Vígjátékok, melyek világviszonylatban sem voltak képesek visszatermelni a gyártási költségüket, itthon azonban – elsősorban a remek párbeszédeknek és szinkronhangoknak köszönhetően – megunhatatlan klasszikussá emelkedtek. E csoportba sorolható az 1991-es Oscar című vígjáték is, melynek főszereplőjét, a szeszcsempészetből meggazdagodó Angelo "Franco" Provolonét Sylvester Stallone alakította, aki ezt megelőzően jobbára rendíthetetlen akcióhősként vagy sportolóként tűnt fel a vásznon. Azért csak jobbára, mert 1984-ben, a pályafutása legborzasztóbb állomásának tartott Énekes izompacsirta révén már alkalma nyílt belekóstolni a komédiába, az első igazi mély vizet azonban az Oscar jelentette számára, amelyben olyan színészekkel egyetemben lépett kamera elé, mint Kirk Douglas, Ornella Muti, Marisa Tomei, Linda Gray (Dallas), Tim Curry (Stephen King: Az), Kurtwood Smith (Robotzsaru), Peter Riegert (Traffic) és Chazz Palminteri (Közönséges bűnözők). A John Landis rendezte alkotást tizenéves korom hajnalán ismertem meg (első mozis élményeim egyike volt), s csak évek múltán derült ki számomra az, hogy a produkció gyökerei 1967-ig nyúlnak vissza, ugyanis a Louis de Funés főszereplésével készült, azonos című filmből táplálkozik – s bár az azt író Claude Magnier ennek a stáblistáján is fel lett tüntetve, a hollywoodi remake több ponton is eltér az eredetitől.


A történet a harmincas évek elején játszódik, egy olyan gengszterrel a középpontban, aki apja (Douglas) utolsó kívánságának eleget téve igyekszik jó útra térni, igaz, ezt nem mindenki nézi jó szemmel, illetve hiszi el neki. "Szándékosan forgattam stilizált módon, a harmincas évek hollywoodi komédiáinak hangulatát kívántam elérni" – nyilatkozta a direktor, aki célja elérése érdekében nemcsak a képi világra, a díszletek kivitelezésére és a színészek kinézetére támaszkodott, hanem a felhasznált dalokra is, melyek előadói között megtalálható Bing Crosby ("Sweet Georgia Brown"), Duke Ellington ("Rockin' In Rhythm"), Fred Waring ("Tea for Two") vagy a McKinney's Cotton Pickers ("Plan Dirt"). A Varése Sarabande hibrid albumának köszönhetően nemcsak a score, hanem ezen felvételek révén is felidézhetőek a film egyes jelenetei.


A mozi kíséretével kapcsolatban azonban nem ezek lesznek az elsők, amelyek a film említésekor eszünkbe jutnak, hanem A sevillai borbély méltán híres részlete, amely többek között a főcímet és a film végén gördülő stáblistát kíséri. "A forgatás során konkrét zenei hangulat körvonalazódott bennem, és tudtam, hogy Elmer Bernstein az egyik, aki képes ennek megvalósítására" – mesélte Landis, majd hozzátette: "A Szerepcsere esetében azt kértem Elmertől, hogy adaptálja Mozarttól a Figaro házasságát, ezúttal pedig azzal fordultam hozzá, hogy az Oscar score-ját Rossini A sevillai borbélyára támaszkodva készítse el. Amolyan komikus opera megközelítést használtunk, amilyet Elmer és én tizennégy évvel korábban, a Party zóna kapcsán alkalmaztunk először" – tette hozzá. A rendező és a komponista pályafutása az említett 1978-as komédia révén keresztezte egymást először, majd olyan projektek következtek, mint az Egy amerikai farkasember Londonban, a Kémek, mint mi, A három amigó, a Szerepcsere vagy az Oscar, de egy instrumentális témának köszönhetően a Blues Brotherst éppúgy közösen jegyzik, mint Michael Jackson Thrillerjét.


A film túlnyomórészt egy helyszínen, Provolone házában játszódik, ezt azonban a karakterek sokasága és a történet összetettsége, illetve fordulatossága tökéletesen ellenpontozza, ami Bernstein muzsikáján is érződik. A szerző Stallone karakterének motívumaként kétféleképpen használta fel Rossini művét: egyrészt saját elképzeléseivel ötvözte (ez a "Grifting"-ben és a "Lisa Dreams"-ben egyaránt megfigyelhető), másfelől pedig a "Largo Al Factotum"-ra keresztelt tételt újból felvette a világhírű bariton, Earle Patrorco közreműködésével, s ezt a darabot használta fel keretként a film stáblistájánál. Azt, hogy a művész milyen egyedi módon volt képes megközelíteni a vígjátéki műfajt, ezen felül olyan alkotások támasztják alá, mint az Airplane!, a Szellemirtók, a Bombázók a seregnek vagy a Landis-féle megbízatások, élén a Party zónával, amely Bernstein első ilyen jellegű felkérése volt. Nem alkalmazott szó szerinti értelemben vett vígjátéki kíséreteket, hanem komolyan közelítette meg az ilyen jellegű feladatokat, a humort pedig csupán csepegtetve alkalmazta. Ezek azonban a legismertebb filmjeinél mind háttérbe húzódtak, hiszen a dalok, vagy az olyan adaptálások, mint jelen esetben a "Largo Al Factotum", elnyomták a score-t.


Hogy Bernstein miként oldotta meg a rendező által komikus operának nevezett megközelítést, arról a Varése Sarabande albumának öt tétele árulkodik, melyek nem önálló darabokként kerültek a korongra, hanem a mozi különböző jeleneteihez kapcsolódó kompozíciók egyvelegeiként. Provolone lányának, a Tomei által alakított Lisának szenvedélyes megnyilvánulásai éppúgy önálló motívumra sarkallták a komponistát, mint az eleinte kuszának tűnő szerelmi szálak, melyek a "Lisa Dreams"-ben, a "Tea and Romance"-ban, valamint a "Revelation"-ben figyelhetőek meg. Akárcsak a score többi része, ezek is a harmincas évek komolyzenei stílusából táplálkoznak, s hangzásuk révén bármely régebbi romantikus alkotás alatt felcsendülhetnének. Míg e részletek döntően vonósokra, hárfára és oboára támaszkodnak, a gengszterek és a lesben álló rendőrök esetében különféle kürtök, illetőleg néhány taktus erejéig egy pergődob is bevetésre kerül. Ezt a "Grifting" néhány másodperce mellett a "Cops and Real Crooks" foglalja össze, mely az alkotás egyik szintén emblematikussá vált muzsikájával, a forgatókönyv szerint a Finucci fivérek (Martin Ferrero, Harry Shearer), valójában azonban Ralph Grierson zongorista által előadott, "Finucci Boogie"-ra keresztelt zongorajátékkal zárul.


Az Oscar filmzenealbumát nagyon kedvelem, ám ezt nem elsősorban a muzsika tökéletessége váltotta ki bennem (hiszen nem az), hanem a nosztalgia iránti vágy. Elmer Bernstein megannyi még nagyszerűbb score-t készített, ezen korong azonban éppúgy fontos számomra, mint A hét mesterlövész, A nagy szökés vagy a Tízparancsolat örök klasszikusnak számító aláfestése. Az Oscar instrumentális dallamait hallgatva mindig eszembe jut valamelyik párbeszéd, vagy azon szavak meghatározása, mint az átrium és az expeditív, az album második felében helyet kapó számok azonban nem tartoznak a kedvenceim közé: bőven elég belőlük annyi, amennyi a filmben felcsendül.