1981-ben a horrorok rajongói hosszú mellőzöttség után pár hónap eltéréssel három filmben is találkozhattak a vérfarkas karakterével – a filmzenegyűjtők pedig négy zeneszerző ötleteit is meghallgathatták. Pino Donaggio a Piranha után farkasemberes alkotáshoz írt zenét (Üvöltés), akárcsak Craig Safan, akinek elutasított műve után végül James Horner készítette el A farkas score-ját. A legsikeresebb filmnek azonban a műfaj paródiája, John Landis Egy amerikai vérfarkas Londonban című horrorvígjátéka bizonyult, melynek zenéjét Elmer Bernstein szerezte, kinek munkája nem lett különösebben maradandó, elkészültének története és szerkezete azonban annál inkább említésre méltó. A zene egyszerre áll betétdalokból és instrumentális kísérőzenéből, de mindkettő különleges módon állt össze, és a történet tanulságokkal szolgálhat jövőbeli filmeseknek.


John Landis rendező 1969-ben megírta a horrorkomédia forgatókönyvét, melyhez már ekkoriban elkezdett dalokat is válogatni egy kritérium alapján – a címben szerepeljen a "moon" szó, ezzel utalva a Hold szerepére. A kiszemelt dalok tehát már 1969-ben léteztek, de Landis csak 1980-ban kezdett el tárgyalni a jogtulajdonosokkal, nem sok sikerrel. Cat Stevens például nem engedélyezte a "Moon Shadow" című dalát kommersz célokra felhasználni – ironikus módon "Peace Train" című száma később autóreklámokban szerepelt. Elvis Presley "Blue Moon"-jának jogai éppen egy per tárgyát képezték, ezért Landis kénytelen volt különféle előadók feldolgozásait felhasználni – a felvétel végül három különféle változatban is hallható a filmben. A dalok felhasználásának joga azonban annyira drága volt, hogy a film költségvetésébe már csak a kevésbé ismert "Moondance" és a "Bad Moon Rising" fértek bele. A zene egyik felének összeállítása ennyivel be is volt fejezve.


A score a hollywoodi legenda, Elmer Bernstein nevéhez fűződik, aki ekkor második virágkorát élte – korai westernjei után most mint vígjátéki zeneszerzőt könyvelte el a köztudat. Ehhez a filmhez kereken hétpercnyi anyagot szerzett, amit egy londoni templomban vettek fel, mivel a mű nagy része az ott található különleges orgonára íródott. Bernstein itt került a legközelebb a horrorhoz (ez a műfaj egyébként teljesen kimaradt az életművéből), de az itt használt ötletek mindenképpen érdekes lehetőségeket vetnek fel. Az orgona használata kétségtelenül jó befektetés volt, a sötét erdőben hallható vészjósló vonósfutamok pedig bármelyik igazi horrorfilmben megállnák a helyüket. Ez a hét perc talán túlságosan kevés lehetne egy értékeléshez, az azonban ennyiből is jól hallható, hogy itt tényleg a legjobb értelemben vett funkcionális horrorzenéről van szó, ami csörömpölés és szintetizátoros ijesztgetések helyett igazi melódiákat használ az atmoszféra megteremtéshez.