Az angol folklór talán legismertebb kitalált alakja a hős rabló, a kiemelkedő íjász, azaz Robin Hood a mozi világának egyik legtöbbet megfilmesített alakja. Sorozatok, tévé- és mozifilmek tucatjaiban vette már fel a harcot Nottingham seriffjével és János herceggel, s e küzdelemben állandó társai is akadtak a sherwoodi erdő kalandorainak személyében. De hogy ki is volt ő, egyáltalán létezett-e, az régóta vitatott kérdése Anglia középkori történelmének. A róla szóló balladák a 14. században terjedtek el, a 15. század elejére pedig már a nyárköszöntő májusi mulatságok egyik jellegzetes karaktere lett. A róla született történetek a sherwoodi erdőbe és Nottinghamshire-be helyezik, holott a történészek szerint yorkshire-i lehetett. Balladáit és dalait először csak énekmondók terjesztették, s fokozatosan terjedt el a köznép körében. A legrégebbi fennmaradt ballada, a Robin Hood és a szerzetes Robin elfogatásáról szól és 1450 körül keletkezhetett, szereplői között pedig már megtalálhatjuk Robin Hood társait, azaz Little Johnt, Muchot és Will Scarletet is. Származását illetően van olyan történet, melyben közember, de ismeretes olyan rege is, ahol földbirtokait vesztett nemesként kerül említésre. Személyét illetően számos forrás létezik, ezek közül a legvalószínűbbnek az feltételezhető, hogy alakja megegyezik Fulk FitzWarinnal, egy normann nemesemberrel, akit miután kiforgattak javaiból, törvényen kívülivé és János király ellenségévé vált. A történet napjainkban ismert változataiban Robin Hood arról híres, hogy a gazdagoktól elvesz azért, hogy a szegényeknek adjon, és harcol az igazságtalanság, illetve a zsarnokság ellen. Ez a tulajdonsága azonban csak a 19. századi romantikus megközelítés eredményeként csapódott a karakterhez. 



Robin Hood a vásznon

Eredetinek tekinthető Robin Hood-történetről nem beszélhetünk, hiszen minden feldolgozása apróságokban eltér egymástól, s mivel nincs egy alapmű, így bármit bele lehet tenni a sherwoodi erdő kalandorának történetébe, ezzel a filmesek pedig éltek is. A húszas években Douglas Fairbanks is magára öltötte Robin tapadós zöld gúnyáját, ám Robin Hood történetének első jelentős, s a kalandfilmek műfajában mai napig meghatározó feldolgozása 1938-ban került bemutatásra. A Robin Hood kalandjaiban a kor talán legnagyobb férfi sztárja, Errol Flynn alakította a hős íjászt, szerelmét, Mariant pedig szintén egy neves művészre, Olivia de Havillandre bízták, és a mellékszerepekben is a a harmincas-negyvenes évek húzóneveit (Basil Rathbone, Claude Rains) láthatta a közönség. A William Keighley és Kertész Mihály rendezte film forgatókönyve apró finomságokkal tette a mozit egyedivé, azonban nagyrészt pontosan követte az alaptörténetet, így az egyik leghűbb adaptációról beszélhetünk a mű kapcsán. A Robin Hood kalandjai különlegessége, hogy színesben forgatták, vagyis a technicolor technika egyik első hírnöke volt, nagy sikerének egyik oka is ebben kereshető. A legjobb film Oscarjára is jelölt alkotással a gyártó Warner Bros. sikeresen újrapozícionálta magát, a jelentős bevétellel pedig újabb produkciókba foghatott, amire az akkor megtépázott hírnevű stúdiónak nagy szüksége volt. A nagy sikerre való tekintettel a folytatást is bejelentették, ám ez végül megrekedt az előkészítési fázisában, el sohasem készült. A film három Oscart is nyert, a legjobb vágás és a legjobb látványtervezés mellett a filmzenék között is győztes lett. Errol Flynn pedig ezt követően hiába játszott el nagy hősöket, karaktere összeolvadt Robin Hoodéval.

