A komponisták a filmes szakma azon rétegébe tartoznak, melynek tagjai könnyedén élhetik mindennapjaikat, hiszen nem kell szembesülniük a népszerűség azon árnyoldalaival, mint amikkel például a színészeknek, ám munkájukból adódóan nemcsak rajongóikkal találkoznak keveset, hanem gyakran pályatársaikkal is. Ez azonban – hála az elmúlt évek során mindinkább elterjedő filmzenés konferenciáknak –, manapság egyre inkább megváltozik. Idén az egyik ilyen lehetőség az immáron második alkalommal megrendezett Soncinemad volt, melynek a spanyol főváros, Madrid adott otthont. A szervezők a tavalyihoz hasonlóan ezúttal is jónéhány, kimondottan kuriózumnak számító programmal igyekeztek gazdagítani a résztvevőket: a komponisták, a filmzeneiparban tevékenykedő producerek és ügynökök által tartott előadásokat idén is koncertek, valamint közönségtalálkozóval egybekötött dedikálások színesítették. 

A rendezvény tiszteletbeli házigazdája Christopher Young (Pókember 3.) volt, akinél közvetlensége és a rajongókhoz való hozzáállása miatt keresve sem találhattak volna jobbat a szervezők. Rajta kívül Trevor Jones (Az utolsó mohikán) és Roque Baños (Alatriste kapitány) voltak még azok, akik tavaly és idén egyaránt tiszteletüket tették Madridban. Mellettük Alan Silvestri (Vissza a jövőbe), Gabriel Yared (Az angol beteg), Shigeru Umebayashi (Repülő tőrök klánja), Ángel Illarramendi (Héctor), Christopher Gordon (Kapitány és katona – A világ túlsó oldalán), Carles Cases (Darkness – A rettegés háza) és Tuomas Kantelienen (Egy gyilkos agya) tartottak előadásokat és/vagy koncertet. Rajtuk kívül akadtak olyan komponisták is, akik csupán a dedikálás, valamint a hangversenyeken való részvétel erejéig jelentek meg: Mateo Pascual (Commandos) – akivel 2006-ban Ubedában már találkozhattak a rajongók –, Sergio Moure (Tudat alatt), illetve Juan Bardem (Élni és álmodozni).
 

A tavalyival ellentétben idén szerencsére a vártnak megfelelően háromnapos volt az esemény, ám sajnos a rendezők (akik egyébiránt rendkívül készségesek voltak) hibáján kívül adódó gondok ezúttal is vetettek némi árnyékot a Soncinemadra. Az egyik fájó pont Silvestri előadásának elmaradása – a szerzőnek ugyanis a koncertet követő napon el kellett utaznia –, a másik pedig David Shire távolléte volt, aki ígérete ellenére mégsem jelent meg. Helyükre az úgynevezett "beugrók" kerültek, akik azonban semmilyen tekintetben sem értek fel az eredetileg meghirdetett előadókhoz – Silvestrit például az ott tapasztalt magatartása alapján kissé ellenszenves, feltörekvő finn komponista, Tuomas Kantelinen helyettesítette. Természetesen egy ekkora vállalkozás során szinte mindig akadnak malőrök, ám ezektől függetlenül a programok egy újabb, életre szóló élményt biztosítottak.

Az Alan Silvestri-koncert kivételével mindennek a Madrid külvárosában található Cines Kinépolis De Madrid adott otthont, amely a világ egyik legnagyobb filmszínháza, s ezzel elérte, hogy 2002 augusztusában a Guinness Rekordok Könyvébe is bejegyezzék. A multifunkcionális létesítmény huszonöt, THX minősítésű moziterme konferenciák lebonyolítására éppúgy kibérelhető, mint prezentációk, céges találkozók megrendezésére, vagy éppen magánvetítésre. A Silvestri-koncert helyszínéül egy impozáns épület, a város szívében található, a spanyol komolyzenei élet egyik központjául szolgáló Teatro Monumental szolgált, amely a tradicionális európai koncerttermek sorába tartozik, és szintén kibérelhető a különféle rendezvények számára. Emellett ez az épület az otthona a Spanyol RTVE Symphony Orchestra and Choirnak, akik – több más formáció mellett – hetente kétszer lépnek itt színpadra.
 

