Page Forrestert (Maria Mayenzet), a gazdag örökösnőt holtan találják a lakásán. Férje, Jack (Jeff Bridges) minden segítséget megad a rendőrségnek a nyomozásban, legalábbis addig, amíg nem kezdik el őt gyanúsítani. A megtalált bizonyítékok alapján Jacket perbe fogják, a férfi pedig Teddy Barnest (Glenn Close) fogadja fel ügyvédnek, annak ellenére, hogy a nő évek óta nem vállalt el hasonló esetet. Az ügy során Teddy egyre szorosabban kötődik védencéhez, és végül szerelem szövődik köztük – eközben azonban az ügyvéd számára is egyre bizonyosabbnak tűnik Jack bűnössége. Hogy mi lesz ebből, az kiderül a szerző, Joe Eszterhas többi filmjéből.

Az 1985-ös Kicsorbult tőr minden hibája ellenére sikeresen megalkotta az erotikusan túlfűtött bírósági dráma műfaját. A nyolcvanas évek végén / kilencvenes évek elején elindult mozgalom számos filmmel büszkélkedhet; olyan remekeket köszönhetünk neki, mint a Bűnben égve vagy a Gyilkos törvény. A Kicsorbult tőr másik érdeme, hogy a műfajhoz megadta a megfelelő zenei alaphangot, ami nem más, mint a szintetizátorból elővarázsolt ambient, melyet időnként megzavar valami ijesztő elektronikus krákogás. Mind a filmek, mind a score-ok tekintetében a kört végül Eszterhas maga törte meg, amikor a hozzávalókat újra összerázva megalkotta az Elemi ösztönt, ami szintén egy sorozatnyi imitációt hozott magával.


A Kicsorbult tőr zenéjét John Barry szerezte, akit finoman szólva sem erről az oldaláról ismertünk meg addig. Barry különösen ódzkodott a szintetizátorok használatától: bár a hatvanas években pionírként használta a Moog szintetizátort az Őfelsége titkosszolgálatában című filmnél, az idő előrehaladtával egyre óvatosabb lett. Szintetizátort szinte sohasem használt, s ha mégis, akkor gyakran fiatalabb technikusok segítségét kérte. Ez alól kivétel az 1985-ös film, amikor Barry úgy gondolta, mégiscsak ad egy esélyt a hangszernek. Örömteli szárnypróbálgatásait valaki felvette, és lemezen is megjelentette.

A lemezt annak idején bakeliten adták ki, és az összes tételt két szvitbe rendezték. Amikor a Varése Sarabande CD-n is megjelentette az anyagot, a tételeket szétszabdalták, és hosszas gondolkodás után minden egyes darabnak fantáziadús és beszédes tételcímeket adtak. Ennek köszönhető, hogy a Kicsorbult tőr aláfestéséről nehéz trackenként beszélni, az elektronikus dörmögés egybe van ömlesztve, és nehéz szétválogatni a tételeket, egy idő után pedig nem is érdemes. A zene abszolút funkcionális és Barry tapasztalatlansága a médiumban érezhető. Hallható, ahogy először lenyom egy billentyűt, hosszan kitartja, majd közben az összes effektet kipróbálja. Miután már a "Part I"-ban megtalálja a kedvenc horroreffektjét, ezután alaposan nyüstöli, amíg nem talál új kedvencet.


Az első szvit negyed órája így telik el, a CD második felére azonban Barry nem tud ellenállni a kísértésnek, és bevezet két élő hangszert. A "Part IX"-tól kezdve nem tudja megállni, hogy egy szerelmi témával ne lepje meg a hallgatókat, és bár álmában is tud ilyet írni, a sok szintetizátordörmögés után a leggyengébb téma is üdítően hat. Ezután ezt a témát hallhatjuk mindent trackben (vagy stílusosan: partban) amíg nem kapunk egy színtiszta zongoraverziót az utolsóban. Bár a Kicsorbult tőr aláfestése elsősorban úgy vált ismertté, mint Barry egyetlen szintetizátorzenéje, valójában a vége felé már két élő hangszer, furulya és zongora is megszólal, ahogy a zeneszerző megunja a kísérletezést, és visszatér a gyökereihez fél órán belül.

Mint már említettem, a zene CD-változatát a Varése Sarabande adta ki még 1993-ban, a régi CD Club sorozat tizenharmadik darabjaként. Bár csak ezer példányban készült el, kifejezetten a gyűjtőket megcélozva, a csomagolás hihetetlenül igénytelen. Egyszerű CD-nyomat, rossz minőségű, a sötét festéktől hullámos CD-borító, és az ürességnél is kevesebb információt tartalmazó semmitmondó körítés, pedig egy ilyen, a hagyományostól eltérő stílusú zenénél szívesen olvastam volna a zeneszerző véleményét saját hangzásához képest szokatlan művéről.