A produkció aláfestését a filmzene egyik atyja, Erich Wolfgang Korngold komponálta. Az osztrák születésű, a második világháború elől az USA-ba menekült művész a harmincas évek közepétől Alfred Newman, Max Steiner, Franz Waxman mellett volt az a zeneszerző, aki lerakta a filmzenére nagyjából máig érvényes szabályokat. Közülük is Korngold volt az, aki egy ének nélküli operaként tekintett a filmre, s az operakomponálás alapelveit követve írta score-jait. A leitmotif, azaz vezértéma elvet is ő vezette be, vagyis azt a módszert, amikor minden fontosabb szereplő kap egy zenei témát, majd a vásznon való felbukkanásakor a zenében is hallhatjuk őt saját motívuma formájában. Korngold, a késő romantika egyik legjelesebb zeneszerzőjeként, a talán az átlagembernek is legkönnyebben fogyasztható komolyzenei stílus minden fontosabb jegyét beépítette a muzsikáiba. Olyan szerzőket tekintett példaként, mint Liszt, Csajkovszkij vagy Richard Strauss, s tőlük is leginkább a szimfonikus költemények műfajából vett át ötleteket. Zenéinek jó részét önálló műként értelmezte, s úgy alkotta meg ezeket, hogy külön, a filmtől leválasztva is megállják a helyüket, koncerteken játszható darabként értelmezte az aláfestést. Ez a módszere, elképzelése a mai napig meghatározza a filmmuzsikák egy jelentős részét, napjainkban olyan szerzők vitték tovább ezt a módszert, mint John Williams, Jerry Goldsmith, James Horner, Howard Shore, Basil Poledouris vagy Patrick Doyle. A Robin Hood kalandjaival Korngold Oscar-díjat érdemelt ki, s bár nem ez volt a Filmakadémia e kategóriában kiosztott első szobra, ám Korngold lett az első, aki zeneszerzőként kaphatta meg az Oscart, korábban ugyanis a stúdiók zenei vezetőit díjazták.

Mint oly sok filmmuzsika abból a korból, ez is szörnyű minőségben maradt fenn, így az eredeti zenével csak kuriózumként találkozhatunk. A világ különböző zenekarai olykor-olykor játsszák a muzsika bizonyos részeit, leginkább a szerelmi témát, melyet a késő romantikus zeneirodalom egyik gyöngyszemének tartanak. Szerencsére a teljes score is megismerhető, könnyen beszerezhető, hiszen William T. Stromberg és a Moszkvai Szimfonikus Zenekar egy élvezetes felvételt készítettek a műből a kétezres évek elején. Korngold a score különböző motívumain nem sokat dolgozhatott, a hősies trombitatémát egyenesen egy korábbi művéből, a Sursum Cordából vette át. De hogy is kezdődött ennek a score-nak a kalandos létrejötte? A zeneszerzőt Bécsben érte a felkérés, azzal a kikötéssel, hogy tíz nap múlva legyen Hollywoodban, így a családdal rohamtempóban összepakoltak, majd egy merész út vette kezdetét. Februári hóviharok közepette elautóztak Le Havre-ig, majd innen hajóval New Yorkba mentek. A hajóút során Korngold már folyamatosan dolgozott, az étteremben lévő zongorán eljátszotta ötleteit, s így kész tervekkel érkezett meg a stúdió vezetőihez. Az első jelenetek láttán azonban a szerző totálisan kétségbeesett, mivel egy gyors tempójú kalandfilmet kapott, s ő nagyon másra készült. Ez pedig annyira zavarta, hogy pár nappal a komponálás megkezdése után, levélben lemondta a felkérést, miszerint képtelen átérezni a filmet, így nem tud hozzá jó muzsikát írni. A felmondás után haza is tértek Bécsbe, ám a Warner egyik fejese végül mégis rábeszélte, hogy legalább próbálja meg, s ha nem működik, akkor az addig ledolgozott hetek fizetése és a megírt mű is az övé lehet. A score komponálása közben azonban egy komoly személyes probléma is felmerült. Miután a náci Németország márciusban bevonult Ausztriába, az itt élő zsidóknak menekülniük kellett. Korngold családja pedig ekkor még Bécsben tartózkodott, így a komponálás mellett, amerikai ismerőseivel karöltve, a családja kimentésén is fáradozott. A nehéz körülmények ellenére a Robin Hood kalandjai az egyik legjobb munkája lett. Összesen 16 főtéma és hat azonosítható melléktéma található benne, ami igencsak rekord közeli szám. Gyakran egyesítette is a témákat, amikor több karakter jelent meg a mozivásznon.

