Mivel a valós alapokon nyugvó történet végkimenetele sokak számára ismerős lehetett a hírekből vagy a kapitány által írt könyvből, Paul Greengrass rendező nem az akcióvonalra, hanem az emberi oldalra fektette a fő hangsúlyt, ám ennek ellenére sikerült izgalmassá tennie a kalózok hajóra jutását is. Filmje egyik fő érdeme a hitelesség. A legénység tagjairól nem az jut eszünkbe, hogy ezek a férfiak itt mind matrózokat játszó színészek, hanem teljesen valódi legénységet látunk, köszönhetően annak, hogy még a hangsúlyosabb szerepet kapó mellékszereplők is teljesen civilnek hatnak. A betolakodók esetében szintén nagy szükség volt arra, hogy ne ismert fekete bőrű színészek alakítsák őket, emiatt nem is meglepő a tény, hogy a vezérük szerepében látható, Oscar-díjra is jelölt Barkhad Abdi például taxisofőrként és mobiltelefonbolti eladóként dolgozott korábban. Greengrass dicséretesen mértéktartó maradt azzal, hogy a kalózokat nem démonizálta, ugyanakkor – annak ellenére, hogy motivációjuk világos és érthető – mégsem gördül a történet valamiféle Stockholm-szindrómás irányba, sem a néző, sem a címszereplő oldaláról nézve. Azt már tudjuk, hogy a valódi kapitány megítélése akkori legénysége tagjai körében korántsem volt annyira egyértelmű, mint amennyire az a filmben látható, a történeti hűség esetleges hiányát viszont felesleges felróni egy hollywoodi mozinak. Mivel Tom Hanks nem éppen negatív szerepeiről nevezetes, ellentmondásosságnak karakterében nincs is nyoma. Ugyanakkor a címszereplő hőssé tételének sincs, Hanks mindvégig átlagember marad, amit pedig a sokkos állapotba került Phillipsként a lezárásban mutat, azt nevezem én színészetnek.

Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Henry Jackman komponistának vannak rajongói. Nyilván léteznek, azonban eddigi munkái alapján hihetetlenül hangzik számomra, hogy bárki is kifejezetten a stílusát kedvelné, ne pedig csupán valamelyik művét (még ritkább esetben: műveit). Nézzünk egy példát, mire is gondolok. A napjaink legfoglalkoztatottabb filmzeneszerzőjének számító Alexandre Desplat hosszú évek alatt kialakított stílusa még úgy is átüt – ráadásul önismétléstől mentesen – gyakorlatilag minden egyes score-ján, hogy fantasytől kezdve akciófilmen át háborús moziig, már szinte valamennyi műfajban képviseltette magát. Ugyan Jackman is sok, egymástól jelentősen eltérő és így ilyen muzsikákat is igénylő filmnél bukkant fel (például: Szörnyek az űrlények ellen, Micimackó, a két Kick-Ass, Rontó Ralph, Amerika Kapitány: A tél katonája), azonban egyikről sem lehet megállapítani, hogy ki írta a score-t, nagyjából akárki lehetett volna. Ezt persze úgy is felfoghatjuk, hogy teljesen jól alkalmazkodik, de ahogy Desplat, esetleg Jackman "főnöke", Hans Zimmer stílusa beazonosítható, bármilyen műfajban is bukkanjanak fel, szerzőnknél ez a tulajdonság egyáltalán nincs jelen. Pedig nem kicsi az elvárás, ha valaki egy jóval tehetségesebb művészt kénytelen pótolni, jelen esetben John Powellt.