Több mint fél éve ismert tény, hogy idén Spanyolország igazi filmzenei kuriózummal áll elő, mégpedig az első madridi filmzenei konferencia megszervezésével. Ez a hozzánk hasonló rajongók számára óriási lehetőséget jelent, hiszen az alapvetően "amerikaközpontú" filmzenegyártás közelébe férkőzni (mint például bejutni egy olyan rendezvényre, mint a Maestros of Horror-dedikálás) nem kis összeg árán sikerülne csak. Madrid azonban lényegesen közelebbi úticél ahhoz, hogy olyan zeneszerzőkkel kerüljünk közelebbi kapcsolatba, mint Christopher Young (Hellraiser, Briliáns csapda), Hans Zimmer (Gladiátor, Az utolsó szamuráj), Dario Marianelli (Grimm, V, mint vérbosszú) vagy Nick Glennie-Smith (A Vasálarcos, Katonák voltunk), illetve hogy meghallgassunk két koncertet Trevor Jones (Az utolsó mohikán, Cliffhanger – Függő játszma) és Harry Gregson-Williams (Narnia krónikái, Mennyei királyság) műveiből. Nem véletlen hát, hogy szinte az elsők között foglaltunk VIP-jegyet a szervezőktől, repülőjegyet, illetve olcsó szállást Madrid főutcájában, s gyakorlatilag fél éve egyre növekvő izgalommal vártuk az indulást. A folyamatosan változó műsor sem törte lelkesedésünket, még akkor sem, amikor kiderült, hogy Gabriel Yared (Az angol beteg, A tehetséges Mr. Ripley) végül nem tud részt venni az eseményen (helyette azonban érkezett Zimmer), illetve a harmadik napra szervezett lemezbörze is elmarad. A háromnaposra hirdetett konferencia így lett apránként szűk másfél naposra csökkentve, legalábbis számunkra, akiket a spanyol rendezők kisfilmjei köré szervezett második előadásnap (amely körülbelül azzal egyenértékű, ha spanyoloknak mutatnánk be itthon, hogy Jancsó Miklós, Tímár Péter vagy Mundruczó Kornél aktuális filmjéhez a zeneszerzővel milyen aláfestést talált ki) már nem hozott annyira lázba.
 

Lucio Godoy és Roque Baños

Az első rendezvénynap azonban kárpótolt mindenért. Még be sem léptünk szinte a kongresszusi központba, máris belebotlottunk egy kávéscsészébe, melyről csakhamar kiderült, hogy Christopher Youngra vár – a komponista azonban inkább a rajongóhadat választotta, és a százával előkerülő lemezborítókat dedikálta szorgosan. Szinte mindenkivel összeölelkezett, fényképezőgépek villantak szüntelenül, s nagy nehezen mi is felocsódtunk abból a tévesen felállított teóriánkból, hogy a filmzeneszerzők legalább olyan elérhetetlen kaliberű művészek, mint a testőrtömegbe burkolódzott popsztárok vagy színészek (erre a megállapításra azért másnap Hans Zimmer saját testőre némileg rácáfolt). Miután a szervezők nagynehezen helyére terelték az izgatott, körülbelül kétszázfős rajongósereget, a Spanyol Film és Művészeti Intézet (ICAA) főigazgatója, Fernando Lara Pérez megnyitotta a Soncinemad programját. 

A viszonylag erőtlen angol szinkrontolmácsok ellenére az első másfél órában megismerhettük két spanyol zeneszerző, Lucio Godoy és Roque Baños filmzenékhez vezető útját. Filmjeik közül párat itthon is bemutattak, Godoy az Intacto, Baños pedig A gépész és a Hideg csontok című produkciókhoz komponált aláfestést. Az előadáson Godoy egy most készülő spanyol dráma, a La Educación de las Hadas egy jelenetének felépítését mutatta meg három fázisban: előbb zene nélkül, majd az első zenei ötletek felhasználásával, végül a teljesen elkészült változatában. Baños először elnézést kért, amiért kicsit nehézkesen formálja meg a szavakat, de beszédhibáját tökéletesen feledtette azzal az elképesztő áhítattal, ahogy a hivatásának él. Előbb zongorán adott elő csodás részletet egy új művéből, melyet aztán végleges, hangszerelt formájában is meghallgathattunk, majd egy eddig szintén be nem mutatott film csatajelenetének nagyzenekari aláfestése közben memorizálhattam nevét, mint egy olyan feltörekvő európai filmzeneszerzőét, akire érdemes lesz a jövőben is odafigyelni.
 

