Howard nem olyan nagy hős, mint Pókember, sőt még az X-Men csapatba sem válogatták be, egy dolog azonban közös benne és az említett szuperhősökben: mindannyian a Marvel kiadóhoz tartozó képregénykarakterek. A szivarozó kacsa annyiban különbözik társaitól, hogy ő Stan Lee cégének legismertebb nem szuperhős karaktere, sztorijának erőssége pedig inkább a társadalomkritikában rejlik. A humanoid hápogó egy alternatív, kacsák lakta univerzumból jutott a Földre, ahol a világmentő hősökkel szemben igencsak unalmasan telik az élete, de épp ez benne az izgalmas. Howard békésen töltötte életét 1986-ig, amíg pár hollywoodi producer (köztük George Lucas) úgy nem döntött, hogy a kacsa sztorijából filmet kell csinálni. Ebben Howard a Föld bolygóra egy galaktikus résen keresztül kerül, ahol először jó barátra lel Beverly Switzler (Lea Thompson a Vissza a jövőbe-sorozatból) személyében, majd ellenséget is talál – a galaxis elpusztítására (mi másra) törekvő Sötét Uraságot (Jeffrey Jones). A fantasztikusan eredeti és komplex forgatókönyv megtette a hatását: Howard kacsa kalandja majd 13 millió dolláros veszteséget hozott a stúdiónak. És bár minőségében még mindig veri a Batman és Robint, ez a botlás megszüntette a kacsa karrierjét minden további platformon is. Igen, a film ennyire rossz. Howardot csak nemrég rehabilitálta a Marvel, amikor díszkötésben kiadta a teljes sorozatot. 


Ha rossz űrkalandokról van szó, John Barry sem lehet messze. A James Bond-filmek legendás komponistája valahogy mindig megtalálta a sci-fi műfaj legalját képviselő darabokat, de a Howard, a kacsa még az ő filmográfiájában is kirívó példa. Vannak esetek, amikor a zene egyszerűen túl szép az adott filmhez, és ez a darab is kiválóan példázza a jelenséget. A score a Barrytől megszokott standard motívumokra épül – sőt ritka módon egyszerre jelenik meg benne a késői évek jazzes vonulata és a hetvenes évekből visszamaradt epikus űrhangzás. Az egyetlen probléma, hogy míg ezek jól hangzottak a Moonraker: Holdkelte vagy A fekete lyuk esetében, itt a filmen látható események és a zene minősége között óriási szakadék tátong. Mindezek mellett Barry zenéje amúgy is háttérbe van szorítva, hiszen a filmkészítők úgy döntöttek, hogy Beverly Switzlert, a képregényekben szereplő modellt énekesnővé alakítják át, és egyben ez azt is jelentette, hogy sok rossz dalt lehetett elsütni a produkcióban. Ezek szerzője Thomas Dolby, előadójuk pedig a filmben szereplő kitalált banda, a Cherry Bomb, élén Lea Thompsonnal. A negatív összhatásban nagyon nagy szerepe van ezeknek a számoknak, ugyanis megválaszolják a kérdést, hogy a filmben lemezszerződést kereső Beverly miért nem jár sikerrel, a "Howard the Duck" című szerzemény pedig már a fenekét riszáló kacsa látványa miatt is a betiltandó dalok listájára kerülhetne.

Jó hír, hogy aki mégis beleszeretett a felvételekbe, esetleg Barry zenéjébe, bakelitlemezen még megszerezheti a filmzenealbumot, ráadásul ha nem verik át, egy posztert is kap ajándékba – amennyiben ezt nem lopták ki még a tokból.