Christopher Young

A szerzővel (aki ezúttal feleségével érkezett) kapcsolatos tavalyi pozitív tapasztalatok, élmények sora (az előadáskor, valamint a szünetekben tanúsított öröme, átélése) most tovább bővült. Az előadás kezdetekor az első két sor előtt elrohanva adott pacsit az ott ülőknek, s köszöntött minden régi és új résztvevőt, majd kijelentette: "Mindent elmesélek nektek a Pókember 3-ról." És így is tett...

Mint az ismeretes, Young pókos története a széria második részével kezdődött, melynek három jelenete (Dr. Octopus születése, a metrószerelvényen történő párbaj és Dr. Octopus halála) alá készített zenét, ugyanis a film ezen részleteinek módosításait követően az eredeti szerző, Danny Elfman különféle okok miatt már nem akart foglalkozni a projekttel. Így került a képbe Christopher Young, akivel a rendező, Sam Raimi a Rossz álmok című thriller kapcsán korábban már együtt dolgozott. Röviden összefoglalva ez a prológusa Young Pókember 3-jának, amely nemcsak eddigi karrierjének legnagyobb megbízatása volt, hanem Hollywood egyik legdrágább blockbustere is. A szerzőnek úgy írták elő az új zene elkészítését, hogy Elfman fő-, Zöld Manó-, illetve küldetés-témáját mindenképpen meg kellett tartania. Azonban a filmben feltűnő új karakterek új motívumokat követeltek maguknak, így Young nemcsak átkötő részeket írt, hanem a fenyegető hangvételű Venom-témát, a lírai Homokember-témát, továbbá az új Zöld Manó-, valamint a Black Suite-motívumokat is. A score komponálása során folyamatos egyeztetések zajlottak Raimi és Young között – melyből két részletet be is játszatott a szerző –, ám a zene véglegesnek hitt verziója a filmstúdió fejeseinek nem nyerte el a tetszését, mivel ők több Elfman-motívumra számítottak. Ekkor kapcsolódott be a munkába Deborah Lurie, Steve Bartek és John Debney, akiknek az volt a feladatuk, hogy még több régebbi témát vágjanak Young zenéjébe.
 

Az ehhez hasonló történeteket hangbejátszások, vetítések, illetve zongorajáték színesítette, s három főbb jelenetet kiemelve még részletesebben merült bele a szerző a mesélésbe. Az első ilyen a film elején látható párharc volt, amely Harry és Peter között zajlott. Fény derült arra, hogy a viadal során a Peter kezéből kieső jegygyűrű leeséséhez Raimiék nem szerettek volna zenét a hatás miatt, ám Young addig győzködte őket, míg kötélnek nem álltak. Kitért arra is, hogy mennyire nehéz egy ilyen hosszú és dinamikus jelenetsorhoz aláfestést készíteni, hiszen állandóan lépést kell tartani az eseményekkel. Young itt a "high and low" megoldást alkalmazta (ez a fajta akciózene-stílus jellemző például John Williamsre is). A másik jelenetsor a Homokember születése volt (ami az előzőhöz hasonlóan a trükköket tekintve félkész állapotú munkapéldány volt, ezáltal szintén érdekes élményt biztosított), melynek zenei kíséretével a szerző a karakter tragikusságát, líraiságát szerette volna kifejezni, hiszen jelen esetben egy, a lányáért mindenre hajlandó emberről van szó, akit a körülmények tettek bűnözővé. A muzsika egyik érdekessége, hogy temp score-ként Young egyik korai horrorzenéjét, a Hellraiser 2. – Hellbound aláfestését használták. A bejátszásokat a film végén felcsendülő – illetve az aznap esti koncertet záró – szerelmi téma ismertetése zárta.

Az előadás – mely ismét rávilágított arra, hogy az Álomgyár vezetői mennyire könnyedén mondanak ítéletet a filmzeneszerzők munkái fölött – színvonalához erősen hozzájárult, hogy tanárember tartotta, s nyugodtan kijelenthetem, hogy az elmúlt évhez hasonlóan idén is az övé volt a legjobb prezentáció...
 

