve. "Ha a castingról kérdezel... egyszerűen csodálatos volt, dinamitként hatott" – emlékezett vissza később a direktor. Gibsont Martin Riggs humoros, vakmerő és menő karaktere nagyon megragadta, Glover pedig egy teljesen új stílusban próbálhatta ki magát, ám végül elsősorban Roger Murtaugh családcentrikussága fogta meg a szerepben.


Az 1987 márciusában bemutatott Halálos fegyverben kerül egy csapatba a két zsaru, amely felosztás eleinte egyiküknek sem tetszik, az apropóul szolgáló ügy felgöngyölítése közben azonban lassan megnyílnak egymás előtt. A páros egy öngyilkosság kapcsán kezd nyomozásba, a szálak azonban hamarosan egy olyan kábítószercsoporthoz vezetnek, melynek tagjai valaha az országot szolgálták CIA-ügynökökként. A rosszfiúk élén álló Peter MacAllistert Mitchell Ryan alakítja, jobbkezét, Mr. Joshuát pedig Gary Busey, aki számára először meglepetés volt ez a felkérés, lévén addig nem játszott negatív szerepet – ezt követően azonban már egyre többször tűnt fel ilyenekben. 

"Az egyetlen dolog, amit zeneszerzőként tehetsz, az az, hogy bízol az ösztöneidben és abban, amit kitalálsz" – nyilatkozta egy alkalommal a széria muzsikáját is jegyző Michael Kamen, aki alighogy végzett a Hegylakó muzsikájának elkészítésével, máris Donner oldalán találta magát. Ezúttal azonban nem egyedül dolgozott az aláfestésen, hanem két barátjával, Eric Claptonnal és David Sanbornnal működött együtt. Míg előbbivel a BBC által készített A sötétség pereme révén került először munkakapcsolatba, s alakult ki közöttük emellett barátság is, addig utóbbi művésszel gyerekkora óta cimborák voltak, és közel harminc évig zenéltek egy bandában. 

Riggs gitáros témában jelenik meg a zenében, mely részek megírásában és megszólaltatásában Clapton működött közre, Murtaugh motívumait pedig szaxofonra komponálták, aminek tolmácsolására a hangszer híres mesterét, Sanbornt vonták be. Mindez elképesztően hangulatos, szaxofonos és gitáros instrumentális muzsikát eredményezett, melyben Clapton jól meg tudta jeleníteni Riggs fájdalmát és önpusztító jellemét, Sanborn játéka pedig remekül passzolt az érettebb, tapasztaltabb Murtaugh-hoz. "Ericnek számtalan melódia van a fejében, és jobban tud improvizálni bárkinél, akit ismerek. Daviddel szintén ez a helyezet. Amikor ilyen géniuszokkal dolgozol, hagyni kell őket érvényesülni. Én nem mondtam meg nekik, hogy mikor mit csináljanak, nem irányítottam őket, hanem csak annyit jeleztem, hogy 'Itt szükségem lenne gitár- vagy szaxofonjátékra'. A többit maguk találták ki, s csupán akkor szolgáltam útmutatóval számukra egy demonstrációval, illetve ötlettel, hogy mit próbáljanak ki, ha valahol megakadtak" – mesélte Kamen. A barátokkal való muzsikálás ugyanakkor nem minden mozzanata tartozott az örömzene kategóriájába. A scoring session meglehetősen feszített tempóban zajlott: az utolsó felvételi nap előtt például még nem állt rendelkezésre az arra tartogatott mintegy tizenöt percnyi zene, melyet Kamen akkor éjjel vetett papírra. Erre így emlékezett vissza: "'Mit fogsz csinálni?' – kérdezte tőlem a másolóm. 'Visszamegyek a hotelbe, és megírom' – válaszoltam. Ekkor este nyolc körül volt, és bár a legtöbb hollywoodi fickó úgy vélekedik, hogy mindössze napi két perc zenét lehet írni, én tudtam, hogy annál többre is képes vagyok".

A score egy része szinte csak Clapton és David Sanborn játékára épül, némi dobbal kiegészítve, ám bizonyos pontokon belép a Kamen vezette szimfonikus zenekar is, akik játéka első hallásra kissé szétszórtnak, illetve kidolgozatlannak tűnik (némely esetben pedig már-már a kakofónia határait is súrolják a rögtönzésnek ható játékukkal), a képsorok alatt azonban remekül töltik be a szerepüket. A nagyzenekari daraboknak a thrillerszerű és az akciórészeknél jut kiemelkedőbb szerep, a drámaibb, illetve viccesebb jelenetek alatt azonban mindez Sanborn és Clapton játékával kombinálódik rendkívül igényesen – remek példa utóbbira a tetőről leugrani készülő alakkal kapcsolatos momentum. 


