William Boyd, az Afrikában született brit író regényei nagy részét arra építette, hogy angol úriembereket hajított a világ egzotikus pontjaira, ahol aztán angolosan viselkedhettek az olvasók legnagyobb örömére. A Csillagos lobogó hőse Henderson Dores (Daniel Day-Lewis), aki Amerikába utazik, hogy egy Renoir-ritkaságot szállítson el az ország déli feléből. Útja során természetesen akadályokba ütközik, és olyan karakterekkel találkozik, mint például egy anglofób georgiai ültetvényes család. A film emellett a Columbia stúdió egyik legveszteségesebb alkotása, ami a bemutató idején körülbelül százezer dollárt hozott a konyhára.


A filmet a mai napig Daniel Day-Lewis rajongói tartották életben. Bemutatásakor kedvencük még nem volt nagy sztár, így a neve nem vonzott elegendő embert a Csillagos lobogó megmentéséhez. A női rajongók legnagyobb örömére a filmben két jelenetben is meztelenkedik, ráadásul az egyik során többet is megmutat a kelleténél, miközben menekülőre fogja, és kimászik egy ablakon. A film emlékének másik őrzője az a visszautasított zene, amit Elmer Bernstein írt hozzá, mielőtt lecserélték volna.

Bernstein zenéje meglepő gyorsasággal került kiadásra. Bár csak 1988-ban írta, már 1991-ben megjelent a Varése Sarabande régi CD Club sorozatának nyolcadik darabjaként. A szerző maga felügyelte a megjelenést, és ő javasolta Robert Townson producernek ezt a limitált kiadást. Egyrészt nagyon szerette ezt a felhasználatlan zenét, másrészt a zene kidobásával ő maradt a jogok birtokosa, így semmilyen stúdióval nem kellett egyezkedni a kiadáshoz – ezért cserébe a kiadvány elég fapadosra sikerült. Mivel a filmből nem kerülhettek képek a lemezre, a címlapon Bernsteint látjuk vezénylés közben. Emellett a film címét szándékosan rosszul kellett leírni, így lett a lemez hivatalos címe Stars 'n' Bars, hogy bármilyen jogi bonyodalmat elkerüljenek az ezer darabos limitált kiadással.

A zene az igazi Bernstein-féle americana hangzást adja, keresztezve a klasszikus westernhangzást a vígjátékokéval. A nyitány, illetve a korai számok Gershwint idézik, ahogy Henderson Dores felfedezi magának New York városát a "Kék rapszódia" és az "Egy amerikai Párizsban" mintájára. Az amerikai karaktert túlbuzgó westernes fanfárok, valamint pörgő ritmusú utazózenék adják vissza. Henderson angolságát Bernstein a legendás viktoriánus kori zeneszerző, Edward Elgar ismerős motívumaival teszi megkérdőjelezhetetlenné.


A Csillagos lobogó legtöbb témájában átüt a komédia, gyakran híres dallamok bevezetésével és paródiájával. Bernstein az amerikai zászlóra tesz apró célzást a "When You Wish Upon a Star" című dal felidézésével a 11. trackben, de saját munkásságára is utal finoman a 15.-ben, ahol az Airplane zenéjének "Lax"-témáját bontja tovább egy szórakoztató újraértelmezésben. A zenében kísérletezésre is akad lehetőség. Bernstein kedvenc hangszere, az Ondes Martenot természetesen megint felbukkan, de a 13. számban például már modernebb szintetizátorokkal próbálkozik, felemás sikerrel. A lemez színesen prezentálja a westernkomédia lehetőségeit, de az album körítése miatt sajnos nehezebb élvezni ezt – ritkán van ennyire negatív befolyással a zenére a tracklista.

Az elemzés elején már szót említettem a kiadvány fapados jellegéről, de ott csak azokat a dolgokat soroltam fel, amelyeket megértek, hiszen a cím megváltoztatása és a borító fantáziátlansága mind megmagyarázhatóak az esetleges jogi ellenlépések egyszerű megkerüléseként. Az album további prezentálási hátrányai azonban már kevésbé magyarázhatóak. Az egyik probléma, hogy a számoknak még címeik sincsenek, így lehetetlen bármilyen kapcsolatot kialakítani a filmmel. Az információs füzetke pedig szintén nagy csalódás, csupán egy hiányos filmográfiát és egy fekete-fehér portrét tartalmaz a zeneszerzőről. A körítés csak egy kicsit befolyásolja a pontszámot, de remélhetőleg a Varése egyszer még újralátogatja ezt a filmet, és több erőfeszítést mutat a csomagolás területén.


A visszautasítás okaira a lemez természetesen utalást sem tesz. Valószínűleg arról volt szó, hogy Bernstein zenéjét túl nyugatiasnak találta a rendező, aki ehelyett egy angolosabb zenét gondolt el. A helyettesítő zeneszerző kiválasztásánál ezért a brit származást tartották szem előtt, így került a képbe a birminghami születésű Stanley Myers, aki mellesleg Hans Zimmer mentora is volt. Myers zenéje a mai napig nincs kiadva, és a Columbia lelkesedéséből ítélve ez nem fog az elkövetkező években sem megváltozni.