Együttműködés a Disneyvel

A legtermékenyebb rajzfilmes stúdió és a legtermékenyebb animációs filmes zeneszerző első együttműködésére 2008-ig kellett várni. A Disney 48. egész estés alkotása egy sorozatsztár kiskutyáról szól, aki azt képzeli, hogy a való életben is rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekkel a filmben. A Volt egy kedves, szerethető, ám különösebben sok újdonsággal nem szolgáló mese, mely az egeres stúdióhoz hűen inkább a kisebbeket szólította meg, így az idősebb korosztályból csak a rajzfilmekre kifejezetten fogékonyak tetszését nyerhette el a fehér kutyus és őrült barátainak története. A filmmel kapcsolatos egyik érdekesség, hogy vizuális megjelenését Edward Hopper festményei és Zsigmond Vilmos operatőri munkái ihlették. John Powell – szokásához híven – a 2008-as évre is több mozit sűrített be, ezek közül a Volt érkezett utolsónak. Ekkorra már bőven A-listás státuszba küzdötte fel magát, és ezen munkáival kapcsolatban már nem is volt értelme pártfogója, Hans Zimmer és az általa vezetett cég, a Remote Control nevének felemlegetése. Ehhez az időszakhoz tulajdonképpen a szerző legjobbjai fűződnek, hiszen a Hancock, a Kung Fu Panda, illetve a Horton muzsikája is 2008-ban íródott, a Volt score-ja pedig tulajdonképpen ezeknek egyfajta összegzése lett, hiszen a szuperhősmotívumok terén a Hancockon edződött szerzőt halljuk, míg a vidám, bohókás dallamok terén ugyan mindig is jó volt, de a Horton ezzel kapcsolatosan az egyik legkreatívabb munkája, így ez is felfedezhető a Voltban, az akciózenei stílusa pedig a Kung Fu Pandából is eredeztethető. Vagyis a szuperkutyus egy olyan muzsikát kapott, mely a szerző legjobbjai közé sorolható aláfestéseket összegezte, ennek megfelelően igen magas szintű zene lett. 

A komponistával kapcsolatban a témagazdagságot talán már fel sem kell emlegetni, hiszen ez rajzfilmscore-jainak egyik nagy jellegzetessége. Már a főtéma is egy nagyon figyelemreméltó, játékos szuperhősmotívum, de jelen esetben a szinte csak egyszer használatos mellékmotívumok terén alkotott nagyot a komponista. És talán azt is jól ismerik már a Powell-muzsikákat gyakorta hallgatók, hogy a szerző zenéi a témagazdagság mellett stílusokban is bővelkednek. Néhol egy kis Gershwin-szerű jazz, máshol Nino Rotá-s vagy Luis Bacalov-os olaszos hangulat, Lalo Schifrintől megszokott, a hetvenes éveket idéző atmoszféra, Csajkovszkij balettjeire emlékeztető romantikus elemek, továbbá a Powell repertoárjának részét képező kifacsart latin tánczenék motívumai, illetve barokkos zenei megoldások keverednek benne. Ettől elvileg egy igen eklektikus muzsikát kellene, hogy halljunk, de a stílusok garmadájának, mint oly sok művében, így itt is harmóniája van, ugyanis mértékletesen keveri össze ezeket a szerző. 


