Nyugodtan kijelenthetjük, hogy idén Spanyolország volt az európai filmzenerajongók Mekkája: a három héttel ezelőtti madridi konferenciát július 20-tól az immáron másodjára megrendezésre került ubedai Nemzetközi Filmzenei Konferencia követte. Míg a tavalyi háromnapos rendezvényen a helyi komponisták mellett Brian Tyler, John Frizzell, Don Davis, illetve Sean Callery voltak jelen, addig a szervezők idén egy nappal, és jóval több neves meghívottal toldották meg az eseményt, melyen végül Basil Poledouris (Szelek szárnyán, Robotzsaru), John Debney (A Kincses sziget kalózai, Zathura – Az űrfogócska), Lisbeth Scott (Narnia krónikái, München), John Ottman (Közönséges bűnözők, Gothika), John Frizzell (Feltámad a Halál, Dante pokla), Bruno Coulais (Vándormadarak, Bíbor folyók), Robert Townson, Ray Costa, Carol Heather Goldsmith, és megannyi spanyol zeneszerző (többek közt Diego Navarro, Pablo Cervantes, Ángel Illarramendi és Marc Vaillo) vett részt. A madridi rendezvényhez hasonlóan itt is volt eltérés aközött, amit hónapokkal ezelőtt meghirdettek, és ami végül létrejött. Itt ugyan minden, előre bejelentett személy megjelent – sőt, végül John Ottmannel bővült a meghívottak névsora –, csupán a két estére meghirdetett hangversenyt redukálták egyre, amiben sajnos az eredetileg kiírtak lettek összesűrítve.
 

A konferencia helyszínének ezúttal is a dél-spanyol terület hegyvidékes részén megbúvó Ubeda adott otthont. A település a UNESCO Világörökség részévé vált, ami nem is csoda, hiszen a történelmi városrészben nincs olyan utca, ahol ne találnánk valami különleges épületet vagy szobrot. A UNESCO egyébként az 1972-ben elfogadott Világörökség Egyezmény kritériumai alapján eddig 137 állam 812 helyszínét vette fel ezen listájára – ebből 628 kulturális, 160 természeti kategóriában került felvételre, további 24 világörökségi helyszín besorolása pedig egy úgynevezett vegyes kategóriába történt, mivel ezek egyformán képviselnek kulturális és természeti értéket.

Az előadások, a dedikálás, illetve a koncert egyaránt a történelmi negyed mellett található, a XVI. századi (egészen pontosan 1562-75 között épült) Hospital de Santiagóban került megrendezésre, mely létesítmény 1975-ig töltötte be a kórházi szerepet, az elmúlt években azonban már kizárólag kulturális eseményeknek adott otthont. A helyi lakosság nem tűnik kifejezetten turizmuscentrikusnak, s ebből adódóan olykor kifejezetten kihívást jelent megértetnie magát annak, aki nem beszéli a nyelvüket. Azonban a város, illetve az onnan elénk táruló dimbes-dombos, olívabogyófákkal teletűzdelt tájkép mindenért kárpótol.
 

Első nap

A rendezvény július 20-án a közönség regisztrációjával vette kezdetét, s ezalatt lassan megérkeztek a komponisták is, akik közül Basil Poledouris hasonlóan járt, mint Christopher Young Madridban: már a bejáratnál megállították a rajongók. A Hospital de Santiago udvarában eközben egy riporter és annak operatőre igyekezett lencsevégre kapni a meghívott előadókat, akiket folyamatosan körülvettek a látogatók. Madridhoz hasonlóan mi is igyekeztünk leszervezni egy-egy beszélgetést, ezúttal John Frizzellel, John Ottmannel, illetve Robert Townsonnal, de sajnos nem sikerült, ugyanis mindegyikük ideje felett egy koordinátor rendelkezett. Ugyan Frizzellel egyeztettünk időpontot másnap délelőttre, ám pár órával később jelezte nekünk, hogy ügynökével, Ray Costával kell beszélnünk ezügyben, ám vele csak az utolsó napon tudtunk néhány szót váltani. 

