A Men in Black – Sötét zsaruk nagy kedvencemmé vált, így amikor a Wild Wild West – Vadiúj vadnyugat plakátján megláttam Barry Sonnenfeld és Will Smith nevét, egyértelmű volt, hogy jegyet váltok rá. Eleinte tetszett, vevő voltam a fanyar humorra, a modern világ közeledtét jelző kütyük tárházára, ám az idő előrehaladtával a cselekmény laposodni kezdett, a mechanikus óriáspók középpontba kerülésétől kezdve pedig teljes mértékben elveszítettem érdeklődésem iránta. Később újranéztem, vegyes érzéseim azonban továbbra is fennmaradtak: alapvetően nem lenne rossz, ám azon megállapítás, miszerint a kevesebb néha több, igencsak érvényes rá. A Men in Blacknél jó érzékkel adagolták a poénokat és az akciót az alkotók, itt viszont átestek a ló túloldalára, s ezt a remek szereplőgárda nemhogy ellenpontozni nem tudta, hanem ők maguk is belefulladtak a látvány, a technikai eszközök és a viccek mértéktelenségébe.


Hogy a gyártás melyik fázisban és kinek vagy kiknek hála csúszott el az olyan közreműködők ellenére, mint a már említett Sonnenfeld–Smith duó, Kevin Kline, Salma Hayek, Kenneth Branagh és Ted Levine, nem tudni. Pedig az alap stabilnak tűnt, hiszen nem más, mint a hatvanas évek folyamán négy évadot megélt, szinte minden szezonban Primetime Emmy-díjra jelölt, azonos című széria. Eleinte úgy volt, hogy Richard Donner Mel Gibsonnal közösen veszi majd szárnyai alá a projektet, ám ők végül a Maverick mellett döntöttek, így aztán Tom Cruise került szóba, aki viszont a Mission: Impossible-mozifranchise első felvonása miatt fordított hátat a lehetőségnek. Ezt követően érkeztek a fedélzetre a végleges stábtagok, akikre a producerek mintegy százhetvenmillió dollárt bíztak (ami ekkor nem semmi volt, James Cameron például ennél mindössze harminccal költhetett többet a Titanicra), ám a várva várt haszon elmaradt: a Warner Bros. addigi történelmének legnagyobb beruházása elhasalt.

Pedig az történet a lehető legbiztosabb alapokon nyugszik: a polgárháborút követően a déliek úgy szeretnének visszavágni, hogy megöletik Grant elnököt (Kline). Ezt használja ki, és igyekszik a maga előnyére fordítani a hataloméhes Loveless (Branagh), aki a kezdeményezés élére állva nemcsak egyszerű végrehajtóként jelenik meg a vásznon, hanem potenciális utódként is: támogatókat gyűjt maga köré ahhoz, hogy a sikeres merénylet után elfoglalhassa az elnöki széket. Ezt hivatott megakadályozni West kapitány (Smith) és Gordon rendőrbíró (kinek révén Kline kettős szerepben tűnik fel), akik alapvetően nem kedvelik egymást, most azonban kénytelenek összefogni. Adott tehát a gátlástalan, hataloméhes antagonista és a zsarupárosfilmek fő mozgatórugója, de hiába a jó hozzávalók, ha a recept többi része félresiklik...


Az operatőrként, producerként és rendezőként egyaránt jegyzett Sonnenfeld nem az a ragaszkodó típus, már ami a zeneszerzőket illeti. Direktorként Marc Shaimannel (Addams Family – A galád család) éppúgy dolgozott, mint Bruce Broughtonnal (Szenzációs recepciós), Danny Elfmannel (Men in Black – Sötét zsaruk) és John Lurie-val (Szóljatok a köpcösnek), ezúttal pedig Hans Zimmert szerette volna megnyerni magának, a komponistákat tömörítő ügynökségek legismertebbjének, a Kraft-Engel Managementnek a vezetője azonban más irányba terelte őt. Richard Kraft évekkel később így emlékezett vissza telefonbeszélgetésükre: „’Mi a helyzet Elmer Bernsteinnel? Ő tökéletes lenne’ – nyaggattam. ’Nem tudom. Ez egy western, az istenit!’ – felelte Sonnenfeld. Erre én úgy nyomatékosítottam felvetésemet, hogy dúdolni kezdtem a telefonba A hét mesterlövész főtémáját. ’Oké, ez elég jó, de ez egy vígjáték’ – vágta rá. Erre fel én azonnal belekezdtem A nagy szökés tubára írt dallamába. ’Ismerd el, elmosolyodtál, miközben ezeket csináltam’ – tettem hozzá”. Ennek hatására került Bernstein a stábtagok közé, Zimmer pedig később a Szilaj, a vad völgy paripája, a Rango és A magányos lovas révén bizonyíthatott e műfajon belül.

