X-Men – A kívülállók (2000)
X-Men
- zene: Michael Kamen
- vezényel: Michael Kamen
- kiadás éve: 2000
- kiadó: Decca Records
- játékidő: 40:27
A legtöbb képregényhős magányosan, vagy maximum egy-két segítő közreműködésével igyekszik megőrizni az emberek és az őket fenyegető gonosz erők közötti egyensúlyt – leszámítva azon eseteket, amikor a két legnagyobb mogul, a Marvel és a DC Comics összeboronálja őket néhány kaland erejéig. A különleges képességekkel felvérteződött mutánsok, vagyis az X-Men csapat tagjai azonban tömegesen vannak jelen világunkban, s amellett, hogy saját fajtájukon belül is kénytelenek rivalizálni, a tőlük messzemenőkig tartó emberek ellenszenvével is folyamatosan szembesülniük kell.
A karakterek megalkotója a Marvel képregénycég egyik legismertebb alakja, Stan Lee, aki Jack Kirby rajzolóval karöltve, 1963-ban vetette papírra első történetüket. Az újságok mellett a mutánsok eleinte csak más szuperhősrajzfilmek vendégszereplőiként tűntek fel, első önálló sorozatuk pedig a folyamatos népszerűségük ellenére is csupán a kilencvenes évek elejétől vehette kezdetét – igaz, 1989-ben már volt példa ilyen jellegű próbálkozásra, ám az a pilot epizódnál tovább nem jutott – mely X-Men Animated címen hazánkban is bemutatásra került. Charles Xavier professzor és csapata, valamint ellenlábasaik 2000-ben köszöntek vissza először a mozivászonról élő szereplős adaptációként, s bár az X-Men – A kívülállók a rajongók részéről felemás fogadtatásban részesült (többek között Farkas előtérbe helyezése, s Küklopsz háttérbe szorítása okán, valamint Vadóc jellemének átkozmetikázása végett), az átlag nézőket olyannyira megragadta, hogy az év egyik legsikeresebb mozijává nőtte ki magát.
A film rendezőjét az íróként és producerként egyaránt közreműködő Tom DeSanto választotta ki, döntése pedig azért esett Brian Singerre, mert nagyon megragadta őt az a stílus, melyet a Közönséges bűnözőkben látott tőle. Miután Singer elvállalta a feladatot, kézenfekvőnek tűnt, hogy a zene elkészítése a Közönséges bűnözőknél, valamint Az eminensnél is közreműködő alkotótársára, John Ottmanre hárul majd, ám őt ekkor a Rémségek könyve 2.: A végső vágás munkálatai olyannyira lekötötték, hogy ez szóba sem kerülhetett – a folytatásról azonban már közösen gondoskodhattak. A direktor egy későbbi nyilatkozatában arról is beszélt, hogy a tervei között szerepelt többek között John Williams felkérése is, a veterán komponista azonban más projekten dolgozott, így ő is elérhetetlenné vált számra.
A meglehetősen kaotikus utómunkálatokkal megáldott produkcióhoz végül Michael Kament sikerült leszerződtetni, aki egy olyan muzsikával állt elő, ami nem büszkélkedhet kritikusi dicshimnuszokkal. Megbízói egy olyan modern stílusú muzsikát kértek tőle, amelyben a szimfonikus zene és az elektronikus elemek egyenrangú félként vannak jelen, úgy vélték ugyanis, hogy ez a lehető legjobb megközelítési módja ennek a napjainkban játszódó mutánstörténetnek. Egyes vélemények szerint pont emiatt tört bele némiképp a szerző bicskája e projektbe, ugyanis ilyen kombóval addig mindössze a Halálhajó kapcsán állt elő, így az egyébként sokat látott Kamen egy tőle távol álló területen volt kénytelen helytállni. Egyes hírek szerint pedig azért vált olyan csapongóvá a végeredmény, mert az összes fontos karakter számára kértek tőle egy-egy témát, amiből végül annyi született, hogy kezelhetetlenné váltak – mindezek mellett pedig a kusza utómunkálatok okán sem tudott minden, a zenét érintő jelenet kapcsán tisztán látni.
Iménti bekezdésem végén az általános véleményeket próbáltam összegezni, melyekkel részint magam is egyetértek, vagyis szerintem sem sikerült túl erőssé ezen aláfestés – pláne nem a képregényzenék szegmensében –, ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Kamen soha nem tartozott a kommersz hangvételű score-okat leszállító komponisták közé, s műveinek megkedveléséhez egy kicsit szélesebb látókörre van szükség, mint a panelekből építkező muzsikák esetében. Mindamellett, hogy gyakorta hangoztatta, miszerint nem szeret akciófilmekhez zenét írni, lévén ilyenkor kevés teret kap a markáns és emlékezetes témák méltó módon történő felvezetéséhez, illetve kifejtéséhez, mind a Halálos fegyver-, mind pedig a Die Hard-széria kapcsán sikert könyvelhetett el, így tehát bármennyire is idegenkedett e műfajtól, képes volt maradandót alkotni.