A hivatalos sajtómegnyitó fél egykor vette kezdetét, amit azonban mi kihagytuk. Ennek oka nem a megnyitóbeszéd érdektelenségében keresendő, hanem abban, hogy Poledouris ekkor tartotta első próbáját a zenekarral, melyre sikerült bejutnunk. Ritkán adódik ilyenre lehetősége az embernek, pláne, hogy a nézőtéren néhány sajtóson, illetve a komponisták segítőin, családtagjain kívül ott ült Debney, Frizzell, Townson, Ottman és karmestere Damon Intrabartolo. A Conan, a barbár nyitányának próbája során Debney elismerően bólogatta fejét: láthatóan ő élte bele leginkább magát a hallottakba. Sajnos az élmény számunkra nem tartott sokáig, ugyanis a rendezők egyik tagja mindenkit kitessékelt a komplexum templomából, mely a próbák helyszínéül szolgált. Az illető olyannyira komolyan vette dolgát, hogy még Ottmant és Townsont is ki akarta küldeni, míg egyik kollégája fel nem világosította, hogy ők nem a közönség, hanem a meghívottak sorát gyarapítják. Hiába, kínos dolog, ha a szervezőség tagja nem ismeri fel a vendégeket... Poledourist aztán Debney követte, aki először a kórussal próbálta a Passion of the Christ Symphony-t, akikhez később a nagyzenekar is csatlakozott.
 

Az első estét a szervezők Jerry Goldsmith emlékének szentelték, melynek keretein belül először spanyol előadók beszéltek munkásságáról, majd egy kerekasztal-beszélgetés jellegű programon Ray Costa, Robert Townson, és Doreen Ringer Ross (a BMI-tól) méltatták a Mestert. A spanyolok előadásáról mi újfent Poledouris próbáján kötöttünk ki, ugyanis a szervezők – némileg érthetetlenül – semmilyen tolmácsolást nem alkalmaztak, így a helyiek anyanyelvén történő beszámolók számunkra kisebbfajta bosszúságot jelentettek. Ez egyébként a rendezvény egyik fő problémája is volt: ha spanyolajkú tartott előadást, vagy közérdekű információ hangzott el, azt nem fordították angolra, az angol nyelvű beszédeket azonban minden esetben tolmácsolták a helyiek számára. 

A nap Carol Heather Goldsmith beszédével, és a Mesterről elnevezett díj átadásával zárult. A megemlékezés során kiderült, hogy az özvegy kedvenc műve néhai férjének repertoárjából a A szél és az oroszlán, illetve, hogy mikor Goldsmith zenét írt, és várta az ihletet, ceruzát hegyezett. Megosztotta a közönséggel azt is, hogy a zeneszerző hetvenedik születésnapján hogyan kedveskedtek a komponistának: a kétszáz neves meghívott a "Happy birthday" eléneklése után egy lófarkas sapkát tett a fejére, ezzel idézve vissza a művész azon korszakát, amikor a lófarok a védjegyének számított. Carol beszédét egy 22 perces kisfilm követte, mely a legismertebb Goldsmith-zenékből, illetve azok filmjeleneteiből lett összevágva – az összeállításból a komponistának a Szörnyecskék 2. – Az új falkában nyújtott cameoszerepét sem felejtették ki. A megható és magávalragadó montázs végén a közönség álló tapsviharba kezdett. Ezt követően zongoraátiratot hallhattunk többek közt a Rambo, a Mindent a győzelemért!, valamint a Poltergeist – Kopogó szellem főtémákból. 
 

Második nap

Oscar Araujo (Blade of Darkness) és Mateo Pascual (Commandos) A videojátékok és animációs alkotások zenéi című előadásának, valamint a Xavier Capellasszal (Hotel Tívoli) való beszélgetés spanyol nyelvezete miatt a fél egytől meghirdetett dedikálással indult a napunk. Azoknak, akik esetleg nem készültek elegendő CD-borítóval, nem kellett aggódniuk, ugyanis a szervezők mindennap gondoskodtak egy lemezbörzéről, ahol túlnyomó részben az előadást tartó művészek albumait lehetett megvásárolni. A bolti forgalomban kapható korongok mellett olyan ritkaságnak számító kiadványokra is le lehetett csapni, mint a Waterworld – Vízivilág, az Amanda, a japán kiadású Szelek szárnyán, vagy a limitált példányszámú Prometheus Records-lemezek (ezek főleg Poledouris score-jait tartalmazták). A sláger azonban kétség kívül John Ottman Superman visszatér lemeze volt, mely már az első órákban elfogyott. Maga a dedikálás a kórház templomrészében került megrendezésre, ahol a komponisták egy hosszú asztal mögött ülve várták rajongóikat, akik eleinte annyi borítót készítettek elő, amennyi csak a kezükben elfért, így a szervezők kénytelenek voltak záros időn belül háromra korlátozni a dedikáltatható mennyiséget. A program "vesztesei" a spanyol szerzők voltak, akik mellett az összegyűlt vendégsereg egy része elvonult, így ők egymás közötti beszélgetésbe kezdtek. Természetesen az előre meghirdetett dedikáláson túl az előadások szüneteiben is adódott lehetőség a kedvenc korongok borítóinak, illetve más ereklyék aláíratására. 