Bernstein azért is örült a felkérésnek, mert mindig megtiszteltetésnek vette az olyan lehetőségeket, melyek általa becsült direktoroktól érkeztek, a Men in Blacket látva pedig Sonnenfeld is ilyenné vált a szemében. Azáltal, hogy ő írhatta a zenét, egy konstans élvezetes elemet kapott a film, igaz, annak hűvös fogadtatása és Smith dalának („Wild Wild West”) rivaldafénybe tolása miatt kevésbé esett szó róla. Bernstein számos nagy sikerű westernmuzsikát jegyez, az 1976-os John Wayne-mozitól, A mesterlövésztől kezdve azonban – az irányzat visszaszorulásával egyetemben – az ehhez hasonló felkérései elmaradoztak, s végül hiába tette oda magát pályafutása utolsó ilyen jellegű projektjénél, a kudarc munkájára is hatást gyakorolt (öt évvel korábban pályatársa, Jerry Goldsmith került efféle szituációba a Rosszlányok apropóján).


S ha már az imént érintőlegesen kitértem a főcímdalra, a score ismertetése előtt essen néhány szó a score-on túli zenékről. Smith ekkorra már sztárnak számított, így könnyedén elérhette, hogy színészi és énekesi munkásságát egybefűzze, s a ziccert itt sem hagyta ki. Ennek eredményeként született meg a „Wild Wild West” című dal, mely nemcsak a stáblista alatt volt hallható, hanem a létező összes médiafelületen is – a hozzá kapcsolódó klip egy részét is a film díszletei között forgatták. A döntően erre, illetve alternatíváira szorítkozó kislemez mellett az Interscope Records egy betétdalos albumot is kiadott, amelyen számos ehhez hasonló, hiphop és R&B dal kapott helyet, de ez igencsak megtévesztő, a „Wild Wild West”-en kívül ugyanis a stáblista utolsó néhány másodpercében felbukkanó, Enrique Iglesias-féle „Bailamos”-on kívül egyetlen felvétel sem kapcsolódik a produkcióhoz. Helyettük a score, valamint az olyan, az adott korszakhoz jobban idomuló nóták kaptak helyet, mint az „Ariste” és a Mississippi Mud” vagy a hazafiasságot nyomatékosító „The Battle Hymn of the Republic”.

Mielőtt a szerző a Sonnenfelddel történt egyeztetéseket követően nekilátott volna a munkának, igyekezett a szereplők mögé látni és átérezni a film egészét, ezért naponta kétszer nézte meg a filmet, s közben jegyzetelt. Ezen idő alatt Bernstein két dologra koncentrált: az egyik, hogy a szükséges zenék többsége nagyjából kétpercnyi teret engedett meg neki, ráadásul ezalatt a cselekmény a film műfajkeveredéséből eredően nemegyszer száznyolcvan fokos fordulaton ment keresztül, így viszonylag rövid, de karakteres fő-, illetve altémákban kellett gondolkodnia. A másik, hogy bár a cselekmény vadregényes környezetben játszódik, a szereplők megannyi technikai berendezéssel (kezdetleges motorbicikli és repülő szerkezet, különféle trükkös és/vagy pusztító gépezet stb.) vannak körülvéve, amiket a zenén keresztül is érzékeltetni kellett. Ezek alapján nem egy klasszikus westernmuzsika, hanem annak modernebb megközelítésű változata kezdett körvonalazódni benne.


S minthogy adaptációról beszélünk, jogosan merül fel a kérdés: mi történt a sorozattémával? Richard Markowitz (Gyilkos sorok) ötlete érintőlegesen köszön csak vissza (például a „Ride the Spider”-ben vagy a Varése Sarabande 2020-ban megjelentetett Wild Wild West – The Deluxe Editionjén található „Big Ride”-ban), Bernstein ugyanis a mozi ihlette, önálló vezérmotívum kidolgozására törekedett. A klasszikus nyitózene bizonyos apró részleteit ennek ellenére beleszőtte a sajátjába, ám nagyobb teret biztosított saját koncepciójának, mellyel aztán teljes mértékben átszőtte a Vadiúj vadnyugat score-ját.

