John Sturges rendező és John Wayne – életükben először és utoljára közös filmet forgattak, egy korrupció ellen harcoló seattle-i zsaruról. Clint Eastwood Piszkos Harry-filmjei valóságos hullámot indítottak el, Hollywood összes csatasorba állítható színésze Al Pacinótól Joe Don Bakerig legalább egyszer eljátszotta az öntörvényű zsaru szerepét. Sturges és Wayne munkája is egyértelműen a Piszkos Harry-mánia hullámait lovagolta meg, és kétségtelenül a sikeresebb darabok közé tartozik.


A műfajnak természetesen vannak zenei előzményei, ami elég széles skálán mozog, kezdve az olcsó blaxploitation (az afroamerikai szereplőket komolyabb szerepben is bevető filmek) ritmusoktól a Lalo Schifrin nevével fémjelezett igényes, jazzes muzsikáig. Az argentin komponista a '70-es években gyakorlatilag a műfaj egyeduralkodójának számított, és az éppen aktuális Piszkos Harry-filmek mellett mindig maradt ideje pár hasonló film, esetleg tévésorozat zenéjének megírásához. A Detektív két tűz között esetében Sturges szintén szerette volna a lehető legprofibb jazzes hangzást felhasználni a filmjéhez, ehhez pedig a John Wayne-westernek komponista-legendáját, Elmer Bernsteint szerezte meg.

Bernstein leszerződtetése először kisebb meglepetést váltott ki, a közönség fülében még mindig a western-, és kalandzenék emléke csengett, pedig a választás teljesen logikus volt – az ötvenes-hatvanas évek jazzes zenéi (Az aranykarú férfi, Ne bántsátok a feketerigót!) kiváló ajánlólevélnek bizonyultak, ráadásul ő írta John Wayne szinte összes késői filmjének zenéjét is. Lássuk csak mit is komponált Elmer mester Lon McQ kalandjaihoz.

Bernstein nem először dolgozott John Wayne-filmen, hiszen számos westernjéhez is ő szerzett zenét, és pontosan tudta, hogy a legendás színész személyiségéhez mindig megfelelő témákat kell írni. Nincs mód finomkodásra, olyan motívumokkal kell dolgozni, amik illenek Wayne személyiségéhez. Így a score is nagyrészt két részre bontható: a hős köré csoportosuló témákra, és a csendesebb darabokra, melyek első számú célja az éjszakai Seattle megfelelő zenei aláfestése.


Az "In Seattle" tétel már a nyitójelenetben felvonultatja a legalapvetőbb motívumokat, amik a filmben különféle átdolgozásokban hallhatóak. Itt van mindjárt az elején a főhős külön témája, melyben Bernstein remekül ráérez John Wayne erősségére. Az idősödő színész már csak egészségi állapota és fizikuma miatt sem utánozhatta a Clint Eastwood (és követői) által megformált öntörvényű zsarut, aki drótkerítésen átmászva követi a drogdílereket, vagy Ford Mustanggal üldöz gyerekrablókat. McQ sokkal visszafogottabb, igazi erőssége a terepmunka, a szimatolás és a kérdezősködés, valamint mutatványai is sokkal kevésbé látványosabbak. Az erőteljes jazzmuzsika gyengébb színészből is akciósztárt faragott volna, Wayne esetében pedig valóságos csodát művel. Az "In Seattle" további részében Bernstein láncra fűzi a többi témát (gonosztéma és akciómotívum), amiket kis dobszolókkal választ el, ahol egyenként bemutatkoznak a különféle dobok.

McQ témája az egész filmen végigvonul, általában rengeteg jazzes improvizatív elemmel megtűzdelve. A "Narco / Funny Laundry"-ban szinte szabadon lóg a McQ-téma, miközben az akcióhoz illeszkedő ütések színesítik az alapot. Az urbánus seattle-i légkört a jazzen kívül még olyan apró megoldások színesítik, mint az apró szintetizátor-motívumok, például a "Badge" és az "Anger" elején található apró ereszkedő motívumok, melyek McQ egy-egy akciója elején adnak jelet, hogy itt bizony akció lesz.

Valójában a zene igazi meglepetése azonban a tény, hogy Elmer Bernstein ilyen korán barátságot kötött az elektronikus elemekkel és megfelelően tudja őket alkalmazni (lásd például a blaxploitation hatásokról árulkodó "Rosey"-t). A stílusváltást, vagy nevezzük inkább finomításnak, nagyon kevés zeneszerző tudta ilyen zökkenőmentesen megoldani – Jerry Goldsmith néha túlságosan is megörült az új játékszer adta lehetőségeknek, míg Henry Mancini csak a halála előtt, egy Tom és Jerry-film kapcsán barátkozott meg a szintialapokkal, valamikor a kilencvenes évek elején. Bernstein gyorsan alkalmazkodott, csak az a kár, hogy további munkásságában ritkán használja ezeket a megoldásokat, a Szellemirtókig nem kapunk tőle hasonló csemegét.


A Detektív két tűz között zenéje mindenkinek ajánlott, aki szereti a '70-es évek laza ritmusait, az albumot pedig nyugodtan berakhatjuk két Lalo Schifrin-lemez közé. A zene igényes jazz és akció keveréke, néha súlyos, néha könnyed, legpihentetőbb pillanataiban pedig egyenesen "cool". Az album mellett ajánlatos meghallgatni és/vagy megszerezni Wayne másik rendőrös filmjét, a Brannigant, melynek zeneszerzője Dominic Frontiere.