A Bond-filmek negyvenéves sikersorozatában nehéz kiválasztani egy csúcspontot, de az 1965-ös Tűzgolyó minden bizonnyal közel áll a kitüntető címhez, egy szempontból minden bizonnyal – ez a sorozat minden idők anyagilag legsikeresebb tagja, mert a mai árfolyamra átszámítva több mint 800 millió dollár bevételt hozott világszerte. Persze ez a film is messze van a tökéletességtől, több mint két órás játékidejéből jelentősen lehetne vágni, különösen a túlzásba vitt víz alatti jelenetek szempontjából, de ne felejtsük el, hogy ekkor a világ olyan Bond-lázban égett, hogy a nézők valószínűleg három órán át is a moziban maradtak volna. A történetben a 007-es ügynök (Sean Connery) egy eltűnt Vulkán bombázó és a benne rejlő atomtöltetek után kutat, a nyomok pedig a Bahamákra vezetnek, ahol a F.A.N.T.O.M. szervezet második embere, Emilio Largo (Adolfo Celi) vigyáz rájuk, amíg főnöke a nyugati nagyhatalmakat zsarolja.

A film monumentális minden szempontból, és John Barry zenéje is ezt tükrözi. A kétórás produkció háromnegyede alatt mindig szól valami, ezzel a szerző egyik leghosszabb Bond-score-ja lett. A felvételek természetesen itt sem mentek simán. Először a főcímdalt kellett lecserélni – a Dionne Warwick által énekelt "Mister Kiss Kiss Bang Bang" sajnos nem tartalmazta a film címét, ezért Barry írt egy vadonatúj dalt, amit Tom Jones énekelt fel. A másik probléma, hogy az eredeti albumot még 1965 karácsonyára piacra akarták dobni – ehhez már csak maga a zene hiányzott. A producerek kérésére Barry összeszedte az addig a film elejéhez felvett anyagot, majd pár kompozícióval feltornázta a játékidőt – így azonban nem a tényleges score került az albumra. Ezt a hibát javította ki 2003-ban az EMI-Capitol a bővített kiadással, mely több mint félórányi addig kiadatlan akciócsodát publikált.


Először nézzük az eredeti lemez tartalmát, melyet az album első tizenkét trackje fed le. Tom Jones dala után rögtön egy ütős akciószám következik, hiszen a "Chateau Flight" tipikusan az a muzsika, amiért szeretjük a Bond-zenéket: merész, és nagyobb hangerő mellett erősen káros a hallójáratokra, továbbá szenzációs Bond-témából permutálódott másodmotívumokat tartalmaz. Az album ezután pihenőt tart, elsősorban igazi kémkedős tételekkel, miközben Bond egy szanatóriumban derít ki többet a F.A.N.T.O.M. tervéről. Sajnos ezek így egymás mellé rendezve nagyon visszafogják a tempót, a mélypont a különböző darabkákból összevágott ötperces "The Bomb", amely egyáltalán nem olyan kirobbanó, mint a címe ígéri – ez az a zene, amely a víz alatti lopakodások nagy része alatt szól.

Az eredeti lemez második fele valamivel kellemesebb, az itt hallható kompozíciók elsősorban a "Mister Kiss Kiss Bang Bang"-ből erednek. Bár a dalt kidobták, a score-nak ekkor már szerves része volt. Ezek nagy része tipikus easy listening, jazz plusz karibi dallamok, melyek Monty Norman Dr. No-beli zenéivel ellentétben kiállták az idő próbáját. Az eredeti album vége felé szerepel még pár akciódarab, melyek már a film bemutatójára elkészültek, de itt is inkább a lopakodás változik néhány erősebb fanfárral, melyek akkor szólnak, ha Bond bajba kerül. Az igazi akcióanyagra bizony még várni kell, mert például a "007" című témát is csak azért vehette fel Barry, hogy a bakelitlemez megvásárlói kapjanak is valamit a pénzükért.

Az igazi zenebarátoknak az EMI hozta el a várva várt zenéket, kezdve mindjárt a "Gunbarrel"-lel, mely minden film elején elhangzik, mégis minden alkalommal más. Az album ezután nagyjából a filmbeli elhangzás sorrendjét követi, így csendül fel az őrületes tempójú "Traction Table", a könnyed és romantikus "Bond Meets Domino", a lopakodós zenék csúcsa, a "Lights Out for Paula", vagy a Bond-témát és a visszautasított főcímdalt ravaszul egyesítő "For King and Country". Mindegyik remek élmény, de még külön említést érdemelnek azok a darabok, melyek végül a filmbe sem kerültek bele. Ilyen a logikusan autós üldözéshez íródott "Car Chase" és a "Bond Meets Domino" második fele, egy kellemes karibi dal, ami szintén kimaradt darab.

Az album maradék része kicsit unalmasan ismétlődőnek tűnhet a film részletes ismerete nélkül, mivel itt kezdődik a komoly akcióanyag, amit azonban a rövid határidő miatt Barry a 007-es témára fűzött fel. Akik nem rajonganak ezért a témáért (például én), azok hajlamosak lehetnek e lusta megoldást kevésbé díjazni. Szerencsére azért minden esetben van egy kis variáció – a "Street Chase"-ben bongo dobok szakítják meg a témát, és néha egyéb dallamokat is közbevágnak, de az album hátralevő részét átveszi a 007-téma, és körülbelül 10-15 percig mást sem lehet hallani. Ez néha már a filmben is vontatottnak tűnik, a látványos képi világ nélkül azonban a repetitív zene különösen fárasztó lehet. Az albumot levezetőként a főcímdal remek instrumentális verziója, és a "Mister Kiss Kiss Bang Bang" ritka, monó változata zárja.


Az új lemez legnagyobb hibája maga a régi album. A felesleges felvételek egy része egyszerűen hanyagolható lett volna, de ezt az EMI szerződése nem engedte, így az eredeti albumot teljes hosszában és megegyező elhangzási sorrendben kellett reprodukálni, pedig már egy kis átrendezés is sokat dobott volna a végeredményen. A másik hiba már a lemezproducerek döntéséből fakadt. Mivel a zenét számos különféle forrásból ásták elő, félő volt, hogy a felvételek között nagyok lennének a minőségbeli különbségek, ezért az azonos helyről származó szerzeményeket egy-egy trackben egyesítették. Az eredmény: az album második felében nincsenek keverési problémák, de sajnos a lemez is hemzseg a tíz percen is túlnyúló monstre daraboktól, amelyek hihetetlenül megnehezítik a dolgunkat, ha csak kedvenc részletünket szeretnénk meghallgatni. A két utolsóelőtti track esetében a helyzet már-már katasztrofális, ahogy a film végén szereplő víz alatti jelenetekhez íródott zenék is nagyon csúnyán összemosódnak a CD-n és a fejünkben is.

A Tűzgolyó score-ja mindezek ellenére majdnem kötelező darab, a jó árhoz viszonyítva tényleg telepakolták az albumot. Egy majdnem tökéletes score, és e tényen csak a lemez kusza kronológiája ronthat. A kissé sekélyes eredeti soundtrack anyaga után az akciótételek igazi felüdülést jelentenek, de összességében is remek kompozíciókkal állunk szemben, amelyeken egy időrendi tálalás még többet dobott volna.