Christopher Young

Rövid szünet után érkezett Christopher Young, akinek stílusán már az első pillanatokban érezni lehetett, hogy rutinos tanárember. Másfél órás izgalmas előadásában olyan arányban váltogatták egymást a komoly kulisszatitkok, illetve humoros anekdoták, hogy egy pillanatig sem lankadt a figyelmünk. Young többek között beszélt pályafutása kezdetéről, tanulmányairól David Raksinnál, első filmzenéjéről, illetve arról, mennyivel fontosabb egy komponista számára, hogy jól el tudja adni magát az üzleti megbeszéléseken, mint az, hogy egyáltalán milyen zenét szerez. Bepillantást nyerhettünk a Pókember második részének forgatási titkaiba, illetve, hogy miként került egyáltalán Danny Elfman mellett ő is szóba a produkcióban. Mint kiderült, Elfman és a rendező, Sam Raimi teljesen külön utakon jártak, s mikor a film, illetve a rögzített zenei anyag összekerült, egy-két ponton nem úgy sikerült a találkozás, ahogy azt Raimi szerette volna. Elfman ekkor már messze járt, és különben sem volt kedve hetekkel a felvételek után visszamenni a stúdióba, hogy az új részeket újrakomponálja és felvegye. A rendező korábban a Rossz álmok során már dolgozott együtt Younggal, így most ismét hozzá fordult, hogy segítsen neki a problémás jelenetekben. A zeneszerző alig egy nap alatt megoldotta a megállíthatatlan metrószerelvény zenei aláfestését, s ezt be is mutatta nekünk – igazán érdekes volt egy akciójelenetet úgy nézni, hogy a képanyagon kívül csak a zenét hallhattuk, mindenféle speciális effekt nélkül.

Világpremierre is sor került prezentációjában, hiszen először mi láthattuk a jövőre bemutatásra kerülő újabb képregény-adaptáció, a Nicholas Cage főszereplésével készülő A szellemlovas prológusát, illetve főcímét, melyhez Young komponált muzsikát. A hallott anyag teljesen elkápráztatott bennünket, s bátran állíthatjuk, hogy egy erőtől duzzadó, igazi gótikus nagyzenekari mű született ismét, mellyel a neves komponista talán egy újabb lépéssel közelebb kerülhet a jogosan megérdemelt, igazi rivaldafény felé. A szellemlovast követően az Áldott a gyermek zárótételét hallgathattuk meg, ahol a kórus és a mélyen játszó hangszerek szerepét időnként maga Young is átvette szórakozott stílusában dalolászva. Ezzel zárult a pazar előadás, bár akkor még mi sem tudtuk, hogy speciális ráadásban is részünk lesz majd.
 

Harry Gregson-Williams és Hans Zimmer

A vastapsot követően a kétszáz lelkes rajongó azonnal letámadta Youngot, s a szervezőknek bizony nem kis fáradozásába került, hogy végül a menetrendhez tartva magukat színpadra vezessék az est koncertjének házigazdáját, Harry Gregson-Williamst, illetve mentorát, Hans Zimmert. Őket a riporter szerepében egy lelkes amatőr faggatta, ám az alig háromnegyed órás beszélgetés elég szerencsétlenre sikerült, hiszen túl azon, hogy a kérdések nem különösebben haladták meg a "Mit gondolsz Harryről?", "Mi a véleményed a tanárodról?"-típusú közhelyeket, mihelyst az eredetileg angolra lefordított kérdéseken kívül kellett volna megszólalni, felmerült a nyelvnehézség problémája is. Annyit azért megtudtunk, hogy elég erőltetett menetben zajlik egy filmzene elkészítése, s legtöbb esetben a film megjelenésével egyidőben a hozzá tartozó filmzenei albumot is szeretné a forgalmazó kiadni, ami elég nehézkes akkor, amikor tudjuk, hogy számos esetben csak az utolsó pillanatban készül el a mű valódi formájában. A kiadóknak azonban ekkor már késő mindenféle borítóbeli tervezéseken módosítani, így például a Narnia krónikái, illetve A Da Vinci-kód albumának tracklistája már hetekkel azelőtt létrejött, hogy a zene egyáltalán elkészült volna hozzá.

A rövidre sikerült beszélgetést követően Zimmer mesteri módon tűnt el a helységből, s Gregson-Williams közelébe férkőzéséért is közelharc-szintű akadályokon kellett keresztülvergődni. Az ifjú komponista egyébként is igen feszélyezett volt, hiszen élete első koncertjére készült, s később a zenekar játékát megismerve azt is megértettük, miért volt ő már kora délután olyan ideges... Szerencsénkre azonban Nick Glennie-Smith is jelen volt, igaz, csak mint megfigyelő, ám közvetlensége hamar feledtette velünk a további Remote Control-os emberek gyors távozását. Röpke beszélgetésünk alatt megtudtuk tőle többek között, hogy gyakran jár Magyarországra dolgozni, úgyhogy lehet, hogy legközelebb itthon találkozhatunk majd vele.
 