A tengerentúli művészek esti előadását John Frizzell kezdte meg, aki már tavaly is részt vett ezen a konferencián, ám most koncertje, illetve előadása mellett a házigazda szerepét is betöltötte, így őt többnyire fel-alá járkálva, telefonálgatva, és intézkedve lehetett látni. A barátságos és közvetlen komponista a tavaly készült A szlogengyáros családanya című zenéjéről beszélt (azért csak erről, mert ő egy évvel ezelőtt az egész munkásságáról tartott beszámolót). Elmesélte, hogy az Istenek és hadvezérek zenéjének (melyet Randy Edelman kezdett el írni, aki aztán a xXx miatt kiszállt a projektből) egyik részletét hallva kérték fel az alkotók, és végül egy olyan mű született, mely saját bevallása szerint sem hasonlít egyik korábbi munkájához sem. A különféle történeteket – például, hogy a nyitány 13 darabból lett összerakva, vagy hogy volt olyan jelenet, amit a zene kedvéért újravágtak – videobejátszások tarkították, s az amúgy is érdekes, valamivel több, mint egyórás előadás végén a közönség soraiból tettek fel kérdéseket a szerzőnek. Arra, hogy mi a kedvenc műfaja a következőt válaszolta: "Mindig más, mint amin utoljára dolgoztam."
 

Frizzellt kis szünet után John Debney és Lisbeth Scott követte, a téma pedig közös világsikerük, A passió score-ja volt. Debneyék az első felvetésektől a zene elkészüléséig elmesélték a két évvel ezelőtti sikerfilm aláfestésének megszületését, miközben a fontosabb témákból ("The Olive Garden", "Mary Goes to Jesus", "Resurrection") zenei bejátszást is hallhattunk. A sztorikat Debney olykor tréfásan adta elő – tette ezt például akkor, mikor arról mesélt, hogy Mel Gibson megjelent nála, és felkérte erre a munkára. A mintegy másfélórás előadás alatt beszélt arról, hogy azért nem James Horner kapta a megbízást Gibsontól (akivel már dolgoztak együtt Az arc nélküli ember, illetve A rettenthetetlen során is), mert nem tetszett a rendezőnek Horner elképzelése. Fény derült olyan kulisszatitkokra is, hogy például a filmzenealbum negyedik tételében ("Peter Denies Jesus") Debney is részt vett, mint énekes, továbbá, hogy kedvenc albumai A kincses sziget kalózai, a Hókusz Pókusz, a Szitakötő, Az álmodó, A passió, valamint a Neveletlen hercegnő – ez utóbbit édesanyja emlékére írta, aki abban az évben halt meg. Egyébként Debney és Lisbeth Scott szintén remekül állták a rajongók hadát, csak őket – John Ottmanhez hasonlóan – valamivel nehezebben lehetett megközelíteni. 

A pénteki előadásokat a spanyol komponisták audiovizuális koncertje zárta, amit a Santiago de Hospital udvarán tartottak meg. Az eseményt egy kisfilm levetítésével vette kezdetét, mely poénosra szerette volna venni a hazai komponisták bemutatását, ám a közönség soraiból nem igazán lehetett hallani nevetgéléseket – sajnos ezzel igencsak melléfogtak a készítők. Aztán Conrado Xalabarder (a helyi Réz András) konferálásával különféle filmrészletek kerültek levetítésre úgy, hogy a párbeszédek, effektek benne maradtak, így az egyes momentumokhoz tartozó zenék hallgatása olyan volt, mintha otthon mi magunk lépkednénk a jelenetek között a DVD-lejátszónk segítségével. 
 

Harmadik nap

A harmadik nap elején pár perc erejéig bemehettünk Debney próbájára, amit Ottman Superman visszatérje, illetve Poldeouris Conan, a barbárja követett. Utóbbi kettőn legnagyobb örömünkre már végig bent maradhattunk, így ízelítőt kaptunk abból, milyenek a komponisták munka közben.

Ötórától kezdetét vette John Ottman előadása. Miután eddigi karrierjét, életútját ismertették spanyolul (ezt egyébként minden zeneszerzőnél megtették), megjegyezte, hogy nem tudja, mi állt a szövegben, ugyanis nem egyeztettek vele előtte erről, így saját szavaival is elmesélte, hogyan került a filmzenék világába, és hogyan vette kezdetét a Public Access-szel, valamint a Közönséges bűnözőkkel máig tartó kollaborációja Brian Singer rendezővel. Az egyórás előadás első harmadától kezdve már a közönség kérdéseire válaszolt a zeneszerző/vágó/rendező, mely során kiderült, hogy nem igazán kedveli a vágói megbízatásokat, valamint, hogy az igazi Golden Age-komponistáktól nem hallgat zenét. Sajnos az amúgy kissé félénken viselkedő komponista előadása nem sikerült olyan "színesre", mint Debneyé, vagy Frizzellé, ám ettől függetlenül sok hasznos információ hangzott el.