A szerző az X-Men – A kívülállókhoz készült munkájának kivesézése előtt jó néhány alkalommal végigpörgettem a Decca által megjelentetett negyvenperces korongot, amely a csekély számban visszaköszönő vezérmotívumok révén sokkal inkább tükröz egy válogatásalbumot, mintsem egy összeszedett, gondosan kidolgozott muzsikát. E kiadvány ismeretében tehát valóban az jön le, hogy Kamen elveszett a témák tengerében, ugyanakkor mindez a film alatt figyelve némiképp összeszedettebbnek hat. Nem lehet ugyanakkor az olyan remek ötleteit elismerő szavak nélkül hagyni, mint amivel például a rossz útra tévedt, és az emberiség ellen háborút hirdető Magnetót (Ian McKellen) is jellemzi. A "Magneto's Lair"-ben, valamint a "Magneto Stand Off"-ban hallható elektronikus effektek és a keményen odavágó, mély vonósszólamok amellett, hogy hibátlanul tükrözik a karakter személyiségét és különleges képességét, kitűnő kontrasztban állnak Xavier professzor (Patrick Stewart) csapatának heroikus témájával, amely a lemezen csupán a "The X-Jet"-ben köszön vissza teljes valójában, néhány másodperc erejéig azonban még a "Museum Fight"-ban, valamint a "Final Showdown"-ban is megtalálható. Figyelemre méltó még a nyitányként szolgáló "Death Camp" című, vérbeli drámai tétel, valamint a "Celebro", mely utóbbi amellett, hogy önmagában véve is remek hangulatot áraszt, tökéletesen idomul a képsorokhoz. Az albumzáró "Logan and Rogue"-ban felcsendülő, rendkívül érzelemgazdag tétel amellett, hogy a "Death Camp"-pel egyetemben szemben áll a többi trackkel, tökéletesen feledteti azokat a csapongó és iszonyatosan cselekményfüggő akciódarabokat, amilyenek például a "Train", a "The Statue of Liberty" vagy a már említett "Museum Fight"-"Final Showdown" kettős, továbbá azt a csalódást, amit az ígéretesen induló, ám félúton befulladó "Mutant School" okoz.
Erősen vegyes érzésekkel tekintek e kiadványra – melynek egyik legzseniálisabb része a borítón a szerző Michael K-Menként való feltüntetése –, mert vagy remek ötletekkel operál, vagy kakofóniával, szétszórtság érzésével bombáz, s ezen hullámvasút-effektus okán valahol az arany középút magasságában áll meg, amely egy esetleges complete score megjelenése esetén bizonyára pozitív irányba mozdulna el. Ha az X-Men-zenékre terelődik a szó, akkor nálam egyértelműen a harmadik részhez készült John Powell-muzsika viszi a prímet, valamint Kamen itt hallható hőstémája.
A karakterek megalkotója a Marvel képregénycég egyik legismertebb alakja, Stan Lee, aki Jack Kirby rajzolóval karöltve, 1963-ban vetette papírra első történetüket. Az újságok mellett a mutánsok eleinte csak más szuperhősrajzfilmek vendégszereplőiként tűntek fel, első önálló sorozatuk pedig a folyamatos népszerűségük ellenére is csupán a kilencvenes évek elejétől vehette kezdetét – igaz, 1989-ben már volt példa ilyen jellegű próbálkozásra, ám az a pilot epizódnál tovább nem jutott – mely X-Men Animated címen hazánkban is bemutatásra került. Charles Xavier professzor és csapata, valamint ellenlábasaik 2000-ben köszöntek vissza először a mozivászonról élő szereplős adaptációként, s bár az X-Men – A kívülállók a rajongók részéről felemás fogadtatásban részesült (többek között Farkas előtérbe helyezése, s Küklopsz háttérbe szorítása okán, valamint Vadóc jellemének átkozmetikázása végett), az átlag nézőket olyannyira megragadta, hogy az év egyik legsikeresebb mozijává nőtte ki magát.
A film rendezőjét az íróként és producerként egyaránt közreműködő Tom DeSanto választotta ki, döntése pedig azért esett Brian Singerre, mert nagyon megragadta őt az a stílus, melyet a Közönséges bűnözőkben látott tőle. Miután Singer elvállalta a feladatot, kézenfekvőnek tűnt, hogy a zene elkészítése a Közönséges bűnözőknél, valamint Az eminensnél is közreműködő alkotótársára, John Ottmanre hárul majd, ám őt ekkor a Rémségek könyve 2.: A végső vágás munkálatai olyannyira lekötötték, hogy ez szóba sem kerülhetett – a folytatásról azonban már közösen gondoskodhattak. A direktor egy későbbi nyilatkozatában arról is beszélt, hogy a tervei között szerepelt többek között John Williams felkérése is, a veterán komponista azonban más projekten dolgozott, így ő is elérhetetlenné vált számra.