Korngold a koncertmuzsikák világából érkezett a filmezésbe, ám mindvégig vágyott vissza a klasszikus értelemben vett zeneszerzői pályára. Mindössze 18 filmzenét írt, majd amikor az ötvenes években a zenei körökben megindult a filmmuzsikákat szerző komponisták lenézése, ő inkább felhagyott a mozi világával. Ám az a zenei nyelvezet, amelyet a Robin Hood kalandjaihoz létrehozott, a mai napig meghatározza a szimfonikus filmzenék körét.



Noha az Errol Flynn-féle mozit nem folytatták, azonban sikere több stúdiót is Robin Hood-film forgatására ösztönzött. 1946-ban mutatták be a The Bandit of Sherwood Forest című feldolgozást, melyhez Hugo Friedhofer írt score-t. Ezt az 1948-ban készült The Prince of Thieves követte, melynél önálló score nem született. 1952-ben Walt Disney is úgy gondolta, le kell forgatnia egy Robin Hood-os filmet, ez lett a The Story of Robin Hood and His Merrie Men. A stúdió második élő szereplős alkotása viszonylag sikeres mű lett, zenéjét Clifton Parker komponálta. Ezt követően mozis viszonylatban kisebb szünet következett, Robin sokáig inkább csak a tévében hódított. 1967-ben a horrorstúdióként ismert Hammer Film készítette el a saját verzióját A Challenge for Robin Hood címmel. Itt a zeneszerző Gary Hughes volt, ám a film sikertelensége okán az ő zenéjét sem ismerhetjük. 



Az 1967-es A dzsungel könyve komoly diadala után a Disneynél egyértelművé vált, hogy jól megcsinálva, bármelyik közismert meséből, regéből, amelyben győz a jó és elbukik a gonosz, közönségsikert lehet kreálni. Az egeres stúdiónál az azóta is alkalmazott eljárásuk szerint, vagyis "a bevett módszereken ne változtass" elv mentén alkották meg az 1973-ban bemutatott Robin Hoodot. A direktor A dzsungel könyvét is levezénylő, a stúdió egyik legjobb, legrégebbi rendező-animátora, Wolfgang Reitherman volt, és a stáb többi tagján sem nagyon változtattak. Ráadásul nemcsak a készítők összetétele nem tért el a korábbi sikermozitól, hanem a két rajzfilm felépítése is nagyjából azonos lett. A népnyúzó János király egy Sir Kán-forma nagymacska lett, Sir Hiss pont úgy sziszegett, mint Ká, vagyis kígyóként jelent meg, Balu pedig Little Johnként, vagyis egy szerethető nagy maciként tért vissza (ráadásul mindkét karakternek Phil Harris kölcsönözte a hangját, tovább erősítve a hasonlóságot), a kiegészítő kis állatkák pedig ugyanolyan cuki rajzolatot kaptak, mint Maugli történetében. Mindemellett szinte konkrét jelenetek átemelését is láthatjuk, a táncos részek esetében ugyanis kifejezetten nagy a hasonlóság, sőt még korábbi mozik, így a Hófehérke és a hét törpe, illetve a Macskarisztokraták jelenetei is alapul szolgáltak. Robin és Marian pedig rókaként jelent meg, ami az angolszász kultúrkörben népszerű 15. századi állatmesére, a Reynard, a rókára való utalás. A Disney egyébként először Reynard történetéhez kezdett hozzá, ám az előkészítés során nem érezték elég hősiesnek ezt a mesét, s végül így cserélték le a sok tekintetben rokon Robin Hoodra. Érdekesség, hogy az állatokhoz kapcsolódó sztereotípia elkerülését tűzték ki célul, így gonosz karaktereknek először olyan állatokat szemeltek ki, melyekről nem éppen a rossz jut először az ember eszébe, János király például kecskeként jelent volna meg. S ha már János király, akkor érdemes azt is megemlíteni, hogy a legismertebb Robin Hood-feldolgozások közül ez az egyetlen, ahol nem Nottingham seriffje a főgonosz, hanem János.