Trevor Jones

Rövid szünetet követően a londoni székhelyű Hot House Music képviselői tartottak hasonló, kerekasztal-jellegű beszélgetést, témájuk pedig – akárcsak a cég fő irányvonala – a filmzenék felügyelete és koordinációja volt. Négy hölgy tartott előadást a cég képviseletében, azonban mi – szégyenletes módon – inkább vérnyomásszintező szünetet rendeltünk ki magunknak, hiszen mint tapasztalatlan résztvevői egy ehhez hasonló rendezvénynek, épp elég volt az addig eltelt 5-6 óra izgalom, pláne annak tudatában, ami még ránk várt. Úgyhogy mi Trevor Jones előadására érkeztünk vissza a Palacio De Congresos De Madrid épületébe, s a lassacskán hatvanéves, dél-afrikai születésű komponista azonnal meglepett minket szerénységével és visszafogottságával. Interjújellegű beszélgetésen sikerült kicsit közelebbről megismerkednünk pályafutása fontosabb állomásaival, s egy résztvevő kérésének eleget téve még A sötét kristályból is előadott egy rövid részletet a zongorán. Elmesélte Az utolsó mohikán zenéje körüli bonyodalmakat, de elég óvatosan fogalmazott, úgyhogy egész pontosan nem sikerült megértenünk a későbbi társszerzőként feltüntetett Randy Edelman szerepét a történetben. Annyi bizonyos, hogy a rendező, Michael Mann olyan jelenetekhez is kért zenét Jonestól, amelyhez a zeneszerző szerint egyáltalán nem volt szükség aláfestésre. A művészi összekülönbözés végül oda vezetett, hogy Jones megírta a zene egy részét, s ahová érzése szerint fölösleges volt bármilyen kíséret, oda Mann leszerződtette Edelmant. 

A másik igazi kulisszatitkot érdekes módon az előadás utáni autogrammosztáson tudtuk meg, de csak fél füllel, s véletlenül. Jones menedzserének szigorú szabályai szerint történt a dedikálás, így egy rajongó csak egy borítóval érkezhetett, viszont a komponista szinte minden reagálását jól lehetett hallani. A furcsaságra akkor került sor, amikor egy Loch Ness-borítóval érkező zenebarátot utasított vissza aláírással, s mint kiderült, azért, mert valami egész más anyag került a nemrég megjelent kiadásra, más hangszerelésben és keverésben, mint ahogy azt a zeneszerző szerette volna. Hogy mi volt a pontos oka ezen kirohanásának, azt remélhetőleg hamarosan megtudjuk magától Jonestól, addig is csak annyit mondhatunk: érdemes óvatosan bánni a Loch Ness lemezével...
 

 A koncertek

Némiképp szerencsétlen módon az egyébként is késve kezdődő Dario Marianelli- mesterkurzus, valamint Harry Gregson-Williams kilenc órára meghirdetett koncertje között igen kevés időt engedtek a szervezők az átöltözésre és a koncertterembe átérésre, úgyhogy az ifjú olasz zeneszerző előadását kénytelenek voltunk mellőzni, s csak abban bízni, hogy a Grimm vagy a V, mint vérbosszú sikerének nyomán gyakrabban találkozunk majd vele. Így is éppen időre sikerült megérkeznünk a Teatro Monumentalba, hogy elfoglaljuk a helyünket, és felcsendüljenek a Csibefutam kezdődallamai, a Chamartin Symphonic Orchestra and Talia Choir előadásában. Eleinte Gregson-Williamst csak a koncertet pár mondattal bevezető Hans Zimmer mellett láthattuk egy pillanatra, aztán visszavonult a kulisszák mögé, s az első felvonást a zenekar karmestere, Silvia Sanz Torre vezényelte le. Az animációs filmekhez írt zenék (Z, a hangya, Tigris színre lép) mellett egy csendesebb részt hallhattunk a Kémjátszmából is, illetve egy bővebb egyveleget a Mennyei Királyság varázslatos pillanataiból. Négy meghívott szólista is közreműködött a hangversenyen: Martin Tillman (elektronikus cselló), Hugh Marsh (elektonikus hegedű) és Chris Beeth (duduk és egyéb tradicionális fafúvós hangszerek) mellett a csodaszép Lisbeth Scott éneke tette még fantasztikusabbá a fiatal zeneszerző műveit.