A filmmel ellentétben az aláfestéssel nem állok hadilábon, és bár nem minden pillanatáért vagyok oda, örülök, hogy gyűjteményemben tudhatom. Ahogyan arra korábban már kitértem, a szerzőnek rövid tételekkel kellett operálnia, ám az első ízben megjelent korong csak részben láttatja ezt, számos trackje ugyanis egybefűzések eredménye (a „Main Title” például a „Blade” és a „Main Title” összevonásával jött létre, az „Of Rita, Rescue and Revenge” pedig a „Rescue”, a „Tank”, a „Tank to Catch” és a „Ritaless” egyvelegét takarja). Ez a Varése Sarabande elsőként megjelentetett, illetve a The Deluxe Edition címmel piacra dobott bővített albumát összevetve remekül nyomon követhető, s bár utóbbi komplex képet ad, nekem továbbra is elegendő az eredeti változat, rövidsége ellenére mindent magában foglal, ami tetszik. Persze, lemaradtak róla a Bernstein sokoldalúságáról tanúskodó keringők („Waltz First Mansion”, „Reeling”) és a polka („Polka”), ugyanakkor rajta van a Smith által lejtett hastáncot kísérő keleties megközelítés („Loveless' Pain”), és ez nekem bőven elegendő, mivel annyira nem szívlelem ezen mozzanatokat.


A hamisítatlan westernhangulat és a modern színezet találkozására már a „Main Title”-ben sor kerül: míg a theremin hangja az ellenfelet hivatott szimbolizálni, illetve azt, hogy milyen, ha a technika rossz kezekbe kerül, addig a funkos színezet a Smith által megformált forrófejű ügynökre, Westre utal, a kalandtéma pedig egyértelmű jelzése a cselekmény korszakának. Ezek kombinációja az akciómotívum bevonásával folytatódik a „West Fights”-ban, a „Dismissal”-ben viszont már a West társára, a Kline alakította megfontolt, úriemberes Gordonra utaló zenei megközelítésről is lehull a lepel. És természetesen ellenfeleikről, Lovelessről (Branagh) és hű csatlósáról, McGrath tábornokról (Levine) sem feledkezett meg a szerző: rájuk leginkább az „Of Rita, Rescue and Revenge”-ben helyeződik a hangsúly, de szerepük van a „Trains, Tanks and Frayed Ropes”-ban és a „Goodbye Loveless”-ben is. Számomra az imént felsoroltak a „The Cornfield”-del karöltve fedik le az album kiemelkedő pontjait.

A mai napig frissnek ható, pörgős trackek mellett megtaláljuk a könnyed, vígjátéki utalásokat is, ám ezek nem olyan jellegűek, amilyeneket a klasszikus rajzfilmek alatt is hallhatunk, hanem kifinomultak, szatirikusak. Hasonlóan járt tehát el Bernstein, mint az Airplane!, a Szellemirtók vagy az Oscar esetében, ami az „East Meets West”-ben éppúgy megfigyelhető, mint az „Of Rita, Rescue and Revenge” egyes momentumaiban, az albumzáró „Ride the Spider”-ben pedig mindez a főhőseink Rita (Hayek) felé táplált érzéseivel, illetve vagányságukkal elegyedik. Ezek nem rossz muzsikák, ám úgy vélem, a film alatt jobban helytállnak, mint az albumon.


Akárcsak Will Smith dala, Elmer Bernstein munkája is kiérdemelt egy ASCAP-díjat, ami egyfajta családi együttműködéses elismerésnek is tekinthető, a határidő szűkössége okán ugyanis míg a komponista fia, Peter kiegészítő zeneszerzőként segítette őt, addig lánya, Emilie hangszerelőként volt részese a csapatnak. Nem ezt tartom a művész legjobb westernmunkájának, ám a kihívásokkal küszködő táptalaj ellenére hallhatóan igyekezett odatenni magát, és a dinamikus részeknél megmutatta, milyen egy sallangmentes, remek vadnyugati kalandzene.