A történetet egy narrátor, egy kakas elmesélésében hallhatjuk, aki ráadásul néha dalra is fakad. Őt eredeti nyelven egy countryénekes, Roger Miller szólaltatta meg, akit pedig egy furcsa választásnak tartottak, hiszen akcentusa miatt nem sok köze volt a középkori Angliához, de több szereplő esetében is hasonlóan fura az eredeti hangok terén az akcentusok keveredése. A zenét, csakúgy, mint A dzsungel könyve esetében, itt is George Burns komponálta, a dalokon azonban már nem a Sherman testvérek dolgoztak, hanem főként Burns és Roger Miller, akinek countrys számai nem éppen a korhűségre törekvést mutatják. A mozi kifejezetten dalcentrikus lett, ahogyan ez a Disneynél gyakorta előfordult, így a score szerepe szinte másodlagos. Ebből kifolyólag ki sem adták az aláfestést, így ezt bemutatni, megismerni sem lehet. A film alatt egy jelenetkövető, tipikus animációs muzsikát hallhatunk, melybe nagyobb volumenű kalandzenei elemek éppúgy beleszövődnek, mint hetvenes évekbeli könnyűzenei alapok. Bár egy lemez megjelent, ám ez egy gyerekalbum volt, sok dallal, és a filmből származó párbeszéddel, melyek alatt ugyan hallható némi score, de a dialógusok tömege miatt nem egy élvezetes hallgatnivaló. Olyan dalok is bekerültek még a filmbe, mint a University of Southern California és a University of Wisconsin indulói, amelyek nyilván eléggé idegennek hatnak. A Robin Hood zenéjéről annyit azonban még mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a George Burns és Floyd Huddleston szövegíró által jegyzett "Love" című szám Oscar-díjra lett jelölve.



1976-ban egy sajátos Robin Hood-feldolgozás, a Robin és Marian került a mozikba. Itt a sztori húsz évvel a jól ismert történet után veszi fel a vezérfonalat. Richárd király a Szentföldön csatázik, s itt vele küzd Robin és Little John is. A megbomlott elméjű uralkodó azonban elesik, így a lovagok hazatérnek Angliába. A sherwoodi erdő viszont nagyon megváltozott az eltelt két évtizedben, a korábbi harcostársak szétszéledtek, Marian pedig apácazárdába vonult, ám egy dolog megmaradt: Nottingham seriffje továbbra is sanyargatja a népet, mindezt persze János király jóváhagyásával. A film történetének koncepcióját zseniálisnak is nevezhetjük, hiszen érdekes elgondolás volt, hogy továbbviszik a közismert regét, ám mivel a rendezőt Richard Lesternek hívják, a végeredmény egy bosszantóan bugyuta mozi lett. Lester rendezői hitvallása nagyjából az volt, hogy bármilyen történetet is kapott, azt alaposan feldúsította humorosnak szánt, ám az összhatást kínosan nevetségessé változtató ötletekkel. Olyan filmekben csiszolgatta e kétes módszerét, mint A három testőr – A királyné nyaklánca, A négy testőr, a Butch és Sundance – A korai idők, illetve a Superman második és harmadik része, s ha ezek közül egyet is látott valaki, már képben lehet azzal, hogy Lester miként amortizált le jobb sorsra érdemes forgatókönyveket, karaktereket. A Robin és Marian sem kivétel ez alól, sőt olyannyira nem, hogy néhány jelenet láttán felmerülhet, hogy az egy évvel korábbi Gyalog galopp lehetett a rendező számára a követendő példakép. Minden túlzás nélkül állítható mindez, elég csak a kályhafejű lovagot, azaz Robin nagy ellenfelét megnézni, és máris egyértelmű lesz a két mozi közötti párhuzam. Csak míg a Monty Python-film szándékosan lett egy őrült paródia, addig Lester műve a rendező humorhajhászása miatt vált azzá.

