„A zene a legvégső titka a világnak. Nehéz megérteni az inspirációt, ha nem dolgozol benne. Én igazán saját döntéseket hozok arról, milyen zenét kellene készíteni a filmhez, noha magától érthetődően érdekel amit a filmkészítő gondol. A saját fantáziámat akarom szabadon engedni.”


Az Oscar- és Golden Globe-díjas Elmer Bernstein A hét mesterlövész muzsikájával hívta fel magára a világ figyelmét. Több mint kétszázötven alkotásból álló filmográfiája nemcsak azért említésre méltó, mert megannyi kalandfilm, dráma és vígjáték kapcsán bizonyította tehetségét, hanem azért is, mert John Williams, Ennio Morricone, James Horner, Bernard Herrmann, John Barry és Hans Zimmer mellett egyes műveivel neki is vitathatatlan érdeme van abban, hogy az átlagnézők időnként felfigyelnek a filmzene műfajára. Neve a szakmában és a rajongók szemében éppúgy egyet jelent a sokoldalúsággal, ahogyan a kreativitással.
 
Bernstein felmenői röviddel a művész születése előtt telepedtek le New Yorkban: édesanyja, Selma Feinstein ukrán származású volt, édesapja, Edward pedig az Osztrák-Magyar Monarchia területéről jött, ami a kommunistaüldözésekkel terhelt, hírhedt McCarthy-korszak beköszöntéig nem számított, ám akkor nagy hátrányt jelentett. Már gyermekkorától kezdve vonzották a művészetek, amivel kapcsolatban rengeteg bátorítást kapott családjától. Főleg táncosként és színészként jeleskedett (igen professzionális szinten művelte e két területet, hiszen még a Broadwayn is feltűnt A vihar egyik feldolgozásában), de festőként is sikereket ért el, alkotásaival díjakat nyert. Tizenkét évesen azonban érdeklődése gyökeres fordulatot vett: a zene kezdte el foglalkoztatni, amit szülei azzal segítettek, hogy rengeteg koncertre vitték el, és zenetanárt fogadtak fel mellé. Felvételt nyert a híres The Juilliard Schoolba, ahol Henriette Michelson tanította zongorázni, rátermettségének híre pedig hamar eljutott a kor ünnepelt filmzeneszerzőjéhez, Aaron Coplandhez, aki szárnyai alá vette. A művész saját sikerének kulcsát mindig is a jó intézményeknek, valamint tanárainak tulajdonította, s bár iskolaéveit a második világháború félbeszakította, a frontvonalat úgy sikerült elkerülnie, hogy közben tudását is csiszolhatta: az amerikai haderő rádiója számára kellett zenéket írnia.
 
A szerzőt először virtuóz zongoristaként ismerte meg a világ: a harmincas évek végétől 1950-ig az egyik legismertebb zongoristának és karmesternek számított, aminek eredményeként rengeteget turnézott. Ebben az időszakban vetette bele magát az amerikai és az ír népdalok világába, de komponált kamaraműveket, nagyzenekari szvitet, dalciklusokat és egy versenyművet is. 1949-ben, két rádiójáték-zenéjével keltette fel Sidney Buchman, a Columbia Pictures akkori elnökének figyelmét, akitől több mozifilmre kapott lehetőséget, s rögtön úttörővé vált azzal, hogy Alex Northszal együtt kezdte el beemelni a jazzt a score-ok világába (Az aranykezű férfi, A siker édes illata). Ám az időközben elharapódzó kommunistaüldözést ő sem kerülhette el: baloldali beállítottsága miatt úgynevezett szürkelistára került, és olcsó, harmadrangú horror-, illetve fantasztikus filmeket (mint például a Robot Monster és a Cat-Women of the Moon) bíztak rá.
 
Az élvonalba történő visszatérés lehetőségét a Cecil B. DeMille által rendezett Tízparancsolat jelentette, a felkínált lehetőséggel pedig maximálisan tudott élni: harmincnégy évesen megalkotta élete egyik fő művét. „Ez a zene biztosan túlél engem, és talán még téged is” – mondta neki a direktor, aki következő vállalását, A kalózt is rábízta, ám a neves filmes betegsége miatt már csak producerként folyt bele annak elkészítésébe. E kalandfilm újabb fontos állomásává vált karrierjének, a világhírnevet jelentő deszkákra viszont még két évet várnia kellett, 1960-ban debütált ugyanis A hét mesterlövész. „Kedvelem a westernnel kapcsolatos dolgokat. Szeretem energikusságukat, és temérdek ötlettel vérteződtem fel általuk” – nyilatkozta egy későbbi interjú alkalmával Bernstein, aki több mint egy tucat ilyen alkotáshoz (Egy rakomány whiskey, A félszemű seriff, Jake visszalő, Vadiúj vadnyugat) adta nevét, illetve vált ezen a téren is újítóvá.
 
Sokoldalúságának újabb bizonyítékai a Ne bántsátok a feketerigót! című bűnügyi dráma, a Hawaii című eposz és az Ízig-vérig modern Millie című zenés vígjáték voltak, mellyel kilencedik Oscar-jelölését kapta, és ezt végre díjra is tudta váltani. Utóbbi két mozit George Roy Hill rendezte, aki ezeken felül a Henry Orient világát, a Jégtörőket és a Fura farmot készítette a komponistával. Bernstein jelentős kollaborátorának számított John Landis (Blues Brothers, Party zóna, Egy amerikai farkasember Londonban, Szerepcsere, A három amigó, Oscar, Kémek, mint mi), valamint Martin Scorsese, akinek olyan alkotásokat köszönhetett, mint a Cape Fear – A rettegés foka, Az ártatlanság kora és a Holtak útja. Utolsó közös projektjük a New York bandái lett volna, amihez Bernstein ugyan leszállította a score-t, a film azonban végül különféle dalokkal és Howard Shore rövid kíséretével került bemutatásra. Kidobottnak számítanak még Az utolsó emberig, a Natty Gann utazása és A skarlát betű ihlette munkái, szerencsére azonban ezek nem vesztek el, köszönhetően annak, hogy album formájában megjelentek.
 
A nyolcvanas évektől számos könnyed hangvételű alkotást (a már említetteken felül ide sorolható még a Szellemirtók, az Airplane! és a Törvényszéki héják) vállaló Bernstein utolsó munkája a Todd Haynes rendezte Távol a mennyországtól című dráma volt, melyért az Akadémia tizenegyedik alkalommal terjesztette fel a filmipar legrangosabb elismerésére. Filmzenéi és önálló kompozíciói mellett Broadway-darabokhoz is írt kíséreteket (How Now, Dow Jones és az 1983-as Merlin), a hetvenes évek elején a San Fernando Valley Symphony karmestereként tevékenykedett, segítette fiát, a szintén filmzeneszerző Peter Bernsteint, a Thornton School of Music professzoraként pedig az újabb generáció képzésében is segédkezett. 
 

Emesz Csaba
2020.08.21.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


Elmer Bernstein életútja - I. rész
Kollaborációk, életutak

Martin Scorsese filmjeinek zenéje
Kollaborációk, életutak