A méltán ismertté vált duó két évvel később tért vissza a vászonra, hogy a Halálos fegyver 2.-ben a rosszfiúké mellett egymás idegeire is menjenek. A történet fő mozgatórugója ezúttal is a kábítószer, ám most nem veterán katonákból verbuválódott ellenséggel van dolguk, hanem a politikai mentesség leple mögött tevékenykedő diplomatákkal és embereikkel, akik egészen addig hiszik azt, hogy bármit megtehetnek, míg magukra nem haragítják Riggséket. Ekkor tűnik fel a tanúvédelmi programhoz tartozó Leo is, akiről kiderül, hogy pont ennek a körnek segédkezett a kábítószerből származó pénz tisztára mosásában. A Pesci által alakított izgő-mozgó, szószátyár karakter olyannyira nyerő lett, hogy végül a folytatások mindegyikében fontos szerepet kapott – pedig a harmadik rész forgatókönyvének első változatában mindössze említés szinten szerepelt, s csak a módosítások során írták bele a ma ismert formában.

A folytatás az instrumentális muzsika terén nem mutat túl sok újdonságot: szinte tökéletesen ugyanazon nyomvonalon haladt tovább a trió, amelyet az első rész esetében kijelölt magának. Lényegi eltérést abban találni, hogy az underscore jellegű tételek kicsit kiforrottabbá váltak, továbbá az akciórészek terén is gördülékenyebbé váltak a dallamok – ebben minden bizonnyal az is közrejátszott Kamen oldaláról, hogy e két mozi között készítette el a Drágán add az életed! muzsikáját. A gitáros és szaxofonos részek ezúttal is kulcsfontosságú szerepet kaptak, s rájuk épült az új karakter, Leo számára készült téma is. "A rock 'n' roll azért felszabadító, mert nincsenek kőbe vésett szabályai, csak csinálni kell" – foglalta össze röviden Kamen az ilyen stílusú megközelítés előnyét. 

A betétdalok terén azonban az első résznél felbukkant Honeymoon Suite-nál nagyobb nevet sikerült megcsípnie az alkotógárdának: George Harrison a "Cheer Down" című számmal járult hozzá a produkcióhoz, melynek zenei kíséretét maga készítette, dalszövegét pedig Tom Pettyvel közösen jegyzi. A countrys muzsikát nemcsak a filmben használták fel, hanem annak promotálásához is, amit egy kislemez kiadásával oldottak meg. Harrison száma mellett érdemes szót ejteni még Clapton hasonló fontossággal bíró munkájáról is, amely nem más, mint Bob Dylan "Knockin' on Heaven's Door"-jának feldolgozása, melyet első ízben 1975-ben vett ilyen jellegű kezelésbe a zenész – ezen átirattal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a filmzenealbumra felkerült "Medley - The Shipyard - Knockin' on Heaven's Door" című tételben zseniális egyveleget alkot az instrumentális felvezetéssel. 


A Halálos fegyver 3.-ban már gyakorlatilag tökéletesen idomul egymás hülyeségeihez, valamint rigolyáihoz Riggs és Murtaugh, kiknek oldalán nemcsak Leo tűnik fel ismét, hanem egy új szereplő, a René Russo által alakított nyomozó, Lorna Cole is, akit akár Riggs női megfelelőjeként is jellemezhetnénk szókimondósága, illetőleg keménysége okán. Ellenfelük ezúttal az egykori Los Angeles-i zsaru, Jack Travis, akinek megszemélyesítésével kapcsolatban annak idején még Robert De Niro is szóba került, végül azonban Stuart Wilson kapta meg a szerepet.

Az aláfestő muzsika továbbra sem jött ki a medréből, a szerzők tehát ugyanazt hozták, amit korábbról már megszokhattunk, ám az addigiak közül ez sikerült a legjobbra - gyakorlatilag úgy nemesedtek a dallamok az évek során, mint egy jófajta bor. A széria útvonaltartásával kapcsolatban Kamen az alábbi megállapítást tette egy későbbi interjú alkalmával: "Nagyon fontos számomra, hogy a karakterek önálló témával rendelkezzenek. Ugyanakkor egy olyan széria esetében, mint ez, inkább teszi mechanikussá a dolgokat, mintsem kreatívvá. Ha például Gibson feltűnik a vásznon, tudom, hogy elő kell venni a gitártémáját, ha pedig mérges és agresszív lesz, akkor a zenekarhoz kell nyúlnom – ehhez azonban nem kell agy". Clapton a score-ban való közreműködés mellett két dalt is szerzett a film számára, melyek közül az "It's Probably Me"-t Stinggel, a "Runaway Train"-t pedig Elton Johnnal közösen adta elő.