Gabriel Yared

A bejrúti származású Gabriel Yared előadásának elején szintén ismertette életútját, meghatározó zenei élményeit – amelybe Bachot és Schumannt éppúgy belesorolta, mint a Beatlest –, majd rátért munkaszokásaira, populárisabb filmjeinek bemutatására. Akik ez utóbbiak között a Trója elutasított score-jának titkait is várták, azoknak már az elején csalódniuk kellett, ugyanis a komponista az előadás kezdete előtt megkérte a szervezőket ezen téma kerülésére – ami nem csoda, hiszen rendesen elbántak vele, ugyanis a közel egyéves munkakapcsolat után nemcsak kirúgták, hanem amikor néhány példányt osztogatni kezdett lemezen saját zenéjéből, a stúdió feljelentéssel fenyegetőzött, majd a saját honlapján publikált aláfestést is leszedették vele.

A prezentáció első felében Yared kitért az új alkotásokkal kapcsolatos munkafolyamatra, ami teljesen logikus: ő először a film forgatókönyvét olvassa el, s csak ezután ül le megvitatni a rendezővel az elképzeléseket (így tett például A szerető, a Betty Blue, valamint Az angol beteg esetében is). Ezt elsősorban azért teszi, hogy megértse a film lényegét, illetve megtapasztalja az olvasáskor keletkező benyomásait. Csak ezt követően kezd el foglalkozni a rendezők kéréseivel, illetve azzal, hogy hova kerüljön zene és hova ne. Ezt követően elmondta, hogy azért tartja csodálatosnak ezt a szakmát, mert a műveknek általánosságban véve három-négy meghatározó témán kell nyugodniuk, és azokat kell variálni, illetve kiegészíteni különféle zenerészletekkel, átkötő szakaszokkal. 
 

Pályafutásának egyik meghatározó munkája a Betty Blue volt (ami alapján kapta például az első amerikai megbízását is), így előadásában erre, valamint az Anthony Minghella rendezésében készült Hideghegyre tért ki kissé részletesebben, illetve néhány gondolat erejéig A tehetséges Mr. Ripley-t is megemlítette. Az első kettő esetében egyaránt felhozta a zongorajátékot, amely a főszereplőket jellemzi, ám míg az előbbiben ez csak felcsendül, a másik alkotásban a szereplőnek el is kellett játszania azt, s mivel nem volt képzett zenész, Yared eredeti verziója nehezen játszhatónak tűnt számára, így némileg le kellett egyszerűsítenie azt – természetesen a komponista mindkét változatot eljátszotta nekünk. A Hideghegy negatív példaként volt jelen, ugyanis – bár a film számos sikert könyvelhet el magának, többek között egy Oscar-jelölést Yarednek – a komponista megcsömörlött tőle, ugyanis annyi változtatást kellett alkalmaznia a score-on, amennyit addig még egy esetben sem kívánt tőle senki. 

Az egyébként jó humorral bíró szerző az előadás során a filmesek komponistákkal való bánásmódja mellett a jelenlegi rendezői oktatás rendszerét nehezményezte, ugyanis számos alkalommal találkozott már olyanokkal, akik egy-egy filmjük zenei felvétele során rákérdeztek a hangszerek nevére, hogy "Most mi szól?", vagy "Mi az az oboa?". Nem értette, hogy ha a tananyagban kitérnek az optikákra, a színészirányításra és a díszletekre, akkor a zenei alapismeretek megtanítása miért marad el?

Az előadást követően a moziterem kijárata felé vette az irányt, s viccesen hozzátette, hogy "a komponista most elmegy inni és cigarettázni". Mikroportja azonban bekapcsolva maradt, így mikor kint beszédbe elegyedett valakivel, hatalmas nevetés és ováció tört ki a teremben maradt közönség soraiban – nem a párbeszéd témája, hanem a szituáció miatt –, miközben a szervezők igyekeztek gyorsan orvosolni ezt a helyzetet. 
 

Trevor Jones

A szerző ezúttal a tavaly szigorú szabályokat alkotó menedzsere nélkül, felesége kíséretében érkezett a rendezvényre, s az elmúlt évhez hasonlóan, szerényen, visszafogottan kezdett bele előadásába, melynek végére aztán már érezhetően felszabadultabb lett. Az előadást megelőzően egy, a filmjeinek plakátjaiból, illetve CD-borítóiból zenére összevágott montázst, a végén pedig a Merlin komplett főcímét, illetve nyitójelenetét vetítették le, melyek így egyfajta keretet adtak Jones előadásának.

