Nagy-Britannia egyik legnagyobb filmzeneszerző legendája, az 1933-ban született John Barry öt Oscar-díj tulajdonosa, tizenegy James Bond-film zeneszerzője, akinek dalai egykoron még a Beatles sikereit is ostromolták. John Barry Prendergast néven született Yorkban, angol anyától és ír apától. A filmek és a zenék iránti vonzalmát szülei révén gyerekkora óta magában hordozta, hiszen édesanyja zongorista, míg édesapja mozik tulajdonosa volt. Gyermekévei alatt sokat dolgozott apja mozijában, s már itt beléivódott a zene szeretete, és a filmek iránti vonzalom. Komolyabb zenei tanulmányokat gyerekként nem folytathatott, de egy orgonistától éveken keresztül vett leckéket, a komponálás rejtelmeivel pedig Francis Jackson ismertette meg. Később besorozták katonának, Ciprusra került szolgálatba. A zenei érdeklődése itt sem tört meg, mivel a sereg zenekarában trombitálhatott. Katonaévei után jazz-zeneszerzést tanult, majd az ötvenes évek közepén zenei rendező lett Jack Parnell, illetve a Ted Heath Orchestra mellett. Később, 1957-ben, 24 évesen megalapította saját rock & roll együttesét, a The John Barry Sevent. A zenekar több slágert is rögzített az EMI kiadónak, megírták a BBC Juke Box Jury című műsorának főcímdalát, felvették Johnny Smithszel a "Walk Don't Run" című nótát, és saját átiratukban rögzítették A hét mesterlövész főtémáját. Karrierjében az áttörést egy zenés BBC-sorozat, a Drumbeat hozta el 1959-ben. Az EMI ez alapján ajánlott neki dalszerzői állást, s a kor két nagy sztárja, Adam Faith, illetve Les Vandyke részére írt számokat. Az EMI tovább is gondolta Barry feladatait, és ha Faith filmszerepet kapott, akkor abban is Barryre hárultak a zenei munkálatok, a dalok és a score megírása is. Így lépett be a karrierjébe a mozi világa, ennek első állomása az 1960-as Beat Girl volt, melyet abban az évben követett a Never Let Go is. A Beat Girlé volt egyébként az Egyesült Királyságban megjelent első soundtrack album. Ezt követően több szerényebb megbízása is volt, jobbára tévéfilmek.

Ezen kisebb megbízások után 1962-ben jött el igazán John Barry ideje, amikor megkeresték egy készülő film, a Dr. No producerei. Barryt külön feladattal látták el, egy bizonyos főtémán kellett dolgoznia, mivel a film eredeti zeneszerzője sehogyan sem boldogult ezzel. A stúdió nagy reményekkel állt az első Bond-filmhez, amelynek zenéje azonban nem működött, így a karmester a fiatalos, újszerű hangzásvilágú The John Barry Orchestra vezetőjéhez fordult azzal a kéréssel, hogy Monty Norman komponista zenei alapjait gondolja újra, s faragjon belőle valami hatásosat. Az eredmény filmtörténelmet írt: a kollaborációból született "James Bond Theme" azóta minden hivatalos Bond-filmben felbukkant, és a mai napig az egyik leggyakrabban idézett filmzene az egész világon. Ez olyan jól sikerült, hogy Norman zenéjének felét azonnal eltávolították a filmből, és ezzel a felvétellel helyettesítettek mindent. A producereket annyira lenyűgözte Barry tehetsége, hogy a következő James Bond-film, az Oroszországból szeretettel zenéjét teljes egészében rábízták, noha Lionel Bart személyében már megvolt a zeneszerzője az 1963-ban bemutatott második résznek. Bart azonban végül csak a dalokért felelt, ám a két komponista között nem alakult ki viszály, olyannyira nem, hogy Barry az 1964-es Zulu és a Man in the Middle esetében is Barttal dolgozott.


Barry karrierjében kétségtelenül a James Bond-széria a legmeghatározóbb. A sikerfolyam megállíthatatlan volt: 1987-ig a sorozat további tíz epizódjához egy-egy klasszikus filmzene született, továbbá főcímdalok, melyekhez a kor legnevesebb eladóművészeit hívta meg. A teljesség igénye nélkül az alábbi névsorral dolgozott: Matt Munro, Shirley Bassey, Tom Jones, Nancy Sinatra, Louis Armstrong, Lulu, Rita Coolidge, a Duran Duran és az A-ha. A mára már legendássá vált számok rendre a score főtémáján alapultak, s legtöbbjük jellegzetes, Barry által kitalált kémzenés hangulatot árasztott. Külön érdekesség és fájó pont viszont, hogy megannyi emlékezetes Bond-nótája közül nemhogy Oscar-díjat nem kapott egy sem, de még a jelölésre sem tartotta őket érdemesnek a Filmakadémia. Mindez az olyan klasszikusok főcímdalánál, mint a Gyémántok az örökkévalóságnak, a Goldfinger, a Moonraker – Holdkelte, a Tűzgolyó vagy a Csak kétszer élsz kifejezetten érthetetlen. A hetvenes években néhány Bond-mozi már Barry nélkül készült, azonban a producerek mindig rájöttek, hogy ha a legjobb zenét akarják, akkor Barryhez kell fordulniuk. A sorozatnak végül az 1987-es Halálos rémületben vetett véget, mely tulajdonképpen nemcsak a zeneszerző utolsó 007-es filmje lett, hanem kis híján Bondot is végleg kiiktatta a mozikból. S bár 1989-ben, A magányos ügynök esetében még úgy tűnt, visszatérhet Bondhoz, de egy súlyos műtéte végül megakadályozta ebben.