A komponista és a Disney közötti második együttműködésre 2011-ben került sor az Anyát a Marsra kapcsán. A direktor, Simon Wells (Az időgép, Egyiptom hercege) azonban egy olyan filmet rendezett, mely bár látványban magas szintű munka volt, de története teljesen hidegen hagyta a nézőket, így az utóbbi évek egyik legnagyobb mozis buktáját szállította, hiszen a százötven milliós költségének mindössze a hatodát sikerült bevételként elkönyvelnie. A közöny elsődleges oka pedig abban kereshető, hogy a mozi sokkal inkább egy rajzfilmesített kalandfilm volt, ráadásul motion capture technikával készült, ezen alkotások pedig nemigen szokták elnyerni a nézők kegyeit, sőt a karakterek és a történet is eléggé laposra sikerült. A rendező korábban olyan nevekkel dolgozott, mint James Horner, Klaus Badelt vagy Hans Zimmer, e filmjéhez pedig az ekkoriban már abszolút animációsfilm-zeneszerzővé váló Powellt kérte fel, akinek az Oscar-jelölt Így neveld a sárkányodat utáni első rajzfilmzenéje volt az Anyát a Marsra, ezért nem kis várakozás előzte meg a muzsikáját, pláne, hogy a legjelentősebb animációs stúdió egy nagy költségvetésű produkciójához alkotott. Noha a sárkányos történet nagyon magasra tette a mércét, így nyilván nem is volt elvárható, hogy újra ezen szintet ostromolja a szerző, de a marsi kaland muzsikája voltaképpen mégis az egyik legjobb Powell-muzsika lett. Azonban a film iránti érdektelenség gyakorlatilag a zene háttérbe szorulását is okozta, aminek köszönhetően CD-n nem, csak letölthető verzióban vált elérhetővé. A score témái igen dicsérendők, ám apróbb szépséghibaként lehet felróni, hogy legtöbbjüket a szerző már korábban is alkalmazta, így ezek kisebb ráncfelvarráson átesve kerültek az Anyát a Marsra zenéjébe, ugyanakkor újrahasznosításuk egyáltalán nem zavaró. Talán csak a főtéma esetében lehet kisebb homlokráncolást megengedni, hogy ezt bizony már kissé más verzió formájában hallottuk a szerzőtől, de mivel ebben a moziban lényegesen jobban kihasználja a dallamban lévő lehetőségeket, így megbocsátható, hogy újra ehhez a motívumhoz nyúlt, ráadásul érthető is, hogy nem akarta veszni hagyni e jó ötletét. Ez a téma adja a score legnagyobb erényét; epikus, de ugyanakkor könnyed, szárnyaló jellege miatt kifejezetten a szerző egyik legjobb munkájáról beszélünk. A melléktémák terén sincs oka szégyenkeznie, hiszen dallamos, rajzfilmes, de a stílus korlátain mégis túllépő témákat alkotott a marsi kalandhoz.

Az aláfestésben most is nagy szerepet szánt az ütősöknek, bár kissé szerényebb a jelenlétük, mint az Így neveld a sárkányodat esetében, de talán ehhez a filmhez nem is szükségeltetett ennél nagyobb jelenlét e szekció részéről. Különleges hangulati elemek és instrumentumok terén most sem fukarkodott, főleg a marslakók megjelenítése esetében vetett be ritkán használt hangszereket és effekteket, például theremint, illetve a hatvanas és a hetvenes évek tévésorozataiból ismert sci-fis hanghatásokat. A kórust sem mellőzte, vegyes- és férfikar hangja csendül fel több kulcsmomentumban is. Powell kalandzenei megközelítése azt is magában hordozza, hogy az aláfestés sok tekintetben mutat rokonságot Jerry Goldsmith ilyen témájú muzsikáival, pontosabban ezekkel állítható párhuzamba, ami igencsak becsülendő, hiszen a nagy előd stílusához sokan próbáltak már felnőni, de fáradozásuk kevés sikerrel járt. Mivel Powell itt erre is képes volt, ráadásul mindezt jó témákkal érte el, így nem túlzás azt állítani, hogy egyik legjobb, ugyanakkor egyik legkevésbé ismert műve az Anyát a Marsra aláfestése. 