Pedig minden adott volt egy nagy filmhez. Robint Sean Connery, Mariant a nyolcévnyi visszavonulását e mozival megtörő Audrey Hepburn játszotta, vagyis két aktuális szupersztárt láthatott a vásznon a közönség, és a mellékszereplők között is akadtak húzónevek, például Richard Harris, Robert Shaw, illetve Ian Holm. A filmet a jó alapötlet és a szép fényképezés mellett tulajdonképpen az ő játékuk menti meg, mivel a dialógusok jól meg voltak írva, és a színészek alakításába sem nagyon folyt bele Lester, így e téren nincs is probléma. 

A mozi vakvágányra futását jelzi, hogy az eredetileg leszerződtetett Michel Legrand megírta ugyan az aláfestést, ám végül ezt kidobták, s a komponista helyére John Barryt szerződtették. Legrand volt Lester korábbi nagysikerű történelmi mozijának, a hasonlóan komikusra hangolt A három testőr – A királyné nyaklánca zeneszerzője, ám ami ott működött, az itt már sehogy sem, pláne úgy, hogy ezt a produkciót romantikus kalandfilmnek szánták, és nem vígjátéknak. A leforgatott anyagon persze már nem lehetett változtatni, de a score-ral azért megpróbálták a mozi tónusát drámaibbá tenni. Barry muzsikája így mellőzi a komédiás elemeket, sőt kifejezetten melankolikus, romantikus, helyenként a kalandzenék követelményeinek eleget téve mozgalmas is. Legrand muzsikájáról megoszlanak a vélemények, maga a komponista így emlékezett vissza a zene elutasítására: "Lester egy fura fickó, nem tudtam kijönni vele, állandóan aggódott minden miatt. A Robin és Marian alá írtam egy concertót szólóhegedűre és -csellóra, valamint vonósokra. Majd erre azt mondta nekem, hogy a zene annyira jó lett, hogy nem akarja használni, mert ez elvonná a figyelmet a filmről". A film producere viszont teljesen más véleményen volt, ő nemes egyszerűséggel azt mondta: "Egy darab szar volt az a zene". Az azóta már kiadott elutasított score-ról elmondható, hogy valóban kusza és követhetetlen, túlbonyolított és csapongó, túlságosan is művészi megközelítésű. Először egyébként Maurice Jarre-t kérték fel a pótlásra, ám ő visszautasította a lehetőséget, honfitársával szolidaritást vállalva. 