Pályája során már nagyon korán, 1966-ban elnyerte az Oscar-szobrot, és az Elza, a vadon szülöttével nemcsak a legjobb filmzenéért, hanem a legjobb betétdalért járó Oscart is elvihette, ami páratlan volt addig a díj történelmében. A hatvanas években az új utak kereséséből Barry is alaposan kivette a részét. Ma már nehéz elképzelni, hogy csakúgy, mint Maurice Jarre, ő is az elektronikus hangszerek filmzenébe való bevezetésének egyik legjelentősebb alakja. Bátran nyúlt a szintetizátorhoz, s merész módon keverte a score-t a dalokkal. A szintetizátor hangjait Bond-muzsikákba is becsempészte, de az egyik legegyedibb módon az 1969-es Éjféli cowboy esetében vetette be. A filmhez dalokkal kevert jelentős score-t írt, noha a készítők között saját kreditet nem kapott. Itt a siker kulcsa egy olyan főtéma volt, mely egy legendásan népszerű és jellegzetes dallam, amely ráadásul a legjobb instrumentális kompozícióért járó Grammy-díjat is elhozta a szerzőnek. A közismert harmonikás verziója azonban a tetszését nem nyerte el, bár a témát ebben a formában ismerni a mai napig. Ekkoriban több jelentős mozihoz írt még muzsikát, drámához, krimihez és vígjátékhoz egyaránt. Olyan mozik esetében működött közre a hatvanas évek második felében, mint a szintén világhírű főtémával rendelkező, Moog szintetizátort bevető Az Ipcress ügyirat, a Patkánykirály, illetve A találkozó. Ebből az időszakból származik továbbá a Bond-muzsikák mellett a másik legismertebb szerzeménye, a Minden lében két kanál főcímdala is.


Barry életművének kifejezetten csillogó darabjai a történelmi filmek, s ezekhez olyan aláfestéseket komponált, amelyek stílusukban nem is igazodtak a szerző egyéb munkáihoz. Ezek közül az első az 1968-as Az oroszlán télen volt, melyért újfent Oscart kapott, ezt követte Az utolsó völgy. Mindkettő remek kórusos, nagyzenekari, klasszikus muzsikákat megidéző kompozíció. A történelmi filmek sora itt nem ért véget, 1971-ben a Mária, a skótok királynője következett, s egy újabb Oscar- és Golden Globe-jelölés, majd az 1976-os Robin és Mariannal ért véget a történelmi filmjei korszaka. A hetvenes években azonban nemcsak a kosztümös mozik rendezői hívták Barryt, hanem sok független filmes is felfedezte magának, így kisebb projektek sora is színesíti ekkori munkásságát. Ezek közé tartozik a Vándorrege, a Ki megy a nő után?, A galamb, A sáska napja, illetve az 1978-as A Betsy. A hetvenes évekre hármas felosztás volt a jellemző a karrierjében; a Bond-mozik mellett, a drámák és független alkotások mellé az évtized végére megjelentek a nagyszabású kalandfilmek is. Ezek első hírnöke a kor egyik szuperprodukciója, a King Kong volt 1976-ban. A megszaporodó amerikai felkérések miatt Barry ekkor döntött a költözés mellett, s az USA-ban telepedett le. Ez a karrierjének is jót tett, hiszen nagyobb volumenű munkákra való felkérései megszaporodtak, s olyan látványos mozikhoz hívták, mint A fekete lyuk, A mélység, illetve a Hanover Street, ő volt továbbá a nagyot bukó, szörnyű sci-fi, a Starcrash komponistája is. Az évtized végén az Eleanor and Franklin: The White House Years című tévéfilmért a díjait egy Emmyvel is gyarapította. Barry négyszer házasodott, utolsó feleségét 1978-ban vette el, tőle egy gyereke született. Első és második házassága egy-egy lánygyermekkel áldotta meg, házasságon kívül, Ulla Larsontól pedig egy lány és egy fiú utóda is volt.

