A filmek és a zenék világában sosem lehet tudni, miből lesz a cserebogár. Talán hasonló gondolatok motiválták a Harry Saltzman és Albert R. 'Cubby' Broccoli producerpárost, amikor 1962-ben Ian Fleming egyik regényéből nekiálltak az első James Bond-film leforgatásának. A sztori viszonylag egyszerű: a 007-es ügynök (Sean Connery) Jamaicára utazik egy társa halála után nyomozva. A szálak a Crab Key szigetén élő rejtélyes tudós, Dr. Julius No (Joseph Wiseman) központjába vezetnek, aki az USA űrprogramját akarja szabotálni. A film még kicsit nyers és éretlen, de így is tele van klasszikusnak számító jelenetekkel, például a tengerből kilépő Honey Ryder (Ursula Andress) belépője egyben a bikini nagy debütálása is. Ha mégis rá akarunk mutatni a film gyenge pontjára, könnyű a dolgunk – a zene a felelős.

Ha igazi James Bond-muzsikára gondolunk, elsősorban mindenki John Barry grandiózus melódiáira, csodálatos romantikus témáira és elsöprő akciótémáira asszociál. De ez csak a "jövő" zenéje, mert a Dr. No score-ját egy középszerű musicalszerző, Monty Norman szerezte, aki munkássága során egy filmzenét írt, mert élete hátralevő részében ezen emlékezetes kompozíciójának jogdíjaiból élt. Lássuk, hogyan is kell olyan zenét írni, amiből életünk végéig kényelmesen ellehetünk.

A Dr. No zenéje három fázisban íródott. Mivel a film nagy része Jamaicán játszódik, a stáb magával vitte Normant is, hogy a Karib-szigeteken kapjon ihleteket a zenéhez. A trópusi napsütésben Monty egy elsötétített szobában zongorán gyakorolta ötleteit, néha pedig a helyiektől kért tanácsot, hogy helyi "szlenggel" dúsítsa dalait. Igen, dalokról volt szó – jó musicalszerzőhöz híven Norman úgy gondolta, hogy a filmhez ír pár dalt, ezek alapján pár instrumentális darabot, majd kombinálja őket, és pár új témát készít az egyes karakterekhez. Amikor a stáb hazaköltözött, a zeneszerző jamaicai művészeket is vitt magával, hogy a dalokat a Byron Lee Banddel vehesse fel. A kész anyagot ezután prezentálta a producereknek, akik két dolgot kifogásoltak. Az egyik, hogy a főhősnek nincs erős főtémája – mivel sorozatra számítottak, vándormotívumot képzeltek el, egy mangófákról szóló dal pedig nem felelt meg ennek. A másik kifogás súlyosabb volt: az egész zene úgy rossz, ahogy van.


Az első problémát Normannek egyedül kellett megoldania: főtéma írását a 007-es ügynöknek. A musicalszerző régi emlékei között kutatva talált rá egy apró és emlékezetes motívumra, a "Good Sign, Bad Sign" című dalocskára, amit annak idején az A House for Mr. Biswas című darabhoz írt – ez egyike volt számtalan bemutatatlan zenés művének. A dallamot azután megmutatta a producereknek, akik végül rábólintottak, és sürgették a másik problémás kérdés megoldását, amit még nehezebb volt orvosolni. A karmester Burt Rhodes a hangszerelők kézikönyve alapján további zenéket vett fel a filmhez, melyek nélkül a film még rosszabb lenne, ezek között azért van pár emlékezetesebb darab. Ilyen például a tarantula-téma, amikor Bond testén egy mérgespók mászik végig, vagy az úgynevezett "bányaomlás-zene", ami szinte minden ötvenes évekbeli brit filmben felbukkan, ahol történik egy kis akció – ebben az esetben Dr. No laboratóriuma lesz a földdel (pontosabban vízzel) egyenlővé. Ezeket külön vették fel; a zene részben Norman témáira is lett építve, de tőle függetlenül rögzítették őket. Végül ezeket a darabokat is beillesztették a filmbe, de valami még mindig hiányzott: egy ütős főcímzene.