Végül így kötött ki a felkérés Barrynél, aki csupán három hetet kapott a score megírására. Ő egy klasszikus alapokon nyugvó, témaorientált, komolyzenei ihletésű aláfestést komponált, amely a stúdió elvárásait maximálisan kielégítette, de a rendező elképzeléseivel egyáltalán nem találkozott. Barry nagyobb hangsúlyt helyezett a fúvósokra, mivel a Richárd-kori Angliához ezt vélte alkalmasabbnak a Legrand által bevetett vonósoknál. A komponista sajátossága volt a mélabúsan csordogáló muzsika, életműve tekintélyes hányadában találkozhatunk is ezzel, így jelen muzsikában is. A kevés idő főleg a dinamikusabb részek esetében hagyott nyomot a score-on, mivel a mély tartományok és az ütősök terén vannak hiányosságok és elnagyolt megoldások. Ezeknél ugyan érezni a komponista koncepcióját, az irányt, amit szeretett volna, ám pár hét alatt nem lehetett csodát tenni. A romantikus részek azonban kifejezetten erősek, ízlésesen szentimentálisak, a fafúvósaik és a vonósok összhangzása pedig olyan később Oscar-nyertes zenék előképe, mint a Távol Afrikától és a Farkasokkal táncoló aláfestése. A score sok akkori társához hasonlóan nem jelent meg a bemutató idején. Nic Raine és a Prágai Filharmonikus Zenekar végül 2001-ben rögzítették normális verzió formájában.



A Kevin Reynolds rendezte 1991-es, Kevin Costner, Morgan Freeman és Mary Elizabeth Mastrantonio főszereplésével forgatott Robin Hood, a tolvajok fejedelme a mai napig a legjobb és legsikeresebb feldolgozása Robin történetének. A bevételi mutatóját tekintve ez a legjövedelmezőbb Robin Hood-adaptáció, hiszen közel 400 millió dolláros bevételt ért el. A stáb Anglia-szerte foglalatoskodott, több régi várat és kastélyt kerestek fel a rengeteg helyszínen játszódó mozihoz. Costner ekkor volt karrierje csúcsán, így igen sok mindent megengedhetett magának, többek között azt is, hogy a filmből több Alan Rickman-es jelenetet kivágjanak, Costner ugyanis féltékeny volt kollégájára. Rickman e moziban is egy lehengerlő főgonoszt hozott létre alakításával, melyért egyébként a BAFTA-díjat is megkapta, Costner azonban tartott tőle, hogy ha nagyobb teret kapna a Rickman által játszott Nottingham seriffje, akkor annak az ő alakítása látná a kárát. A filmet emellett egy másik negatív esemény is kísérte, ugyanis a Freeman által alakított karakter és annak neve egy a nyolcvanas években futó Robin Hood-os sorozatból származott, ám az írók nem tudták, hogy ez a személy csupán fikció, és a tévés széria alkotói hozták létre, így hivatalosan névváltoztatásra került sor. És bár a közönség szerette, s talán a mai napig szereti is ezt a feldolgozást, a kritikusok akkoriban igyekeztek szétcincálni. Sőt, olyannyira negatív irányba ment el végül mindez, hogy az Arany Málna döntnökei úgy látták jónak, hogy a legrosszabb színésznek járó díjat Kevin Costnernek ítélik oda.