A nyolcvanas években megszaporodó felkérések kissé túlterhelték a mestert, s műveiben az egyhangúság egyre fokozódott, ami – párhuzamba állítva a kifejezetten téma- és stílusgazdag megelőző két évtized munkáival – eléggé szembetűnő lett. Az évtizedet azonban két nagy sikerrel kezdte: egy akciófilmmel, A Titanic kincsével, s életműve egyik legszebb darabjával, a Valahol, valamikor megkapó muzsikájával. Azonban a rengeteg felkérés miatt becsúszott pár színvonaltalan munka is. Az álarcos lovag legendája, a Halálos telefonhívás, a Kínai kaland vagy a Szeptemberig inkább csak a bankszámláját gyarapították, és nem a hírnevét. Igaz, minőségi megbízásai is voltak ekkoriban, melyek közül az 1984-es Gengszterek klubja aláfestése máig hivatkozási alap a jazz alapú muzsikák terén, s nem is véletlen a legjobb jazz kompozícióért elnyert Grammy-díj sem. Az 1982-es A test melege pedig a buja, erotikával fűszerezett, jazzes filmzenék egyik mintadarabja lett. Később ezt próbálta megismételni a Kicsorbult tőr és a Gyilkos viszony esetében.


Az idősödő Barry megtartotta zenéi értékeit, ugyanakkor a kalandosság mellett egyre jobban bekúszott zenéibe a romantika, a fájdalmas melankólia is. 1985-ben halt meg fivére, s ez a tragédia olyan mély nyomokat hagyott benne, aminek lenyomata belekerült a Távol Afrikától abban az évben szerzett zenéjébe, mely a mai napig a legszebb drámai filmmuzsikák közé tartozik. Az Amerikai Filmintézet szerint minden idők 15 legszebb score-jának egyike, a szerző díjarzenálja pedig egy újabb Oscarral, Grammyvel és egy Golden Globe-szoborral gyarapodott. A nyolcvanas évek második fele súlyosabb betegséggel telt, így ebből a korszakból kevesebb munkát lehet megemlíteni. Ezek közül kiemelésre érdemes a Howard, a kacsa, illetve az Előre a múltba. A melankolikus, John Barry-sen drámaian szívfacsaró kifejezésmód a kilencvenes évektől lett olyannyira meghatározó, hogy ettől eltérővel ebben az évtizedben már alig találkozunk. A Távol Afrikától score-jához hasonló szépségű muzsikát írt a Farkasokkal táncoló esetében is, s 1991-ben ezért újfent megkapta az Oscar- és a Grammy-díjat. A karrierje ilyen magasságokba a kilencvenes években már nem ért el. 1992-ben két alkotással jelentkezett, a Ruby Cairo muzsikájával és a Chaplin score-jával, melyért sokadik Oscar-jelölését gyűjtötte be. A fülledt, erotikus töltetű muzsikák sora 1993-ban a Tisztességtelen ajánlat aláfestésével folytatódott. A Bond-zenés múltat 1994-ben egy picikét visszaidézte, hiszen A specialista score-jával erre lehetősége nyílott, s ha nem is teljesen, de az 1998-as A kód neve: Merkúr esetében is bevetette a 007-es stílusát. Az évtized azonban már az egyre uniformizáltabb muzsikák éve volt, s igazán nagy eltérést már alig lehetett megkülönböztetni a drámai score-jai között, pedig akadtak izgalmas felkérések (A skarlát betű, New York története, Kiáltsd, ez kedves vidék!, Érzelmek hullámain). Érdekesség, hogy Barry a legtöbb visszautasított filmzenével rendelkező komponista. Olyan produkciókhoz írt elutasított muzsikát, mint a Hullámok hercege, A suttogó, az Örökkön-örökké, az Aranygyermek, a Vágy, a Titánok harca, Az igazak vagy Az esküdt. Néhány rögzített, de fel nem használt muzsikáját önálló albumként is megjelentette. 2001-ben még megírta az Enigma című háborús mozi muzsikáját, majd rögzítette az Eternal Echoes című nem filmzenei albumát, ám ezt követően a visszavonulás mellett döntött.


Kevésbé köztudott, hogy musicalszerzőként is alkotott. 1965-ben a Passion Flower Hotelt, és a hetvenes évek nagy sikerű Billy című West End-musicaljének is ő írta a zenéjét. A Broadwayn is sikerrel mutatkozott be, két zenés darabját is játszották: az 1971-ben készült Lolita, My Love-ot, illetve az 1981-es Little Prince and the Aviatort. Élete alkonyán is visszatért a musicalek világához, s 2004-ben régi alkotótársával, Don Blackkel közösen megírta a Brighton Rock című darabot. Szintén ő jegyezte a 2006-os Here's to the Heroes című album dalait, melyet az ausztrál formáció, a The Ten Tenors adott elő. 2009-ben pedig egy dalt írt Shirley Bassey akkor megjelent albumára. 1999-ben kapta meg a Brit Birodalom Rendje tiszti fokozatát, s elismertségét jelzi, hogy több egyetem avatta díszdoktorrá, köztük a University of York, vagyis szülővárosáé. John Barry 2011-ben, 77 éves korában szívroham következtében hunyt el.

 

Gregus Péter
2016.03.06.