Ottmant számos népszerű filmzene megalkotója, Bruno Coulais (Bíbor folyók, Kóristák) követte – sajnos az anyanyelvén, franciául beszélő komponista mondanivalóját csak spanyolra fordították, így információt számunkra semmit sem adott –, majd a koncerttel zárult a nap. A rendezvény több programja is csúszott, ám a remény, miszerint legalább a koncert időben kezdődik, halványan még élt bennünk – ám feleslegesen. Nemhogy háromnegyed órás csúszással indult, helyjegyünk a színpad jobb oldalának belső szélére szólt. Az már eleve elvetemült ötlet, hogy a színpad oldalánál helyezzék el a hallgatóság egy részét, ám az egészet az koronázta meg, hogy az üstdobok elé ültünk volna. Joggal dühödtünk fel, hiszen egyrészt a kivetítővászonból, valamint a zenekarból semmit sem láttunk volna, másfelől, ha azok a dobok megszólalnak, nincs az a hangszer, amit meghallottunk volna. Nem maradt más, fogtuk magunkat és hátra sétáltunk, majd mikor elkezdődött a koncert, az üresen hagyott székeken foglaltunk helyet. 
 

A hangverseny John Ottman blokkjával kezdődött, amelyben Damon Intrabartolo vezényletével a Közönséges bűnözők, a Fantasztikus négyes főtémái, illetve a Superman visszatérből összeállított montázs csendült fel. Ezt követően John Debney foglalta el a karmesteri pódiumot, és az Andalusian Philharmonic Orchestra, valamint a Agrupación Coral Ubetense közreműködésével először Jerry Goldsmith műveiből szemezgetett: az elmaradhatatlan "The Generals" témát (ami a Patton tábornok és a MacArthur nyitányából áll) a Mindent a győzelemért! gyönyörű dallamai, valamint a Star Trek: Űrszekerekből kissé merészen beválasztott "The Enterprise" követte. Ez utóbbi remek zene, ám ha valaki most először hallott Goldsmith-t, annak nehéz darab lehetett. Debney az Oscar-díjas szerző művei után a The Passion of the Christ Symphony-ból adta elő a "Gesú cade. Incontra la madre addoloratá"-t, a "Gesú é deposto dalla croce e sepolto"-t, és az elmaradhatatlan "Resurrection"-t, melyek szintén nagy sikert arattak. 

A szünet után Frizzell lépett az emelvényre, és a "John Frizzell's Suite from Various Films" címet kapott egyveleg keretein belül az Alien 4.: Feltámad a halál, a Istenek és katonák, a A szlogengyáros családanya, Ohio, és A szellemhajó témái hangzottak el. A hangverseny Basil Poledouris több mint húszperces "Conan Suite"-jével zárult, melyet a filmből kivágott jelenetek kísértek, ám sajnos a helyszín rossz megvilágítása miatt nem volt éles a kép. A mű élő bemutatása egyébiránt a Superman visszatér koncertjével együtt világpremiernek számított. A ráadásban ismét Poledouris Conan-nyitányát hallhattuk, és sajnos megismétlődött ugyanaz, mint ami Madridban Harry Gregson-Williamsszel: újra kellett indítani a zenekart, mert már az elején szétesett a zene. Ezek alapján úgy tűnhet, a ráadásdarabok újraindítása tipikus spanyol jelenség. A hangverseny ennek ellenére elsöprő erejű sikert könyvelhetett el magának, ugyanis minden egyes blokkot álló taps, illetve fütyülés követett.
 

Negyedik nap

A zárónap nyitópontja a GoldSpirit Awards (amit a rendezvényszervezők alapítottak egy évvel ezelőtt) kiosztása volt. A ceremónia díjazottjai között szerepelt többek közt Basil Poledouris, John Debney és Robert Townson is, akik egy Jerry Goldsmith-t megformáló szobrocskát vehettek át. Az átadó alatt az Escolania de la Coral de Úbeda közreműködésével Bruno Coulais Kóristák című, 2004-es zenéjéből is hallhattunk részletet.