A zene megkomponálását Michael Kamenre bízták, aki nem került könnyű helyzetbe, mivel csak későn kapta meg a filmet, így alig maradt ideje, hogy a közel két és fél órás mozihoz zenét komponáljon. A mű keletkezésének körülményeiből tehát nem következik, hogy egy ennyire kiemelkedő muzsika lett. A folyamatos csúszások miatt Kamen kénytelen volt előre dolgozni annak érdekében, hogy az aláfestéssel a hat hétre csökkent határidő alatt teljes mértékben (a felvételt és a keverést is beleértve) elkészüljön. Bár 1991 meglehetősen zsúfolt év volt számára, jutott ideje arra, hogy kidolgozza a zene hangzásvilágát és felvázolja a főbb témákat, így miután kézhez kapta a kópiát, már csak a vezérmotívumok időzítésével, illetve az átkötő és az akciórészek komponálásával kellett foglalkoznia. Kamen nemcsak egy szimpla underscore-t szeretett volna letenni az asztalra, hanem egy olyan művet, amely kiemeli az egyes cselekményeket, jeleneteket, s a lehető legjobb mértékben erősíti fel az érzelmeket, a szereplők jellemét. Ezen elgondolást sikerült is véghezvinnie, hiszen egy olyan vérbeli kalandzene került ki kezei közül, mely a kilencvenes évek egyik leggyönyörűbb szerelmi, illetve kalandtémájával büszkélkedhet, s a kiérdemelt Grammy-díj és Golden Globe-jelölés is teljesen jogosnak mondható. A Bryan Adams által előadott "(Everything I Do) I Do it for You" nem csupán a reklámkampány és a stáblista okán vált szerves részévé a filmnek, hanem zenei vonatkozásban is, hiszen alapjaként a score szerelmi témáját kapta meg. A dal kimagasló sikerét jól jelzi, hogy a mai napig sem kopott ki a rádiók játszási listáiról, fülbemászó dallama két évtized távlatából is sokak fülében él tovább. Az "(Everything I Do) I Do it for You" a score mellett egy második Grammy-díjat is hozott Kamennek, emellett Oscar- és Golden Globe-jelölést is ért.



1991-ben azonban egy másik Robin Hood-film is készült, melyben Mariant Uma Thurman, Robin Hoodot pedig Patrick Bergin alakította. Az USA-ban csak tévében mutatták be, ám a világ számos pontján mozis premiert is megélt. Az alkotás az 1938-as Robin Hood kalandjainak egyfajta újragondolása volt, néhány új résszel és karakterrel. A klasszikus szereplők némelyikét is lecserélték, így a seriff és Gisbourne helyett más, de a két klasszikus karakterrel rokonítható gonoszokkal kellett felvennie a harcot Robinnak. Az alkotók célja itt az volt, hogy valós személyeket és eseményeket dolgozzanak fel, és egy korhű, a történelmi tényekhez nagyon közelítő alkotást kívántak készíteni. Az alkotás ebből a szempontból igen jól is teljesít, hiszen lerombolta a középkori Angliáról a hollywoodi filmek által kreált idilli, meseszerű képet. Ez a Robin Hood koszos, mocskos, sötét és egyáltalán nem az a romantikus mozi, amit évtizedeken keresztül a történetbe beleláttattak. A film zenéje is dicsérhető. Geoffrey Burgon egy erős szimfonikus művet álmodott a képek alá, talán a mozihoz képest kissé nagyobbat is, mint szükségeltetett volna. Burgon a zeneművészet számos területen munkálkodott. Koncertműveiről éppúgy ismert volt, mint színpadi kísérőzenéiről, illetve tévés alkotásokhoz, mozifilmekhez írt aláfestéseiről. Stílusára Benjamin Britten gyakorolt nagy hatást, emellett középkori zenék modern stílusban való tolmácsolása jellemezte még művészetét. Ez utóbbi jelent meg a Robin Hood aláfestésében is, ahol számos középkori elemet fedezhetünk fel, vagy legalábbis olyasmit, amiről napjainkban úgy gondoljuk, a középkorban az emberek zeneként játszották.



1993-ban Robin Hood is "áldozatául esett" a filmparódia műfajának, ám mivel a zsáner talán legnagyobb alakja, Mel Brooks írta és rendezte a mozit, így az nem lett vállalhatatlanul ciki, mint a napjainkban készülő társai. A Robin Hood, a fuszeklik fejedelme humoros, az eredeti alapanyagot jól kifigurázó mozi lett, igaz, Brooks legjobbjainak (Űrgolyhók, Az ifjú Frankenstein, Fényes nyergek) szintjét már nem érte el. Leginkább a két évvel korábbi Robin Hood, a tolvajok fejedelmét tekintették kifigurázási alapnak, a jelenetek többsége ennek paródiája, ám nem maradt ki a Disney rajzfilmje és az 1938-as Robin Hood kalandjai sem. A címszerepet Cary Elwes játszotta, rajta kívül ismert név csak a mellékszereplők között akadt, Patrick Stewart és Isaac Hayes személyében. A zeneszerzői posztra Hummie Mann került, akinek első komolyabb megbízása volt e mozi, korábban Marc Shaiman hangszerelőjeként alkotott, így igényes, ám könnyed zenékkel csiszolhatta tudását. A filmet dalos betétek színesítik, ami Brooks mozijaiban nem volt szokatlan. A rendező szövegíróként is alkotott, e téren legsikeresebb munkája a Producerek című musical. 