Burt Rhodes ennek érdekében hívta magához John Barryt, aki a saját magáról elnevezett együttesével már ért el kisebb sikereket, és nemrég fejezték be a munkákat a Beat Girl című filmen. A karmester ilyen friss hangzást keresett, ezért megkérte barátját, hogy Norman témáját írja át egy kicsit. Az eredmény filmtörténelmet írt – a kollaborációból született a "James Bond Theme", amely azóta minden hivatalos Bond-filmben felbukkant, és a mai napig az egyik leggyakrabban idézett filmzene az egész világon. Olyan jól sikerült, hogy a producerek Norman zenéjének felét azonnal eltávolították a filmből, és ezzel a felvétellel helyettesítettek mindent; így a főcím mellett ez szól szinte minden alkalommal, amikor Bond valami izgalmas dologban vesz részt (például autós üldözésben a jamaicai hegyekben), vagy éppen semmi különlegeset sem csinál, csak ül egy hotelszobában.

A mondás szerint közös lónak túrós a háta, és sajnos ebben az esetben is ez történt. Norman és Barry azóta sem tisztázta, kinek a munkája is pontosan a sikeres kompozíció. Ez legutoljára akkor került középpontba, amikor Monty beperelte a Sunday Timest egy cikkért, mely a hivatalos verzió ellenében azt állította, hogy a zenét Barry írta. A per végül Norman győzelmével zárult, aki azóta is Cerberusként őrzi jogait, és természetesen a jogdíjakat is. Zeneszerzőként azonban nem vitatható, ki a sikeresebb.


Erre a hosszadalmas történeti kitérőre azért volt szükség, mert a hivatalosan megjelent filmzenealbumról semmit sem lehet írni. Az első kompozíciót, a "James Bond Theme"-t felesleges dicsérni, hiszen könyvek születtek róla. A többi darab azonban nem is igazi score – ezeket Burt Rhodes írta, viszont nem kerültek fel az albumra (Nic Raine egy válogatásalbumon kiadta a három legfontosabb tételt). Az albumon Monty Norman nótái, a dalok alapján született instrumentális szerzemények, és olyan témák találhatóak, amiket Saltzman és Broccoli már az első körben kiszórt. Íme a három főbb dal:
"Kingston Calypso": egy vidám dal három vak egérről, akik megölnek egy macskát. Ez azért vicces, mert a filmben három vak koldus ugyanezt csinálja egy brit ügynökkel és titkárnőjével.
"Jump Up": ez a bulizós szám, különféle klubokban hallani a film során.
"Underneath the Mungo Tree": a romantikus dal (aminek van is egyfajta naiv bája). Ezt Norman felesége, Diane Coupland énekli; a kis karibi nótát nyugodtan ajánlhatjuk barátainknak. Ellenségeinknek viszont ugyanezt a dalt küldjük a kappanhangú férj előadásában (14. track).

A három dallal tehát nagyjából kész is az album, ezeken kívül ne várjunk sok újdonságot, legfeljebb az említettek feldolgozásait. Pár kellemesebb karibi dallam talán elnyeri a tetszésünket, ezeknek azonban csak annyi közük van a filmhez, hogy nem kerültek bele. A ravasz Mr. Norman pedig bosszúból elrejtette az ártatlan jamaicai dallamok között a filmzenetörténelem leghallgathatatlanabb tételét ("Audio Bongo").

Összességében ez az album kizárólag azoknak ajánlott, akik minden Bond-filmzenealbumot birtokolni akarnak – a mai közönségnek kevés örömet tartogat. Az anyag az elmúlt negyven évben nem bővült, és ez a minőségre is vonatkozik. Az első tétel maximum pontszámot érdemel, a többi valószínűleg legtöbbünk számára felejthető. Aki tényleg szeretné hallani a "James Bond Theme"-t, az inkább vegyen meg egy Best of... albumot, és a karibi töltelék helyett klasszikus dalokat kap körítésnek.