Zenék a Blue Sky Studios filmjeihez

A szerző első önálló muzsikája, melyet egy animációs mozihoz szerzett, a 2005-ben bemutatott Robotok volt, melyet nemcsak a kiváló zenéje révén kell megemlíteni, hanem annak okán is, hogy a mozi társrendezőjével, Carlos Saldanhával itt ismerkedtek össze, és innen indult eddig négy filmet eredményező együttműködésük. A Jégkorszakkal nagyot robbantó, a Pixar és a DreamWorks Animation melletti harmadik nagy számítógép-animációs cég, a Blue Sky is megpróbálta kiaknázni a Powellben rejlő lehetőségeket. Együttműködésük pedig olyannyira gyümölcsöző és harmonikus volt, hogy a stúdió összes filmjéhez Powell szállította az aláfestést. A kollaboráció 2013-ban fog megszakadni, A zöld uraihoz ugyanis Danny Elfman ír majd zenét. De ugorjunk vissza 2005-be, a Robotokhoz, melyben Rodney Réztalp, az ifjú robotfeltaláló elhatározza, hogy látogatást tesz Robotvárosban. Itt azonban a hatalmat egy diktatórikus tulajdonságokkal jócskán felvértezett alkatrészgyáros vette át, aki igencsak rossz optikával nézi azt az üzletrontó lendületet, amivel hősünk nekiáll javítani azon sorstársait, akiknek nincs fizetőegysége új alkotóelemekre.

Powell ekkorra már Hollywood egyik legeredetibb komponistájává vált, bár animációs téren csak a Harry Gregson-Williamsszel alkotott munkái szolgáltak példaként. A Blue Sky azonban nem tévedett az alkalmazásával, ugyanis Powell elképesztően egyedi és élvezetes score-t komponált a produkcióhoz. Számtalan eszközt vetett be hangszerként, hogy a robotoknak egyedi, gépies, ám mégis játékos zenei környezetet teremtsen – azóta pedig tudjuk, hogy ez a kifejezésmód védjegyévé is vált. Ez a bohókás, erősen vígjátéki hangulat ugyanakkor a szerző kreatív elképzelései miatt egy teljesen egyedi, korábban máshol még nem alkalmazott hangulatot eredményezett. Műve a jazz összetevőit bravúrosan használja fel, és egészíti ki régimódi animációs zenei megoldásokkal, ezek elegye pedig – a szerző stílusából fakadóan – semmihez sem hasonlító játékos muzsikát eredményezett. Chris Wedge társrendezőt képzeletbeli robotvárosa megalkotása során három valós metropolisz ihletett meg: New York, London és Tokió, s mindezt egy kis utópisztikus hatással dúsította fel. A három, egymástól eléggé különböző várost Powell a zenébe is beleszőtte, így a különleges hangzás alatt felfedezhetünk olyan zenei stílusokat, mint a húszas évek tánczenéi, Leonard Bernstein munkáinak lenyomata, new age muzsikák hangulata vagy burleszkfilmek zenéje. Emellett latinos megoldásokkal, például tangó és szamba dallamokkal is játszik Powell, melyek egyrészről kedvencei közé tartoznak, másrészt a brazil származású Saldanha is ezeket szerette volna hallani a score-ban. A muzsika sok tekintetben hasonlít Carl Stalling klasszikus rajzfilmzenéire, ám Powell ezt a napjainkra elavult "tomésjerrys" stílust úgy gondolta újra, hogy a hangzás modern és élvezetes legyen. A filmben a score-t betétdalok is színesítik, illetve megemlítendő még, hogy a zenében nagyobb szerepet kapott a Blue Man Group formáció is, akik Powell változatos, egyedi ritmusvilágát tolmácsolják sajátos hangszerarzenáljukkal. 


