Miután a Cápa egyértelműen a kasszasikert hozó rendezők táborába repítette Steven Spielberget, több nagy ajánlattal is megkeresték. A Cápa 2. esetében is természetesen ő került először szóba, ám ezt ugyanúgy visszautasította, mint a Superman és a King Kong rendezői székét, mivel inkább egy évek óta tervezgetett saját projektet kívánt megvalósítani. Az ufók már régóta érdeklődésének középpontjában álltak, erre pedig a hetvenes évek elején több ötletet is kidolgozott, végül fogta a Firelight alapkoncepcióját, és összedolgozta az azóta megszületett újabb elképzeléseivel, majd a szkripttel 1973-ban felkereste a 20th Century Foxot, ám ők nem láttak benne fantáziát, a Columbia Picturesnél ellenben már nem így vélekedtek, igaz, ekkor még a Cápa előtt jártunk, így lényegesen kisebb volumenűre volt tervezve a produkció. A Harmadik típusú találkozások azon ritka filmek egyike lett, ahol Spielberg nemcsak a rendező, de a forgatókönyvíró szerepét is betöltötte. Az 1977-ben bemutatott mű már nemcsak az anyagi sikert hozta el, hanem a szakmait is, hiszen a direktor első Oscar-jelölését is kiérdemelte vele, a mozi pedig emellett további hét nominációt kapott, melyekből egyet tudott díjra váltani – az operatőrök mezőnyében Zsigmond Vilmos bizonyult a legjobbnak. Pedig a kezdet egyáltalán nem indult jól, hiszen a Columbia ugyan megvette a jogokat, de eleinte csak egy alacsony költségvetésű filmként kezelték, a megszavazott két és fél millió dollárt pedig Spielberg nagyon kevésnek találta, végül aztán a véres állkapcsos mozi sikere meggyőzte a stúdiót, hogy egy közel 20 milliós büdzsét dobjanak össze. Noha a rendező eleinte úgy gondolta, hogy minimálisra redukálja a külső helyszíneken való forgatást, és stúdiókban készíti el a filmet, végül rájött, hogy ez szinte lehetetlen – a wyomingi Devils Tower National Monument pedig azóta is kultikus hely a filmrajongóknak és az ufóhívőknek. Ráadásul Spielbergből előbújt a filmrajongó énje is, hiszen a forgatás alatt folyamatosan újabbnál újabb ötletekkel bombázta a stábtagokat, akik közül többen ismét úgy vélekedtek, hogy megint valami borzasztó alkotás készülődik. Volt, aki megjegyezte: kétszer olyan rossz lesz, mint a Cápa, csak kétszer annyiba is kerül majd – lévén a tengeri horrort a forgatása idején az egész stáb hatalmas bukásnak vélte.


A mozi vizuális effektjei terén is kimagaslóan progresszív lett, ami nem véletlen, hiszen a látványért felelős csapat három és fél millió dollárt tapsolhatott el erre, ami akkoriban rekordnak számított. Ennél a filmnél bukkant fel először Spielberg mellett a később állandó vágójává váló Michael Kahn is, aki valószínűleg a Harmadik típusú találkozások utolsó 25 percének vágásával vívhatta ki a rendező elismerését, hiszen több ezer méter anyagot tekintettek át, mire nagyon nehezen, de rátaláltak a végső változatra. A történet egy kisváros és környéke, majd a fél világ életét felbolydító megmagyarázhatatlan eseményeket járja körbe, amiből végül eljutunk a nagy találkozásig. A film leginkább az érkező idegenek hatásától épp eszét lassan elvesztő Roy Nearyről (Richard Dreyfuss) és családjáról szól, de mivel az ufójelenségek meglehetősen széles körben kerültek ábrázolásra, így a sztori is szerteágazó. A szereposztásban az egyik legkülönlegesebb név kétségtelenül Francois Truffaut, akit egy francia tudós megformálására bírt rávenni Spielberg. A legendás francia direktor csupán három alkalommal színészkedett, és ebből csak a Harmadik típusú találkozások volt, melyben nem saját magát rendezte.

Spielberg ismét John Williamshez fordult zenéért, aki a Cápáéhoz hasonlóan minimalista főtémát szállított. A mára már kultikusnak számító motívumot a film egyik kulcselemének szánta a rendező, Williams pedig ennek megfelelően állt a dologhoz. Egyes becslések szerint háromszáz különböző dallamot mutatott meg Spielbergnek, mire az végül rábólintott a végleges, öt hangból álló változatra. Természetesen okkal kapott ekkora hangsúlyt a főtéma, hiszen a történet szerint az emberiség az idegenekkel a matematika nyelvén, zene formájában veszi fel a kapcsolatot. Bár eleinte egy hosszabb témában gondolkodtak, de a koncepció hat-hét hanggal már nem működött. Jól megjegyezhető, világos üzenetszerű motívumot kellett alkotnia a komponistának, s az öt hang erre még alkalmas volt, de több már bonyolulttá tette a témát. Folyamatosan szűkítették a lehetséges variációkat; a végső változatnak egyébként semmilyen tudományos háttere nincs, egyszerűen ez passzolt a legjobban, valamint a kezdő- és a záróhangot jól össze lehetett illeszteni, így egy végtelenített sort kaphatott. A főtéma nem is egy klasszikus értelemben vett vezérdallam, hiszen csak a score utolsó harmadában kap teret, amikor az emberek és az idegenek ezt hívják segítségül a kommunikációjuk során. A "Wild Signals" mutatja be a legösszetettebb formában, e tétel igen különleges, dramaturgiai helyet foglal el a filmben is. Itt főként szintetizátoros és fúvós vegyítéssel halljuk, később viszont a "The Visitors / Bye / End Titles" már egy hamisítatlan williamsi körítéssel is szolgál igazán maradandó, nagyzenekari, érzelmes interpretációs formájában.