Hogy mégsem lett belőle tökéletes katarzis, az a zenekar minősíthetetlen produkciójának köszönhető. Annak ellenére, hogy elvileg egy 1993 óta létező intézményről van szó, a dobosszekció tagjai ránézésre alig töltötték be a tizennyolcat, s a karmestertől függetlenül saját belső ritmusuk szerint kalimpáltak össze-vissza. A két fúvósszólam eljátszott egymás mellett, s több esetben amatőr szintű szétesettséget érzékeltünk a koncertteremben. Ezt vélhetően maga a komponista is így hallhatta, mert a szünetben, amikor az épület hátsó bejáratánál rátaláltunk, szinte egyáltalán nem volt magánál, és a Nick Glennie-Smithtől kapott pohár sört úgy öntötte magába, mintha az élete múlt volna azon a három deci folyadékon.

A közönségre ettől függetlenül nem lehetett panasz, hiszen hatalmas tapsvihar fogadta őt, amikor a második részben már maga állt a karmesteri pódiumra. A Sinbad, egy Shrek-egyveleg és a The Magic of Marciano tételein túl a Narnia krónikái zenei anyagára épült a repertoár, s dacára a nagyon kellemes zenéknek, a már ismert problémák ugyanúgy jelentkeztek, mi több, ilyen nívójú koncerthez méltatlan módon egy ízben újra kellett indítani egy tételt a klarinét rossz belépése miatt. Ráadásként még egy lassabb tételt hallhattunk, mely előtt a remegő hangú komponista elnézést kért, amiért nem valami pörgősebb darabot választott (ez volt a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök!, melyet mindhárman egyöntetűen The Whole Wild Worldnek tippeltünk), illetve a szűnni nem akaró taps visszakövetelte a Csibefutam főtémáját, ahol aztán a zenekar teljesen romjaiba dőlt, így tulajdonképpen hálásak lehettünk, hogy az volt az utolsó szám. Csak reménykedni tudunk abban, hogy ez a felemásra sikerült koncerttermi debütálás nem szegi kedvét a tehetséges zeneszerzőnek, és hallhatunk majd a későbbiekben is Harry Gregson-Williams műveiből hangversenyt.
 

A második napra Trevor Jones koncertjét hirdették meg, s ő már szerencsésebb körülmények között adhatta elő szerzeményeit a méltán híres spanyol rádió-, és televíziózenekar, az RTVE Symphony Orchestra közreműködésével (bár nekünk nem kis kihívást jelentett az aznapra Madridba szervezett "gay pride"-rendezvény extrém öltözékű felvonulóin átküzdeni magunkat, hogy időben odaérjünk). A Cliffhanger – Függő játszma nyitányába beleremegett a koncertterem, és a komponista nagyívű, ölelésszerű vezénylete is azt sugallta, hogy élményhangversenyen vagyunk, mert Jones minden egyes hangjegyét elképesztő szeretettel és odaadással csalogatta ki a zenekarból. Részleteket hallhattunk a Merlin, a Sírba viszel, vagy a nemrég megjelent Aegis anyagából, az igazi meglepetést mégis egy egyveleg jelentette a Scott kapitány antarktiszi kalandjáról szóló The Last Place on Earth című minisorozat zenéjéből, mely hivatalosan nem jelent meg soha CD-n, így az a közel négyszáz ember szinte premierként foghatta fel a nem mindennapi eseményt.

A második részre aztán jöttek a tenyeret nem kímélő darabok, mindjárt indításnak Az utolsó mohikán tételei, melyek között a publikum már nem tudta türtőztetni magát, és az elképesztő erővel tomboló zenekart hasonló tapsorkánnal jutalmazta. Következett a Az óriás álomszép részlete, melyet jómagam könnyekkel köszöntem meg Jonesnak, majd a Fields of Freedom hivatalos világpremierje is elhangzott, zárásként pedig pár tétel A sötét kristályból, amely több, mint húsz év után is hátborzongatóan szólt. A közönség felállva, percekig tapsolta a teljesen meghatódott zeneszerzőt, aki egy ráadásszámig még visszatért (intő jelként vette szerkesztőségünk, hogy nem jöttünk rá, mit hallottunk, ezért azonnal a zeneszerző repertoárjának bővebb megismerésére határoztuk el magunkat...), s a hihetetlen tapsvihar csak akkor fejeződött be, amikor a zenekar tagjai végül felálltak, és kezdték elhagyni a termet. Trevor Jones koncertje méltó lezárása volt ezen kétnapos madridi filmzene-ünnepnek, s ezen felül váratlan erővel hívta fel a figyelmet az összes jelen lévő filmzenerajongó számára, hogy kötelező sokkal bővebben foglalkozni ezzel a fantasztikus komponistával.
 