Saldanha és Powell együttműködése 2011-ben a Rio esetében folytatódott. A direktor 1995-ben találta ki a brazil nagyvárosban kalandokba keveredő madár történetét, ám ekkor még egy pingvint képzelt el főszereplőnek, azonban a Táncoló talpak, a Madagaszkár és a Vigyázz, kész, szörf! pingvinjei után nem sok értelme lett volna egy újabb olyan sztorinak, mely ezt a madarat állítja a középpontba. Emiatt filmje főhőse egy kék arapapagáj lett, aki egy fatális véletlen folytán kénytelen feladni kényelmes kis életét, mivel a sors úgy hozza, hogy a körülötte tomboló riói karneválba pottyan. Így kénytelen lesz beilleszkedni, és elfogadni azt, amit Rio adhat, vagyis izgalmat, kavarodást, sok új barátot, és előbb-utóbb a repülés örömét. A vizuális megjelenés terén formabontónak is nevezhető színkavalkád kifejezetten nagy erőssége lett a filmnek, mint ahogyan a kidolgozott grafika is, mely igen jól használta ki a 3D adta lehetőségeket. Mindezeknek köszönhetően igen jövedelmező és elismert lett az alkotás, amelynek a következő része már az előkészítés fázisába is lépett. Bemutatóját a 2016-os, Brazíliában rendezendő foci-világbajnokságra időzítik.

Powell a Rio esetében ismét azzal a feladattal szembesült, amivel a Táncoló talpak esetében is, vagyis aláfestését rengeteg dallal kellett megosztania. Jelen esetben azonban kevesebb feladat hárult rá a dalok terén, mivel főleg új számok születtek a filmhez, így az ezekkel kapcsolatos munkája abban merült ki, hogy a dalokkal kellett összedolgoznia a score-t, zenés fel- és átvezetéseket kellett írnia, de számok áthangszerelését most nem bízták rá. Az énekes kompozíciók terén Sérgio Mendesé, a bossa nova egyik veteránjáé volt a vezető szerep, hiszen a brazil zenei gurunál kevés autentikusabb latin-amerikai muzsikust lehet megnevezni. Mellette will.i.am és Carlinhos Brown nevéhez is fűződnek dalok, illetve jelentős szerep hárult még Mikael Muttira és Siedah Garrett szövegíróra (Brown és Mutti kiegészítő zeneszerzőként is közreműködött a score-ban). Powell két dal megkomponálásában vett részt, ebből az egyik az Oscar-díjra is jelölt "Real in Rio", azonban az Akadémia szabályai miatt a komponista nem kerülhetett a jelöltek közé. A Rio aláfestése jól hozza a latinos ritmusokat, kiválóan megidézi Brazíliát és a nyüzsgő, egzotikus metropolisz világát, ugyanakkor ezek miatt eléggé karakteres is a muzsika, hiszen a latin dallamvilág és zeneiség alaposan eluralkodik, ám sajnos e stílus állandó jelenléte miatt nem annyira élvezetes a muzsika. A szerző védelmében azonban megemlítendő, hogy a film alatt lényegesen jobban működik a score, hiszen ott az aláfestés és a dalok harmonikus egységgé olvadnak össze. Az élénk hangszerelés, az édeskés vagy éppen pattogó témák, valamint a muzsika nyelvén kifejezett mögöttes tartalom, illetve a cselekményhez kötődő zene bizonyos pontokon nagyon élvezetes és szórakoztató is tud lenni, azonban mindaz a kreativitás és egyediség, ami Powellt a legjobbak közé emelte, ebből az aláfestéséből valahogy hiányzik, így a Rio az első jele volt annak, hogy a zeneszerzőnek szüksége lenne egy kis szünetre az animációt tekintve.