Életútjának rövid ismertetését követően rávilágított a műfaj összetettségére, vagyis, hogy mennyire fontos egy komponista számára a komolyzenei művek ismerete, s a többi zenei irányzatban (különösen az etnikai művekben) való jártasság, hiszen a megbízatások gyakorta követelik meg, hogy a helyszín, vagy a karakterek zenei jellemzése tartalmazzon utalást a cselekmény helyszínére, netán a szereplő nemzetiségére. Az előadás során kitért arra is, hogy milyen egy zene felépítése, hogyan alakulnak ki az egyszerű dallamokból a témák. Mindezt a zongora mellett ülve mesélte, ezáltal illusztrálni is tudta mondandóját. Érdekes volt figyelni, hogy az "egyujjas pötyögtetés" miképpen fejlődik ki egy komplett motívummá, s mindez pár perc alatt. Előadásának másik fő része Az óriás című drámára, illetve annak zárójelenetére épült, ahol a filmrészletet először csak effektekkel és párbeszéddel láthattuk, azt követően pedig zenei alátámasztással is bemutatta.

Társaihoz hasonlóan ő is kitért – pontosabban panaszkodott – az alkotók által egyre nagyobb előszeretettel alkalmazott, ám a komponisták munkaszabadságát némileg korlátozó temp score-okra (amit ő úgy jellemzett, hogy "szálka a szemben"), illetőleg az egyre szorosabb munkatempóra, valamint a műfaj eliparosodására, melynek következményeként lassan minden, a szakma ezen ágában tevékenykedő művész nikotin-, illetve koffeinfüggővé válik.
 

További események

A hozzávetőlegesen egy és negyedórás, korrektül szervezett (ami alatt főként a külföldiekre való figyelmet értem, ugyanis egy fejhallgatót válthatott ki mindenki, s a termeken belül szinkrontolmácsok segítségével fordították a spanyol információkat, előadásokat angol nyelvre) prezentációk mellett egy kisebb sajtótájékoztatót is szerveztek a házigazdák, melyen két fontos információ, illetve kulisszatitok hangzott el. Az egyik a munkákért járó fizetés metódusa volt, melyet Trevor Jones fejtett ki. A zeneszerzőket a legtöbb esetben három részletben fizetik ki: amikor elvállalják a projektet, amikor elkezdődnek a zenei felvételek, végül pedig mikor a kész mű átadásra kerül. A zene felett is eddig rendelkeznek a szerzők, ugyanis miután teljesen kifizették őket, a score jogai átszállnak a stúdióra, így azok kiadására nincs túl nagy ráhatásuk. Akkor dolgoznak újra egy adott művön, ha hangversenyt adnak belőle, esetleg folytatást készítenek és az előzőekben megírt főbb témákat ismételten felhasználják.

Az első két nap programjai között szerepelt még a lemezbörzével egybekötött dedikálás is, amely tavaly nem volt megszervezve, így mindenki akkor és úgy íratott alá borítókat, fotókat, egyéb relikviákat, amikor és ahogyan tudott, s ebből adódóan nemcsak a résztvevőknek volt kellemetlen élmény, ha egy-egy szerzőt (például Hans Zimmert és csapatát) nem sikerült elcsípniük, hanem a szervezőknek is, ugyanis a szünetekben való aláíratás végett nemegyszer csúsztak a programok. Bár még ez a dedikálás sem volt a legsikeresebben összehangolva, ugyanis például Gabriel Yarednek előbb kellett elutaznia, így ő az előadás után nagyjából félóráig állt még a rajongók rendelkezésére e célból (ami egy hozzávetőlegesen kétszázötven fős társaságnál enyhén szólva kevés idő), Silvestrit pedig a koncertpróbák miatt idő előtt szinte kimenekítették a házigazdák.
 