Az első részt követően alig több mint tíz évvel később, 1998-ban debütált az eddigi utolsó ilyen mozi, a Halálos fegyver 4., amelyben a kínai triáddal akadnak össze hőseink. Ismét visszatér Lorna és Leo, akik mellett két további jellegzetes karakterrel bővült a széria: a Leóhoz hasonlóan idegesítő, fiatal nyomozóval, Buttersszel (Chris Rock), valamint a rosszfiúk táborát erősítő Wah Sing Kuval (Jet Li). A film elsősorban az egykori ötszörös wushu-bajnok Li karrierjén lendített sokat, a színész ugyanis ezen alkotásig bezárólag csupán ázsiai produkciókban vett részt, ettől kezdve azonban beindult hollywoodi karrierje, s olyan mozikban játszott, mint például Az egyetlen vagy az Öld meg Rómeót! is (érdekesség azonban, hogy olyan filmeket utasított később vissza, mint a Mátrix, valamint a Tigris és sárkány). 

A negyedik történet aláfestése is jobbára az előzőek muzsikáin alapszik – sőt, még a tempelés folyamatánál is az addigi trilógia tételeit használták fel az alkotók –, ugyanakkor Riggs, Roger és Leo karakterei mellett Lorna és Butters is önálló témát kaptak. A triádos szálnak köszönhetően azonban ezúttal kicsit egzotikusabbra sikerült az aláfestés, így nemcsak sikeresen fokozták tovább a hangulatot, hanem egy új színt is adtak neki. "Többet szerettem volna elérni, mintsem egyszerűen adoptálni az előző részek muzsikáját. Nem kínai dallamokat használtunk, hanem kínai textúrákat. Számos keleti ütőst alkalmaztunk, és csodálatos kínai zenészekkel szólaltattuk meg az erdót, a hegedűt, az oboát és egy tucat egyéb kínai instrumentumot" – avatott be a hangszerelés rejtelmeibe a szerző, aki ezen projekt kedvéért utasította vissza a Bosszúállók című filmmel kapcsolatos felkérést – e mozi muzsikáját végül Joel McNeely készíthette el. 

A Halálos fegyver 4.-hez kapcsolódóan nem jelent meg önálló score úgy, mint az első három rész esetében, aminek oka az volt, hogy a zene szinte az utolsó pillanatban készült el: "A filmet igen gyorsan tető alá hozták, aláfestése pedig az utolsó pillanatig csúszott" – mesélte Kamen. Így tehát nem jutott idő egy ehhez kapcsolódó korong összeállítására, ugyanakkor egy válogatásalbum végül mégis napvilágot látott, amire a tetralógia muzsikáiból kerültek számok – a negyedik részhez kapcsolódóan csak két dal került fel rá, instrumentális darab egyetlen sem. Mindez azért sajnálatos, mert a kínai vonal bevonásával egy olyan figyelemreméltó fejlődésről tett tanúbizonyságot a Kamen-Clapton-Sanborn trió, amely bőven megért volna egy, az előzőekhez hasonlóan vegyes, dalokat és score-t egyaránt magában foglaló korongot (nem sokkal jelen írás elkészülése után a La-La Land Records nyolclemezes gyűjtemény keretében mind a négy felvonás teljes zenei anyagát elérhetővé tette – a szerk.).


"Szeretem Richard Donnert és Joel Silvert, és e mozik esetében mindig úgy érzem, egy családi összejövetelen vagyok, és ha kell, ott leszek a Halálos fegyver 125. esetében is, ha engem akarnak" – nyilatkozta egy 1998-as interjú során Kamen, akit sajnálatos módon 2003 novemberében elveszített a filmvilág. Bár a Warner Bros. az elmúlt tizenöt év során több alkalommal is meglebegtette már egy esetleges folytatás lehetőségét, az idő azonban mostanra elszállt, és az egykori stáb tagjai közül sem mindenki fogékony már erre a dologra. "Én nem akarok több ilyet forgatni" – nyilatkozta tavaly Gibson, aki ezen kijelentésével gyakorlatilag elkaszált minden ezzel kapcsolatos reményt, ugyanakkor hozzátette: "Azt hiszem, egy újabb rész csak akkor lenne lehetséges, ha valahogy remake-elnék a szériát".

 

Kulics László
2013.05.12.