A Dr. Seuss-filmek zenéi

Dr. Seuss kezei közül számos kultikussá váló történet és karakter került ki hosszú élete során, azonban nagyszabású filmet csak halála után forgattak a gyerekeknek szánt különleges hangulatú műveiből. Egyik népszerű karaktere Horton, az elefánt 2008-ban debütált a vásznon, szintén a Blue Sky Studios gyártásában. A Hortonnal már biztosra mentek az alkotók, mivel belátták, hogy Dr. Seuss műveiben a meseszerűen bizarr látványvilágnak óriási szerepe van – ami a nagyot bukó A Macska – Le a kalappal! esetében színészekkel nehezen volt megidézhető –, így a kövérkés elefánt és a kik történetét 3D-s animáció segítségével varázsolták a vászonra. 2008-ra már megszokottá vált, hogy az animációs filmek a gyerekek mellett a felnőtteket is lefoglalják, különböző, csak általuk érthető poénoknak, utalásoknak köszönhetően. Ebből a szempontból bátor vállalkozás lett a Horton, mivel itt nincsenek az idősebb generációnak szóló mulatságos jelenetek, szóviccek, ez a film színtiszta humoros mese – ami persze nem zárja ki, hogy a felnőttek ne élveznék.

Powell játékos, fantáziadús stílusa, kimeríthetetlennek tűnő ötlettára már az eddigi animációs filmjeihez szerzett zenéit is különlegessé, egyedivé tette, a Horton esetében azonban képes volt még egy fokkal magasabb szintre lépni, és jól prezentálta, hogy egyazon filmes stíluson belül milyen széles zenei repertoár alakítható ki. Tulajdonképpen korábbi alkotásainak egyfajta összegzése ez, mivel a játékosságát tekintve rokonítható a Csibefutammal, ritmusa a Robotokat idézi, és legalább annyira erővel teli, mint a Jégkorszak 2. – Az olvadás score-ja. De persze nem ezek másolatáról van szó, mivel a Horton zeneileg is tartalmaz meglepetéseket, újdonságokat, főként a játékos dallamokat és az alkalmazott hangszereket tekintve. A Hollywood Studio Symphony teljes arzenálja bevetésre került, így az elengedhetetlen vonósokon felül óriási súlyban jelennek meg a rézfúvósok (trombita, kürt, harsona), de az olyan hangszerek is nagyobb szerepet kapnak itt az átlagos filmzenékhez képest, mint a hárfa, az oboa vagy a fagott. Azonban a Horton egyediségét azon egzotikus, ritkán használt hangszerek, vagy annak nem is minősülő hétköznapi tárgyak adják, melyeken maga a szerző játszik. Ilyen a dulcimer, a marimbula, a trombugle, a twang box, illetve akadnak olyan eszközök is, melyek zenébe való bevonása Powell hatalmas képzelőerejét dicsérik. Alkalmaz például kutya- és macskajátékokat, melyekkel csipogó hangokat állít elő, aztán egy wobble board névre hallgató egyensúlyozó korongot, amely egyfajta sportszer, továbbá kaktusztüskék hangjait, valamint szén-dioxid-tartályt, plusz olyan extrém elnevezésű tárgyakat, mint a 30 foot water system, vagy az euphonifaffamelophone. Természetesen nem minden trackben hallhatjuk ezeket, öt-hat tételre koncentrálódik jelenlétük, de pont ettől lesz az egész score egy igazi unikum a filmzenék között. A komponista rajzfilmzenéi általában nagyon sok trackre felbontva kerülnek kiadásra, a Horton esetében is a CD-n szereplő harmincnégy tétel egy kissé soknak tűnhet, azonban itt inkább csak a trackcímek tobzódnak, mert igazából egybefüggő tételek feldarabolásáról, külön elnevezésekről van szó. 