Egy ráadás-óra Christopher Younggal

Young azzal zárta előadását, hogy még öt napig Madridban marad, úgyhogy bárkivel szívesen beszélget, aki találkozni akar vele. Szerkesztőségünk azonnal kapott az indirekt felajánláson, s végül az elmaradt lemezbörze napjára megbeszéltünk vele egy találkozót a szállodája halljában. Természetesen még a rendezvények, koncertek alatt legalább kétszer összefutottunk vele, hogy nehogy elfelejtsen minket, mert láthatóan reggeltől estig rajongók körében forgolódott, s ilyenkor határidőnapló nélkül elég nehéz betartani az ígéreteket. Erről magunk is meggyőződhettünk, amikor vasárnap, a találkozó kezdetén azonnal elnézést kért, hogy kicsit elcsúsztak a beszervezett programjai, és még kért egy órát az előttünk érkezett rajongócsoport miatt. Kellő izgatottságunk valahol ez idő tájt kezdett végre lenyugodni, s amatőr rajongólelkünk, melyet először teszteltünk ilyen közegben, elfogadta, hogy léteznek még csodák, és Christopher Young nagyjából egy óra múlva leül közénk, hogy meséljen pár történetet karrierje sokszínű fejezeteiből.

Így is történt, pár perccel négy után egy pohár bor mellett ülve úgy ismertük meg a horrorzenék egyik műfajteremtőjét, mint a világ egyik legszerényebb és legvisszafogottabb művészét, aki számára meglepő, hogy vannak emberek, akik kifejezetten az ő neve miatt hallgatnak filmzenéket. A kérdésre, miszerint Gregson-Williamshez és Joneshoz hasonlóan ő miért nem szervezett eddig koncertet, megdöbbentő kérdéssel válaszolt: ki venne jegyet az ő zenéire? Értetlenségünkre elmondta, hogy számára sokkal fontosabb, ha magát az embert szeretik benne, s nem pusztán a hozzá kapcsolódó ezerféle muzsikát, ezért is tesz meg mindent, hogy bármikor a hozzánk hasonló zenebarátok rendelkezésére álljon. A horrorzenékhez való különös kapcsolata szinte már Stephen King történeteit idézte fel bennünk: elmondása szerint gyermekkorában sosem tartozott az elit baráti társaságokba, amolyan szürke egérként nőtt fel, s igazi barátainak a különböző mumusokat, fantasyregények szörnyfiguráit tartotta. Ezért lehetséges, hogy a megannyi sötét hangulatú muzsikáját ilyen elképesztő szenvedéllyel komponálta meg. Arra a kérdésünkre, hogy mely zenéire a legbüszkébb, nehezen tudott válaszolni, de elsősorban jazzdobos múltjából következő jazzes score-jait említette először, mint például a Wonder Boys – Pokoli hétvégét vagy a Pókerarcokat. Ezenkívül hozzátette még az abszolút ritkaságnak tekinthető Virágok a padlásont, illetve a The Vagrant-et, mint a filmzenetörténelem talán legőrültebb horrorzenéjét – melyről Jerry Goldsmith is elismerően nyilatkozott egyetlen közös találkozásukkor, ami egy liftben történt véletlenül, egy filmes rendezvényre igyekezvén.
 

Younggal való beszélgetésünket megelőzően órákig azon gondolkodtunk, milyen kérdéseket teszünk majd fel neki, s mely filmekről faggatjuk majd kicsit bővebben, ám ez az egy óra olyan elképesztő gyorsasággal repült el, hogy voltaképpen szinte bele sem kezdtünk valódi témáinkba. Még szinte le sem ültünk, körülöttünk már akkor legalább három másik csoport gyülekezett, akik mind Youngra vártak, így sajnos korlátozva voltunk, és nem sikerült az éjszakába nyúló sztorizgatás. Hihetetlen élménnyel gazdagodtunk így is, mert közvetlensége és a zene iránti szenvedélye sokkal közelebb hozta hozzánk a zseniális zeneszerzőt. Izgatottságunk okán persze utólag derülnek ki a különböző bakik, melyeket sikerült elkövetnünk, ezek közül is leginkább azt fájlaljuk igazán, hogy egyetlen közös fényképet sem sikerült készítenünk. Ami azonban bizonyos: ha Young legközelebb Európába jön, mi mindenképp megpróbálunk majd újra találkozni vele – de legalábbis egy jóval bővebb és komolyabb interjút készíteni.

 

Kulics László
2006. 07. 18.