Az átadást követő ebéd – ami egyébként délután kettőre volt kiírva, ám az átadó csúszása miatt négykor kezdődött – szintén nagy élmény volt, ugyanis sikerült amellé az asztal mellé ülnünk, ahol Poledouris, Townson, Frizzell, Costa, valamint Debney is ült. Az ebédet követően – jó házigazdához illően – John Frizzell körbejárt az asztaloknál, és mindenkinek személyesen köszönte meg a rendezvényen való részvételt. 

A kellemes körülmények közötti ebéd után még utoljára visszamentünk a Hospital de Santiagóba, hogy részt vegyünk a Round Table: International Composers-en, illetve Basil Poledouris előadásán. Az első program lényege az volt, hogy Debney, Frizzell, valamint Poledouris először az egymásnak feltett kérdésekre, majd pedig a közönség soraiból intézettekre válaszoltak. Ebből kiderült többek közt az is, hogy Frizzell legszívesebben A majmok bolygóját zenésítené meg újra, míg hasonló esetben Debney inkább a Star Wars-t, illetve A Karib-tenger kalózai – A Fekete Gyöngy átkát vállalná el.
 

Basil Poledouris – aki a Conan, a barbár zenéjével már 32 évesen nagy elismerést vívott ki magának – előadása volt talán a négy nap eseményei közül az egyik leglazább: a zongoraszéket a színpad elejére kihelyezve kezdett el mesélni arról, hogyan került a Conan-projektbe. John Milius, a produkció rendezője és a producer eleinte nem tudott közös nevezőre jutni, mert az utóbbi fél rock 'n' rollszerű muzsikát képzelt el, ám a rendező kijelentette, hogy csak akkor, ha megszerzi hozzá Jim Morrisont – ez ugye képtelenség volt, hiszen a zenész akkor már elhunyt. A zongorajátékkal és humorral egyaránt fűszerezett előadás (a szerző például megmutatta, hogy milyen, ha a sebesült katona hazatér szerelméhez) gördülékeny és rendkívül informatív volt.

A művész (aki egyébiránt rendkívül közvetlen volt) elmesélte, hogy a Conan, a barbár score-jának előadására kilencven zenészt bocsátottak rendelkezésére, a második epizódéhoz azonban már csak negyvenet (ráadásul alig kilenc napot kapott a score megírására), valamint hogy nem igazán van oda a folytatásokért. Arra a kérdésre, hogy mostanában nem ír zenét, többek közt azzal is érvelt, hogy vannak tehetséges ifjú zeneszerzők, illetve hogy annyira meg lett kötve a komponisták keze a temp score-okkal és a rövid határidőkkel (amire egyébként egyre több panaszt hallani a szerzőktől), hogy a művészi szabadság, ami annak idején megvolt, már nem jár ki nekik. A szerző egyébként már elköltözött Los Angelesből egy kis szigetre, és jelenleg azon töpreng, írjon-e szimfóniát, vagy ne. Mindenesetre mi, rajongók igencsak örülnénk, ha ismét felkérnék egy projekthez. Ami némileg beárnyékolta az előadást, az a vége volt, amikor is egyik pillanatról a másikra jeleztek a szervezők, hogy vége az előadásnak, miközben a szerzőn látszott, szívesen mesélne még. A másik, hogy szinte csak a Conan-filmekről beszélt, illetve azokról kérdezték, ezáltal pályájának többi szakasza szinte rejtve maradt azok előtt, akik nem ismerték egyéb munkáit is. A dedikáláskor sikerült pár szót váltanunk a művésszel, mely során említettük neki, hogy Magyarországról jöttünk. Ő a nyolcvanas évek során két zenéjét is (Cherry 2000, Isten veled, király!) felvette nálunk, és élénken emlékezett fővárosunkra.
 

A négynapos rendezvény estéjének záró programja egy parti volt (melynek helyszíne több helyi lakos előtt sem volt ismert, így igen nehezen találtuk meg), ahol a vendégek, a közönség és a szervezők közösen búcsúztatták az eseményt. A kerthelyiség különféle pontjain elhelyezett előételek, sörcsap és üdítős szektor mellett a hangfalakból tradicionális spanyol zene áradt. 

Az ubedai II. Nemzetközi Filmzenei Konferencia a szervezési hibák ellenére számtalan pozitív élménnyel gazdagította a jelenlévőket, és már az is biztos, hogy jövőre John Debney elnökletével újfent megrendezik ezt az eseményt. Azt csak remélni lehet, hogy a meghívott vendégek listája hasonló kaliberű művészekből tevődik majd össze, illetőleg, hogy addigra a szervezők ráébrednek: nem rossz dolog az, ha Madridhoz hasonlóan, itt is minden program két nyelven hallható. 

 

Kulics László
2006. 07. 29.