2012 tavaszán egy újabb Dr. Seuss-karakter mutatkozott be a mozikban: Lorax. Noha a Lorax finanszírozó stúdiója nem a Blue Sky volt, de a készítők mégis megmaradtak a Horton esetében már bevált alkotóknál, így Powellnél is. A szerző sokadjára kapta azt a feladatot, hogy egy dalokkal kombinált score-t hozzon létre, jelen esetben az énekes kompozíciókat is neki kellett mind megírnia. Mivel ezek a betétdalok a mozi fontos részei voltak, így már a munkálatok elején (csakúgy, mint a Táncoló talpaknál) bekapcsolódott, az egyik forgatókönyvíróval közösen alkották meg a számokat: Powell a zenéért, Cinco Paul pedig a szövegért felelt. A Lorax esetében, a Riohoz hasonlatosan, a score és a dalok átjárják egymást, ráadásul, mivel az összes dalt Powell írta, így ezek és az aláfestés jól harmonizálnak egymással, a számokon átüt stílusa, zeneisége, ami több dal esetében is kifejezetten jó végeredményt szült, bár az énekesi szerepben feltűnő Ed Helms nem minden esetben marad az elviselhetőség határán belül. A számok a Táncoló talpakkal ellentétben itt nem többnyire musicales stílusúak, noha többen adják elő ezeket is. Powell új dalokat alkothatott, így a Lorax soundtrack albumán bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen dalszerző lenne. Ezekben megmutatkozik, hogy mely ország szülötte, hiszen a nóták hangszerelése és stílusa hamisítatlan brit rockzenén edződött muzsikusról tanúskodik: akár egészen a Queenig vagy a Pink Floydig is visszavezethetők a dalok, de a britpop nagyjai, az Oasis és a Blur is felfedezhetők bennük. És persze nem Powellről lenne szó, ha mindezt nem színesítené, így néhol ABBA-s diszkós vonal is felbukkan, más esetben pedig gospel kórussal gazdagította a dalt.

Mivel a számok és az aláfestés szorosan kapcsolódik egymáshoz, így a Lorax aláfestését, csakúgy, mint a Rioét, nehéz önmagában vizsgálni és értékelni, hiszen a daloktól megfosztott score nem tűnik olyan kimagaslónak, mint Powell korábbi művei, ugyanakkor kétségtelen, hogy a film alatt bőven megállja a helyét, sőt néhány kifejezetten emlékezetes résszel is szolgál, főleg a kórust tekintve, ahol a komponista olyat is tudott mutatni, amit korábbi alkotásaiban még nem. A score-ban most nincs olyan nagy stíluskavalkád, mint amit rajzfilmzenéiben általában hallunk, és túlzottan egyedi témák sem jelennek meg, azonban ez nem azt jelenti, hogy ne lenne újdonság, mivel a Loraxban a himnikus részek azok, melyek terén a komponista brillírozik.


A mestermű

Powell eddigi legelismertebb és legjobbnak tartott zenéjét a 2010-ben bemutatott, Cressida Cowell gyerekregényéből készült Így neveld a sárkányodat című mozihoz írta, melyért megkapta első Oscar-jelölését is, bár nyernie nem sikerült. A mitikus viking faluban játszódó történethez egy régimódi, a hollywoodi Golden Age zenei világát is megidéző szimfonikus kalandzenét írt, melyben természetesen nem nélkülözte saját stílusának elemeit sem, például itt is jelen van egy kiterjesztett ütősszekció, mely több helyen is igen kirobbanó pillanatokat okoz a score-ban, azonban jelen esetben inkább a nagyzenekaré a főszerep. John Williams vagy James Horner epikus muzsikáihoz hasonlatosan, Powell aláfestése is remek, fülbemászó témákra épül, melyek egy része skót és ír népzenék jellegzetességei alapján íródott, ezek a hatások pedig a hangszerelés terén is megjelennek. A skót duda és a különböző keltás, íres sípok és dobok terén úgy gondolnánk, hogy egy filmzene már nemigen tud újat mutatni, azonban Powell ebben is képes volt túllépni a sablonosság határán. Az Így neveld a sárkányodat szinte teljesen kerüli a rajzfilmes, bohókás jeleneteket, így a komponistának sem kellett ilyen irányba elvinnie a score-t, aminek köszönhetően korábbi animációs filmzenéitől eltérő muzsika született, hiszen sokkal inkább egy fantasy muzsika bontakozik ki előttünk, sem mint egy vibráló rajzfilmscore. Bár erős túlzás lenne azt állítani, hogy a romantikus kalandzenék nagy alakjának, Erich Wolfgang Korngoldnak stílusában született volna a score, de azt talán nem merészség leírni, hogy több tételben is erősen megidéződik a nagy komponista zeneisége, illetve Korngold stílusának felgyorsított, dinamikusabb változata. A szerző így nyilatkozott a muzsikáról: "Megpróbáltam egy kicsit több epikusságot belevinni. Én csak élveztem az animáció és a látvány hatását, és ezek adták, hogy színes és gazdag legyen a score. Emlékszem, gyerekkoromban néztem a Vikingeket Tony Curtis és Kirk Douglas főszereplésével, amelynek én mindig is szerettem a zenéjét, és valami ilyesmit akartam. A rendező is azt kérte, hogy vigyek bele mély érzelmeket, és legyen nagy a kompozíció. Kérték még, hogy tanulmányozzam a skandináv zenét is; Sibelius és egy bizonyos mértékig Grieg is ihletforrás volt. Valójában ennek a munkámnak Sibelius volt a kulcsa. Úgy tanulmányoztam egy csomó Sibelius-művet, mint egy gyerek, de tulajdonképpen mindig is imádtam a zenéjét. Azonban Sibelius és a népzenék ellenére ez mégis az én világom muzsikája." 