A Robin Hood, a fuszeklik fejedelmében öt dal hallható, ebből négynek Brooks írta a szövegét. A "Men in Tights" című számnak a zenéje is Brookshoz kötődik, ám e dalnak a dallama a Világtörténelem – 1. rész című filmjéből származik, ahol még "Jews In Space" címmel szerepelt. Emellett a "The Night Is Young And You're So Beautiful" áthangszerelt verziója is hallható a moziban, a többi dal zenéjét viszont már Mann komponálta, melyek között rap éppúgy megtalálható, mint tipikus kilencvenes évekbeli romantikus ballada. Mann muzsikája a film jellegéhez mérve egy meglepően nagyszabású kalandmuzsika, ahol nyoma sincs olcsó vígjátékzenés elemeknek. Itt a szimfonikusoké, a hősies dallamoké, a szárnyaló dinamikus score-é a főszerep. A komponista a témák terén sem fukarkodott. Marion dallama – melyből a film fő betétdala is született – a Robin Hood-mozik egyik legszebb romantikus témája, ám valójában nem is szükséges csak erre az egy motívumra leszorítani ezt a jelzőt, hiszen az egész zenére nyugodtan mondhatjuk: az egyik legjobb muzsika, mely a sherwoodi hős kalandozásaihoz született, ami tekintve, hogy egy paródiáról van szó, igen meglepőnek nevezhető.



2007 januárjában az ismert producer, Brian Grazer és a Universal stúdió egy új Robin Hood projekt előkészítésébe kezdett, azonban nem a jól bevett formulát kívánták követni, mivel náluk Nottingham seriffje lett volna a jó, míg Robin Hood jelleme nem lett volna egyértelműen sem jó, sem rossz, kettejüket pedig Lady Marion iránt táplált szerelmük kapcsolta volna össze. A rendezőnek kiszemelt Ridley Scott azonban ezt a felvetést elég merésznek érezte, ám a főszereplőnek szerződtetett Russell Crowe-t eredetileg mégis a seriff szerepére kérték fel. A szkripttel való elégedetlenség végül a forgatás eltolásában csúcsosodott ki, emlékezetes, hogy szinte kéthavonta jelentek meg információk, hogy akkor kiről és miről is fog szólni a készülő alkotás. Több forgatókönyvterv után már-már úgy tűnt, hogy tényleg a zsarnok király és az anarchista felkelők között őrlődő Nottinghamről fog szólni, de a direktor végül mégis a klasszikus Robin Hood-sztori mellett döntött, noha ez sohasem állt közel a szívéhez, a feldolgozások közül is a Mel Brooks rendezte Robin Hood, a fuszeklik fejedelme volt a kedvence. Végül 2009-ben hozzá tudtak kezdeni a forgatáshoz, bár az írók és a színészek sztrájkja okozott még problémát, a premierre pedig egy évvel később került sor. A fogadtatás megint csak nem lett egyértelmű, túlságosan nem rajongtak érte a kritikusok, de mivel egy korrektül összerakott moziról volt szó, így nagyon kritizálni sem volt mit. A boxoffice-mutatókat tekintve sem volt egyértelmű a kép, hiszen több mint háromszáz millió dolláros bevételt nem lehet negatívnak nevezni, de tény, hogy a stúdió sokkal több zöldhasút remélt.

Gregus Péter
2014.03.23.