Noha a Harmadik típusú találkozások a Csillagok háborújával azonos évben került bemutatásra, a két kultikus zene között azonban jelentős eltérések vannak, például a főtéma építésében is, ugyanis míg George Lucas alkotásában egy nagy témaorientált megközelítést alkalmazott Williams, itt ennek szinte nyoma sincs. A vezértémának is csak a mozi utolsó harmadában van szerepe, mivel a score nagy hányadában a szerző tudatosan kerülte a dallamokat, így sok helyen csak disszonáns, már-már atonális muzsikát hallunk. A drámai hatás így kellően kiélezett, a feszültség a zenének köszönhetően folyamatosan erősödik, sőt helyenként olyannyira vérfagyasztó a muzsika, hogy önmagában hallgatva inkább illik egy horror aláfestésének, nem pedig egy tudományos-fantasztikus filmének. Williams itt a kortárs komolyzenei jegyektől sem riadt vissza, s olyan mértékben alkalmazta ezt a modern stílust, amilyenre más filmmuzsikájában alig találunk példát. A Harmadik típusú találkozások score-jának jelentős része leginkább koncerttermi munkáit idézi, vagyis távol áll a dúdolható dallamai miatt kedvelt zeneszerző jól ismert stílusától. Olyan tételek szolgálnak erre példaként, mint a "Navy Planes", a "Lost Squadron", a "Roy's First Encounter" vagy a "Climbing the Mountain".

A film második felében érkezik meg a legtöbbek által kedvelt Williams-stílus, olyan tételekkel, mint a "Stars and Trucks", a "Forming the Mountain", a "TV Reveals", a "Roy and Gillian on the Road", a "The Escape", vagy a zene első nagy kitörése, a "The Mountain". Az album, így a mozi utolsó harmadában érkeznek meg a nagyobb lélegzetvételű kompozíciók, a dallamorientáltság és az addig csak részleteikben bemutatott témák összeállnak, gyakorlatilag beteljesül Williams koncepciója. Az addig a tudatalattinkba beépülő részletekből hirtelen kibontott dallamok lesznek. Ezekre a legszebb példákkal a "Barnstorming", a "The Mothership", a "The Returnees" és az album legzseniálisabb pontja, a tizenkét perces zárótétel, a "The Visitors / Bye / End Titles" szolgál.


Ugyanakkor az aláfestésben vannak visszatérő témaszerű elemek, de ezek eléggé eltérnek Williams motívumokból építkező, közismert stílusától. Ilyen a mélyen mormogó, kifejezetten avantgárd vagy modern komolyzenéket idéző kórus ("False Alarm", "Barry's Kidnapping", "Lightshow"), a hosszú másodpercekig kitartott vonósvisítás ("Encounter at Crescendo Summit", "Chasing UFOs"), a mély és magas tartományú pizzicatók váltakozása ("Trucking"), a katonaságot jelző pergődobok ("The Cover-Up", "Who Are You People?"), és egy dal, melyet Spielberg a forgatókönyv kitalálása közben énekelgetett magában. Ez pedig nem más volt, mint a "When You Wish Apon a Star", Leigh Harline és Ned Washington szerzeménye, melyet Walt Disney 1940-es Pinokkiójához írtak. És bár ez így valószínűleg sokaknak nem mond semmit, ám szinte mindenki hallhatta már, hiszen a Disney stúdió logója alatt hallható a szám dallama. Természetesen Williams sem a teljes dalt használta fel, csupán a vezérmotívumát építette be pár helyre.

"Spielberg csodálatos produkciója nagyon inspirált zeneileg. Még most is jól emlékszem arra, amikor először láttam a kész filmet. Soha előtte nem találkoztam még olyan sci-fivel, amelyben ilyen színes, fényes és villódzó űrhajók voltak. Egy ilyet zeneileg kísérni nagyon nehéz, hiszen a képek gátat is szabtak, de éppen ezért volt ez egy fantasztikus munka. Művészileg vonzott az a téma, amelyet feszegetett Steven, vagyis a kérdés, hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban, vagy sem. Az ő válasza erre gyermeki volt, és ennek fényében kerülhetett be a 'When You Wish Apon a Star' dallama is a filmbe, hiszen Pinokkió a gyermeki ártatlanság tökéletes megtestesítője, ráadásul nosztalgiát is ébreszt. Ezzel pedig létrehoztunk egy fura érzést, mert a lények és az űrhajók nagyon távoliak voltak az emberek számára, de a dal ismerős hangjai mégis az otthon biztonságát jelenítették meg". Williams e szavakkal jellemezte munkáját, s tökéletesen rávilágított arra, amivel a mozi kiemelt státuszát kivívta a filmművészetben.


Az emberiesség, a bensőségesség, a családszeretet, az ismeretlen utáni vágy, a megismerés, a kaland mind Spielberg rendezői védjegyei, és ezek első felbukkanása a Harmadik típusú találkozásokban történt. A Williamsszel való kollaborációja gyakorlatilag napjainkig töretlen. A komponistát a score-ral jóformán az összes létező díjra jelölték, a Grammyt pedig meg is kapta érte. Érdekesség, hogy a hetvenes évekbeli diszkóláz a főtéma szintis verzióját is eredményezte, ami – sok hasonló feldolgozástól eltérően – egy kellemes, napjainkban némileg divatos zenének is mondható. A muzsika sok kiadást megélt, de legjobban az 1998-as Arista-kiadványon mutatja meg valódi erényeit.