A koncertek

Az első hangverseny helyszín-választása kissé szerencsétlenül sikerült, ugyanis a Kinépolis egyik moziterme adott neki otthont, amely komolyzenei hangversenyek rendezésére akusztikailag nem kimondottan alkalmas. A koncert repertoárjában Gabriel Yared és Christopher Young néhány ismertebb filmjének témái mellett Christopher Gordon, Ángel Illaramendi és Carles Cases műveivel ismerkedhettünk meg a Carlos III kamarazenekar és María Caneda mezzoszoprán előadásában, illetve az együttest alapító Juan Manuel Alonso, továbbá Gabriel Yared és Christopher Gordon vezényletével. Gordon Veszélyes jövő-egyvelege kiváló partvidéki hangulatot keltett a közönség körében, s ugyan a két spanyol komponista itt elhangzó művei ellen sem lehetett igazán negatívumokat felhozni, a jobbára amerikai hangzáshoz szokott fülnek a visszafogottabb hangszerhasználat okán némiképp furának tűnhettek a tételek. 

Yared elképesztő színpadi munkát mutatott azzal, hogy műveinek zongoratémáit ő maga játszotta, s mikor épp nem zongorázott, visszaperdült a pódiumra, hogy tovább vezényelje a zenekart. Ilyen jellegű előadást nem sűrűn látni. A program – melynek egyik érdekessége, hogy mind a hangverseny előtt kiosztott brosúrában, mind pedig a programfüzetben más sorrendben lettek feltüntetve a tételek, s emellett a zenekar egy harmadik koncepciónak megfelelően játszott – Christopher Young műveivel zárult, s ekkor csendült fel a program számomra legjobban várt tétele, a Murder in the First főtémája. 
 

Alan Silvestrivel a vártnál jóval kevesebbet lehetett találkozni – tulajdonképpen kizárólag a dedikáláson, illetve a koncert pódiumán lehetett őt látni –, azonban az általa adott hangverseny volt az idei Soncinemad egyik legnagyobb dobása, hiszen ilyen önálló, egészestés eseménye még nem volt a komponistának. Műveinek előadásában az egyik legismertebb spanyol zenekar, az Orquesta Filarmonía, valamint a több mint ötvenéves múlttal rendelkező Coro de RTVE működött közre, az esemény helyszíne pedig a már említett Teatro Monumental volt. 

A koncert programját Silvestri nem úgy állította össze, hogy előadta az ismertebb műveinek főtémáit, hanem külön szviteket készített, melyekkel igen kellemes meglepetést okozott a hallgatóságnak. A Vissza a jövőbe-trilógia egyvelege után még némileg visszafogottan örvendező nézősereg a Dredd bíró zenéjének elhangzott részletét követően állva, ovációk közepette fejezte ki elismerését a művésznek – ami később még több alkalommal is megismétlődött –, aki abszolút felszabadultan viselkedett: integetett, illetve az "Olyan, mint karácsonykor, nem?" kérdéssel adta tudtunkra: örül, hogy itt lehet. Bár egy rendes játékidővel bíró koncertnek lehettek tanúi azok, akik a nézőtér soraiban voltak, az esemény vége rohamos léptekkel közeledett. Az est fénypontja a novemberben bemutatásra kerülő Robert Zemeckis-film, a Beowulf – Legendák lovagja montázsának világpremierje volt, mely során Silvestri bebizonyította, hogy bár mostanában nem sok filmzenét készít, mesterségét nem felejtette el. Az elsöprő erejű kórus, illetve zenekari játékot igénylő tétel elhangzása után, bár többször vissza lett tapsolva a szerző, ráadásra nem került sor. 

A madridi szervezők ezzel a két koncerttel egy újabb felejthetetlen élményt szereztek a rajongóknak, akik kíváncsian várják – köztük mi is –, hogy jövőre mivel állnak elő, illetőleg, hogy a tavalyi Trevor Jones-koncerthez hasonlóan megjelenik-e majd valamelyik előadás CD-n, esetleg DVD-n. 

 

helyszín: Madrid, Spanyolország
időpont: 2007. június 29. – július 01.
szervező: Soncinemad

Christopher Gordon

szünet

Carles Cases

Gabriel Yared

Christopher Young

Az "Alan Silvestri Symphonic Concert" programja:

vezényelt: Alan Silvestri
előadta: Philarmonia Orchestra and RTVE Choir
 

szünet