A már említett skót és keltás megoldások a misztikum megjelenítését voltak hivatottak szolgálni, és ugyan a történetben szereplő vikingekhez nem feltétlenül ez a stílus passzolna, de mivel egy képzeletbeli világ hangjairól van szó, így megbocsáthatjuk a zeneszerzőnek, hogy e téren nem követte az autentikusságot, főleg azért is, mert ezeket (Powell nyilatkozata alapján) a producer, Jeffrey Katzenberg rakatta bele a muzsikába. A komponista skandináv hangszereket is felhasznált, így säckpipát, norvég hardanger hegedűt, illetve különböző sípokat. A zene több igen emlékezetes résszel is rendelkezik, azonban ezek közül is kiemelkedik pár tétel, mint például a "Forbidden Friendship", mely a szerző egyik legkiválóbb alkotása. A marimba és a xilofon éteri hangzása ötvöződik benne angyali női hanggal és száncsengők csilingelésével, mindez pedig egy egyedi hangulatú, nagyon magas szintű muzsikát eredményezett. A film egy betétdalt is tartalmaz, az izlandi progresszív rockbanda, a Sigur Rós frontemberének, Jónsinak a felvételét, aki ráadásul még Powellt is inspirálta. "Nagyon jó volt, hogy Jonsi írt egy dalt a film végére, mert én mindig is szerettem a Sigur Róst. A dal és a munkásságuk hatással is volt a zenére, bár ez az eltérő stílus miatt tulajdonképpen paradox. Azonban a nehéz, sötét gitártextúrák a hangszerelés során a score-ban is megjelentek" – idézte fel Jónsi daláról emlékeit Powell. Az aláfestés 2010 egyik legnépszerűbb filmzenéje volt, az Amerikai Filmakadémia mellett a Brit is felfigyelt rá, hiszen Powellt BAFTA-ra is jelölték, emellett az Annie Awardson győzni is tudott. 


John Powell napjaink egyik legtermékenyebb zeneszerzője, az elmúlt öt évben átlagban öt filmhez komponált évente. Ezt a tempót azonban saját bevallása szerint is nehezen viselte, így először a 2012 második felére, majd a 2013-ra tervezett felkéréseit mondta vissza, köztük olyan, régóta készülő projektekét is, mint az új Mad Max-film, vagy Paul Greengrass alkotása, a Captain Phillips. A pihenőnek nagyjából egy év múlva fog véget vetni, mivel a Pixar 2014-es mozijához (Dínó tesó) ő fog komponálni, illetve az Így neveld a sárkányodat második epizódjának zenéje is rá vár, szintén 2014-ben.

 

Gregus Péter
2012.12.02.