Hetedik küldetése során James Bond (Sean Connery) egy gyémántcsempész-hálózatba épül be, nem is sejtve, hogy mögötte a lánc minden egyes tagját likvidálja a titokzatos megbízó. Az út Las Vegasba visz, ahol Bond próbára teszi szerencséjét a szintén drágakövekkel foglalkozó Tiffany Case (Jill St. John) oldalán. A nyomok ismét Ernst Stavro Blofeldhez (Charles Gray) vezetnek, aki legújabb felbukkanása óta hajat növesztett, és a plasztikai sebészet lett a kedvenc hobbija. Legújabb tervében a milliárdokat érő gyémántokból óriási műholdat épít, mellyel milliós váltságdíj reményében tartja sakkban a Föld országait.

A Gyémántok az örökkévalóságnak mélyén egy Roger Moore-film rejtőzik, de Connery szereplése miatt valahogy ezt is a klasszikusokhoz szokták sorolni a kritikusok, akik valószínűleg sosem látták a filmet. Tom Mankiewicz író acid tripje okán olyan dolgokat láthatunk benne, amivel még a legpoénosabbra hangszerelt Moore-filmek sem próbálkoztak meg: szerencsejátékozó elefánt, gorillává változó nő, gyémántcsempészésre használt plüsskutya, üldözéshez használt űrszonda és Sean Connery sörhasa hagynak maradandó emléket a nézőben az egyik legőrültebb Bond-kaland után.


A filmzenét ismét John Barry írta, aki ezután a mozi után rövid időre búcsút vett a szériától, egyrészt hogy saját sikertelen musicalkarrierjét egyengesse a Billy című darabbal, másrészt mert csúnyán összeveszett a zenei analfabéta Harry Saltzman producerrel. A vita egyik sarkalatos pontja volt a Shirley Bassey által előadott "Diamonds Are Forever" című dal, amelyet Saltzman túl mocskosnak talált a dalban megénekelt testeket simogató gyémántok miatt. Barry ekkor arra kérte a producert, hogy fütyülje el a himnusz első sorát, amire Saltzman természetesen képtelen volt. Ennek ellenére Bassey dalából végül mégis kivágtak egy versszakot, ami sajnos a CD-re sem került rá.

A színes és sokat ugráló történet miatt Barry zenéje tematikailag nem túl nagy kihívás, de akadnak emlékezetes témák a szokásos James Bond-téma mellett (mely most alig szerepel a filmben). A főcímdal motívumai a legtöbb tételben visszatérnek, két instrumentális feldolgozás mellett számos apróbb trackben is megtalálhatóak a csilingelő gyémánt motívumok (például a "Peter Franks" és a "Plenty and Tiffany" tételek végén). Mr. Kidd és Mr. Wint, a homoszexuális bérgyilkosok ijesztő szaxofontémája hallható a "Mr. Kidd and Mr. Wint / Bond to Holland", illetve a "Death at the Whyte House" című tételekben is. A harcjelenetekben használt ugrálós osztinátó a "Peter Franks" és a "Bond Meets Bambi and Thumper"-ben is hallható, legkülönösebb verziója mégis a "Diamonds Are Forever (Bond and Tiffany)" végén bukkan fel, ahol a gyilkosok témája csap össze ezzel a motívummal.

A sokat ugráló sztori miatt a trackek maradéka elsősorban csak önállóan létező fénypont. A "007 and Counting" a Csak kétszer élsz űrhajós motívumának átismétlése, míg az orgonás gyászzene, a "Slumber Inc." az ugyanebben az évben készült Mária, a skótok királynője főtémáján alapul. A kompozíciók maradéka az easy listening és a jazz kategóriájába tartozik: a "Circus Circus", a "Q's Trick", az "Airport Source", a "The Whyte House" a kaszinóban és környékén hallható zenéket fedi le. Az album az "Additional and Alternate Cues" című kilencperces egyveleggel zárul, mely nevéhez hűen a rövidebb, máshová nehezen beilleszthető darabokat, illetve a filmben végül felhasználatlanul maradt szerzeményeket takarja.


A film eredeti lemeze óriási csalódás volt, a United Artists korabeli bakelitjére elsősorban a jazzes betétzenéket válogatták ki, miközben a legjobb akciótételek kiadatlanok maradtak. Amikor 2003-ban a lemezek bővített kiadására került sor, az ezért felelős Lukas Kendall kedvenc Bond-zenéjét megkülönböztetett figyelemben részesítette. Elsősorban a korábban megjelent darabokat is kibővítette: a "Bond Meets Bambi and Thumper", a "Death at the Whyte House", a "Diamonds Are Forever (Bond and Tiffany)", a "To Hell with Blofeld" és a főcímdal mind-mind hosszabbak, mint a korábbi kiadáson. Az eredeti ötlet az volt, hogy az egész lemez sorrendjét a filmhez igazítsák, de erre jogi okokból nem került sor, így a többi, korábban kiadatlan zenét az eredeti kiadás felvételei után kellett elhelyezni. Ebben a formában az album így néha csapongó hallgatnivaló, ajánlott egy gyors otthoni átprogramozás, mielőtt meghallgatnánk a CD-t. E tény és az információkat még véletlenül sem közlő füzetke ellenére a lemez tökéletes kikapcsolódást nyújt a legszínesebb Bond-zenével.