A meglehetősen kaotikus utómunkálatokkal megáldott produkcióhoz végül Michael Kament sikerült leszerződtetni, aki egy olyan muzsikával állt elő, ami nem büszkélkedhet kritikusi dicshimnuszokkal. Megbízói egy olyan modern stílusú muzsikát kértek tőle, amelyben a szimfonikus zene és az elektronikus elemek egyenrangú félként vannak jelen, úgy vélték ugyanis, hogy ez a lehető legjobb megközelítési módja ennek a napjainkban játszódó mutánstörténetnek. Egyes vélemények szerint pont emiatt tört bele némiképp a szerző bicskája e projektbe, ugyanis ilyen kombóval addig mindössze a Halálhajó kapcsán állt elő, így az egyébként sokat látott Kamen egy tőle távol álló területen volt kénytelen helytállni. Egyes hírek szerint pedig azért vált olyan csapongóvá a végeredmény, mert az összes fontos karakter számára kértek tőle egy-egy témát, amiből végül annyi született, hogy kezelhetetlenné váltak – mindezek mellett pedig a kusza utómunkálatok okán sem tudott minden, a zenét érintő jelenet kapcsán tisztán látni.
Iménti bekezdésem végén az általános véleményeket próbáltam összegezni, melyekkel részint magam is egyetértek, vagyis szerintem sem sikerült túl erőssé ezen aláfestés – pláne nem a képregényzenék szegmensében –, ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Kamen soha nem tartozott a kommersz hangvételű score-okat leszállító komponisták közé, s műveinek megkedveléséhez egy kicsit szélesebb látókörre van szükség, mint a panelekből építkező muzsikák esetében. Mindamellett, hogy gyakorta hangoztatta, miszerint nem szeret akciófilmekhez zenét írni, lévén ilyenkor kevés teret kap a markáns és emlékezetes témák méltó módon történő felvezetéséhez, illetve kifejtéséhez, mind a Halálos fegyver-, mind pedig a Die Hard-széria kapcsán sikert könyvelhetett el, így tehát bármennyire is idegenkedett e műfajtól, képes volt maradandót alkotni.
A szerző az X-Men – A kívülállókhoz készült munkájának kivesézése előtt jó néhány alkalommal végigpörgettem a Decca által megjelentetett negyvenperces korongot, amely a csekély számban visszaköszönő vezérmotívumok révén sokkal inkább tükröz egy válogatásalbumot, mintsem egy összeszedett, gondosan kidolgozott muzsikát. E kiadvány ismeretében tehát valóban az jön le, hogy Kamen elveszett a témák tengerében, ugyanakkor mindez a film alatt figyelve némiképp összeszedettebbnek hat. Nem lehet ugyanakkor az olyan remek ötleteit elismerő szavak nélkül hagyni, mint amivel például a rossz útra tévedt, és az emberiség ellen háborút hirdető Magnetót (Ian McKellen) is jellemzi. A "Magneto's Lair"-ben, valamint a "Magneto Stand Off"-ban hallható elektronikus effektek és a keményen odavágó, mély vonósszólamok amellett, hogy hibátlanul tükrözik a karakter személyiségét és különleges képességét, kitűnő kontrasztban állnak Xavier professzor (Patrick Stewart) csapatának heroikus témájával, amely a lemezen csupán a "The X-Jet"-ben köszön vissza teljes valójában, néhány másodperc erejéig azonban még a "Museum Fight"-ban, valamint a "Final Showdown"-ban is megtalálható. Figyelemre méltó még a nyitányként szolgáló "Death Camp" című, vérbeli drámai tétel, valamint a "Celebro", mely utóbbi amellett, hogy önmagában véve is remek hangulatot áraszt, tökéletesen idomul a képsorokhoz. Az albumzáró "Logan and Rogue"-ban felcsendülő, rendkívül érzelemgazdag tétel amellett, hogy a "Death Camp"-pel egyetemben szemben áll a többi trackkel, tökéletesen feledteti azokat a csapongó és iszonyatosan cselekményfüggő akciódarabokat, amilyenek például a "Train", a "The Statue of Liberty" vagy a már említett "Museum Fight"-"Final Showdown" kettős, továbbá azt a csalódást, amit az ígéretesen induló, ám félúton befulladó "Mutant School" okoz.
Erősen vegyes érzésekkel tekintek e kiadványra – melynek egyik legzseniálisabb része a borítón a szerző Michael K-Menként való feltüntetése –, mert vagy remek ötletekkel operál, vagy kakofóniával, szétszórtság érzésével bombáz, s ezen hullámvasút-effektus okán valahol az arany középút magasságában áll meg, amely egy esetleges complete score megjelenése esetén bizonyára pozitív irányba mozdulna el. Ha az X-Men-zenékre terelődik a szó, akkor nálam egyértelműen a harmadik részhez készült John Powell-muzsika viszi a prímet, valamint Kamen itt hallható hőstémája.
Kulics László
2013. 03. 20.
2013. 03. 20.
Tracklista:
- Death Camp (3:01)
- Ambush (3:24)
- Mutant School (3:45)
- Magneto's Lair (4:57)
- Cerebro (2:09)
- Train (2:35)
- Magneto Stand Off (2:58)
- The X-Jet (3:45)
- Museum Fight (2:20)
- The Statue of Liberty (2:36)
- Final Showdown (2:28)
- Logan and Rogue (5:58)
