Az 1970-es évek végén a méltán világhírű brit filmgyártás pánikszerűen menekült saját hazájából. A szórakoztatóipart sújtó egyre komolyabb adók miatt először híres művészek, majd egész produkciók költöztek külföldre. Az "adómenekültek" között volt John Barry is, aki Amerikában vészelte át az ínséges éveket, és itt dolgozott különféle produkciókban – amerikai kényszerpihenőjének terméke például a Dino De Laurentiis-féle 1976-os King Kong. Az adószáműzetés azt is jelentette, hogy a művészek évente csupán harminc napot tölthetnek el brit talajon, ami természetesen nem volt elég arra, hogy Barry megírjon mondjuk egy James Bond-zenét, ezért kénytelen volt kihagyni az 1977-es A kém, aki szeretett engem című filmet.

Két év múlva azonban a 007-es ügynök követte a zeneszerző példáját: Cubby Broccoli producer a következő film teljes stábját Franciaországba szállította, hogy még kifizetődőbb költségvetéssel forgathassa le a leggrandiózusabb Bond-kalandot, a Moonraker: Holdkeltét. A filmben Bond (Roger Moore) a milliomos Hugo Drax (Michael Lonsdale) tervét igyekszik meghiúsítani, ami nem más, mint az emberiség kiirtása, és a bolygó újranépesítése az űrbe menekített felsőbbrendű fajjal. A film a játékidővel egyenes arányban esik szét apróbb darabokra, hogy a végén már egy Star Wars-paródiába illő gigantikus űrcsatába torkolljon. De az igazi rajongónak nem is ez a legfájóbb, hanem az olyan apró és idétlen poénok, amelyek szép lassan fakasztják sírásra az embert. Ezek után a zene szempontjából a legrosszabbra számíthatnánk – pedig nincs így.


John Barry ugyanis visszatért. Mivel a stáb Franciaországban munkálkodott, Barry itt már dolgozhatott a filmzenén, amit a Devout Stúdióban vettek fel. A komponistának az 1979-es egy igazi sci-fi év volt, hiszen a Moonraker mellett két másik fantasztikus kalandhoz is zenét írt, mégis mind más lett, és még véletlenül sem lehet összekeverni őket. A Disney által finanszírozott A fekete lyuk esetében a legfontosabb célkitűzés az volt, hogy a mester a főtémában annyira közelítse meg John Williams híres munkáját, hogy még éppen ne lehessen pert indítani – a score azonban ennek ellenére eredeti és igen ötletes. A Star Crash egy tipikus rossz produkció, egy olasz Star Wars-utánzat, mely többek között olyan kérdéseket válaszol meg, hogy mi lett volna, ha Leia hercegnő bikinis űrnindzsa lett volna, és vajon mit csinált David Hasselhoff a Knight Rider előtt. A zene is kis költségvetésű, minimális zenekarral és igen sok elektronikus alapozással, ami igazi újdonság Barrynél. Ezzel szemben a Moonraker score-ja a film minden ellenkező próbálkozása ellenére érett és lírai munka, a különbség miatt az aláfestés szinte teljesen elszakad a filmtől. Az albumon összevissza szerepelnek a trackek, de megpróbálunk köztük rendet vágni.

A nyitószám természetesen a főcímdal (a fantáziadús "Moonraker" címmel), melyet Shirley Bassey ad elő, akinek ez már a harmadik Bond-slágere. Valahogy a dal így önmagában nekem sosem tetszett különösebben, romantikus témaként sokkal jobban működik, és ez a score többi részében be is igazolódik. A "Miss Goodhead Meets Bond" erre a témára épül, de valójában két különálló tételt fűz össze a track, melyek közül csak egy szól az éppen aktuális Bond-lányról, Holly Goodheadről – a zene első fele egy másik, korábbi hódításhoz íródott. A romantika folytatódik a "Bond Lured to Pyramid" tételben is, mely szintén varázslatos kis darab, és igazi gyöngyszem a sok bohóckodás között.

Természetesen az akciózenék szerelmesei sem maradnak hoppon. A "Space Lazer Battle" az album elejére került, pedig valójában a legutolsó felvétel, és a Bond-széria egyik mélypontjának számító űrtengerészgyalogosok (ez komoly!) vs. Drax-asztronauták párviadalhoz íródott kis menetelős szám. A kézitusa kedvelőinek egy track fűz össze két szerzeményt: a "Cable Car and Snake Fight" első része során Bond ősellenségét, Cápát győzi le Rio de Janeiro felett, a második részben pedig egy óriási gumipitonnal küzd meg. Barry további akciózenének szánja a 007-es témát, amelyet már több filmben (Oroszországból szeretettel, Tűzgolyó, Csak kétszer élsz, Gyémántok az örökkévalóságnak) is felhasznált, most azonban végleg nyugdíjba vonultatja vándormotívumát. Ez a másodtéma sosem volt különösebben akciódús, itt azonban szánalmasan vergődik, és lassúságával teljesen lefékez egy amúgy is vontatott, csónakos üldözést ("Boat Chase").


Ha kiugró tételt keresnék, ami miatt ezt az albumot tényleg érdemes megvenni, és hogy valami kárpótoljon az apró gyengeségekért, akkor a hat és fél perces "Flight into Space" ajánlható, mely a filmben szinte megszakítás nélkül szól, ahogy a Moonraker űrhajók Hugo Drax titkos űrvárosa felé vonulnak (ez valóban olyan rossz, mint amilyennek hangzik). Az aláfestés már-már himnikus magasságokba emelkedik, és a kétes értékű űrjeleneteket egymaga elviszi a hátán, ezzel tökéletesen illusztrálva John Cox gondolatait a filmről, aki szerint a Moonraker egy szkeccsparódia, melyet a bibliai filmek színvonalán forgattak le. A maradék trackek elsősorban lopakodó és suspense darabok, amelyekhez ritkán van szerencséje az embernek egy Bond-lemezen, úgyhogy itt sokat dobnak az összhatáson. A lemez a főcímdal diszkósított verziójával ér véget: ez amolyan kötelező elemnek számított a hetvenes évek végén, és a "Disco Moonraker" még a műfaj hallgathatóbb darabjai közé tartozik.

Az erős zene ellenére büntetőpont jár a gyenge hangkeverésért, mivel sajnos ez az anyag a többszöri kiadás ellenére is több mint huszonöt év óta ugyanolyan formában jelenik meg. Sajnos mind a kiadványon, mind a filmben ez az egyik legrosszabbul kevert zene – a rendező Lewis Gilbert igencsak nehezen állt át a Dolby-hangrendszerek világára. Az album maga is elég rövid, de a hivatalos indoklás szerint nem találják az eredeti szalagokat, úgyhogy ez valamennyire megbocsátható. Az már kevésbé, hogy a lemezen sehol sem csendül fel a Bond-téma (pedig a filmben kétszer is nagyon jó feldolgozás szól), de szerencsére az összes közül ez az egyetlen CD, ami ezzel a hendikeppel indul.

Az albumot – elsősorban rövidsége miatt – inkább az igazi rajongóknak ajánlom, ám azoknak is, akik csak messzebbről ismerik Barry munkásságát, és szeretnének meghallgatni egy olyan Bond-muzsikát, amiről nem derül ki első hallásra, hogy a 007-es kalandjaihoz készült. A zene értékét igazából csak úgy lehetne még jobban fokozni, ha jobb filmhez íródott volna.