Az éppen Miamiban, a munka fáradalmait pihenő James Bond (Sean Connery) azt a megbízatást kapja, hogy figyeljen meg egy gyanús aranykereskedőt, Auric Goldfingert (Gert Fröbe). Miután az akció egy nő életébe kerül, a 007-es személyes ügyének is tekinti a küldetést, és az iparmágnás közelébe férkőzik, akinek nagyszabású tervei könnyedén romba dönthetik a világ gazdasági berendezkedését.

Vannak filmek, amelyeknek minden képkockáján átsüt, hogy klasszikus lesz belőlük, teszik mindezt anélkül, hogy görcsösen próbálnának nagyra törni, és egyszerűen csak szórakoztatni akarnak. A 007-es harmadik kalandja pedig pontosan ilyen, amelynek erényei túlmutatnak a mostanra már több mint ötvenéves szérián. Ugyanis Ian Flemming híres regényhőse, James Bond az őfelsége titkosszolgálatában eltöltött évtizedek alatt számos hullámhegyen és -völgyön ment keresztül, nemcsak a minőséget, hanem a népszerűséget tekintve is. Azonban a legsikeresebb korszakát kétségkívül a kezdetekkor, az 1960-as években tudhatta magáénak, aminek legnagyobb ékköve a sorozatban a harmadik mozifilm, az 1964-es Goldfinger volt, amely az előző két alkotás után nemcsak megteremtette, hanem több évtizedre be is betonozta a sorozat védjegyeit. Ezek az alapkövek – mint a tényleges eseményeket megelőző kis betétek; a főcím előtti, a cselekménytől jobbára független kis akciószekvencia vagy maga a betétdal – számos hagyományt teremtettek, amelyektől csak a 2006-os reboot óta mernek úgy-ahogy eltérni a készítők. Ebben pedig a Dr. No és az Oroszországból szeretettel rendezője, Terence Young által lefektetett alapok ugyan kétségtelenül közrejátszottak, de mindezt a direktori székben őt váltó Guy Hamilton öntötte végleges formába. Ilyen volt például Bond és a jellegzetes kütyükért – köztük a kultikus autóért, az Aston Martin DB5-ösért – felelős Q (Desmond Llewlyn) morcos nagybácsi / rakoncátlan unokaöcs viszonya – amit csak a 2012-es Skyfallban fordítottak meg, vagy a főgonosz karizmatikus fogdmegjének a fenyegető szerepe. Emellett a sorozatban később rendre nemcsak visszaköszönő, hanem folyamatosan egymásra licitáló grandiózus hangulatot is ebben az epizódban sikerült először megteremteni, részben az ellenlábas (aki független volt az azt megelőző és követő részek SPECTRE terrorszervezetétől) nagyszabású terveinek, részben pedig Ken Adam semmihez sem hasonlítható díszleteinek köszönhetően.


Ezekből a megkerülhetetlen összetevőkből azonban nem hagyhatjuk ki a zenét és ezzel együtt John Barry személyét sem. Jogilag természetesen mind a mai napig vitatható, hogy az első résszel kultikussá, s ezzel együtt a karakter és a széria védjegyévé váló főtéma Barry vagy Monty Norman szerzeménye-e, de eléggé beszédes tény, hogy már az Oroszországból szeretettel és még az azt követő tíz kaland esetében is Barry töltötte be a zeneszerzői posztot. Azonban míg az 1963-as moziban a szériával együtt Barry is kereste a megfelelő utat, bátran kijelenthető, hogy rá egy évre a Goldfingerrel már teljesen célba talált. 

Ezt már az egyértelműen betétdalként funkcionáló nyitótrack is aláhúzza Shirley Bassey tálalásában. Karcos hangja és Barry hangszerelése megadja azt az alaptónust, amit mind a mai napig úgy lehetne jellemezni, hogy "a Bond-esszencia", és amely viszonyítási alapot az elmúlt fél évszázadban, a változó korok és zenei stílusok miatt – vagy éppen azok ellenére – kevés előadó tudott maximálisan visszaadni. Még maga Bassey sem, aki ezt követően (máig egyedüliként) kétszer is felelős volt a betétdalért. Az ezt követő, jazzes "Into Miami" könnyedsége egyből megragadja az embert, már csak azért is, mert gyorsan elhelyezi a hallgatót a kor zenei irányzatában. Az "Oddjobb Pressing Engagement"-ben csendül fel a címszereplő fogdmegjének pofonegyszerű, egyhangos, mégis fenyegető orosz csengettyűs motívuma, amely még a későbbiekben visszaköszön, például a rövid "Gassing the Gangsters"-ben. 

Természetesen a jól ismert Bond-téma is felcsendül a "Bond Back in Action Again" című trackben, amely egyben – az albumokról sokszor sajnálatosan lehagyott – gunbarrel motívumot is tartalmazza. A címszereplő ellenlábas Auric Goldfingert többféleképpen jellemezte zeneileg a szerző. Egyrészt adva van az arany iránti megszállottságot jelképező – és mai értelemben véve egy gonoszhoz képest meglehetősen könnyed – Goldfinger-téma, amely valójában Bassey betétdalának az instrumentális verziója. Ez hallható a már említett "Oddjobb Pressing Engagement"-ben, valamint a „Goldfinger (Instrumental version)"-ben, mindemellett pedig egyfajta, a kaland romantikáját kifejező verzióban is hallhatjuk az "Alpine Drive - Auric’s Factory"-ben. Az antagonista – még a 007-es mércéjével is – nagyszabású terveit pedig ehhez mérten a grandiózus "Dawn Raid on Fort Knox" fejezi ki a legjobban katonás pergődobjaival és rezeseivel, ami az album abszolút csúcspontjává emeli a tracket. Az ezt követő, a zenekart (főleg az üstdobot és a xilofont) szintén erősen igénybe vevő "The Arrival of the Bomb and Countdown" – "The Death of Goldfinger – End Credits" kettősbe némi drámaiság is vegyül, miközben összefoglalják az addig hallható főbb motívumokat.


Az először 1964-ben megjelent albumot 2003-ban újrakevert hangzással ismét kiadták, ahogy számos más Bond-zenét is, és az alig félórás játékidő több mint tíz perccel bővült, igaz, mindössze négy tétellel, és azokból is csak kettő érdemel említést. Az egyik a Bond-kánon legjellegzetesebb jelenetét, a lézeres vallatást aláfestő, a folyamatosan növekvő feszültséget tökéletesen visszaadó "The Laser Beam", míg a másik a hol légiesen könnyed, hol szaxofonnal kiegészülő, sejtelmes "Pussy Galore’s Flying Circus", amely hibátlanul érzékelteti a beszédes nevű Bond-girl karakterét. Nagy kár, hogy ezek a tételek nem lettek szépen elrendezve a már meglévő trackek között, hanem szó szerint a végére lettek hányva, ezzel pedig a zene struktúráját törték meg.

Éppen ezért, a fent felsorolt kisebb negatívumok miatt, sokat gondolkoztam a végső pontszámon, végül több szempont is a maximum mellett szólt. Az egyik, hogy kevés olyan fél évszázados filmzene van, amelyet még ma is szívesen hallgatok újra, nemcsak élvezeti értéke miatt, hanem egyfajta kordokumentumként is. A másik pedig, hogy Barry zenéje messze túlmutat önmagán, amiről nemcsak az árulkodik, hogy annak idején a Billboard kétszázas listájának az élére is felkapaszkodott, és hetven hétig a tagja volt. Ugyanis a Goldfinger által kitaposott ösvény mára nemcsak a sorozat zeneiségét határozza meg, hanem a Bond-kánon nyomán létrejött és még ma is életképes riválisokét (például: Mission: Impossible), vagy az ezen alkotások előtti tisztelgéseket is, mint amilyen A hihetetlen család vagy az Austin Powers-filmek. Ez pedig éppen elég érdem ahhoz, hogy John Barry nevét mind a filmzene, mind a széria rajongói egy életre aranyba foglalják, ha eddig nem tették volna.