2007 júliusának utolsó előtti hétvégéjén immáron harmadik alkalommal adott otthont a festői Ubeda óvárosa a filmzeneszerzők és -rajongók találkozójának, az International Film Music Conference 'City of Ubedá'-nak. Az elmúlt évekhez hasonlóan a rendkívül közvetlen légkörű négynapos eseményen nemcsak a komponisták által tartott előadások meghallgatására nyílott lehetőségük az odalátogatóknak, hanem a velük való hosszabb-rövidebb beszélgetésekre, továbbá más, a szervezők által biztosított közös programokon (mint például a zárónapon megtartott ebéd vagy a flamenco-est) való részvételre is. A UNESCO Világörökség részévé méltán vált óváros utcáin ezúttal David Arnold (A függetlenség napja), John Powell (Bourne-trilógia), John Scott (Végső visszaszámlálás), Bruce Broughton (Silverado), Roque Baños (Alatriste kapitány), Pascal Gaigne (Sötétkékmajdnemfekete) és Marc Vaíllo (A fantomlakó) igyekeztek egyik helyszínről a másikra. A rendezvény tiszteletbeli házigazdája pedig ezúttal John Debney (A passió) volt, aki bár látszólag nem serénykedett annyit, mint tavaly elődje, John Frizzell (Dante pokla), közvetlenségére ezúttal sem lehetett panasz. Az odalátogatók kedvenc műfajukról az olyan további vendégek, illetve előadók közreműködésével kaphattak teljesebb körképet, mint Robert Townson (a Varése Sarabande producere), Laura Engel és Richard Kraft (az Engel-Kraft ügynökség vezetői), Ray Costa (a Costa Communications vezetője), valamint Nancy Knutsen (ASCAP – The American Society of Composers, Authors and Publishers). Ebből adódóan a mostani egy rendkívül korrekt rendezvénynek tekinthető, ugyanis a menedzserek, a kiadók és a publicisták – akiknek munkájukból, kapcsolataikból adódóan rengeteg érdekes sztori van birtokukban – oldaláról is betekintést nyerhettünk a kulisszatitkokba. A programok között szerepelt még a Rózsa Miklós előtti tisztelgés, illetve a tavaly elhunyt Basil Poledourisról történő megemlékezés, kinek emlékére Debney a hangversenyt ajánlotta.
 

A program és a vendéglista összeállításában tehát nem igazán lehetett hibát találni. A szervezést tekintve is több pozitívumot bírnék említeni a tavalyihoz képest. Főleg a dedikálás lett szervezettebb, amiről a tavalyi alapján azt gondoltuk volna, hogy nem lehet tökéletesíteni, és mégis: sorszámokat osztogattak érkezési sorrendben, s csak az alapján engedtek be minket, hogy véletlenül se legyen tolakodás vagy kétszeri sorbaállás. Ami hiányosság továbbra is fennállt, az a tolmácsolás: ugyan a közérdekű információkat angolul is elmondták (persze néha elengedhetetlen volt az "English please!" bekiabálása), a spanyol vendégek előadásai továbbra sem lettek angol nyelvre fordítva, így azokat kénytelenek voltunk kihagyni. Mindezek mellett sajnos – akárcsak Madridban – itt is volt olyan komponista, aki nem jött el: Javier Navarrete (A faun labirintusa). Ám ezektől eltekintve még így is feledhetetlen élményt biztosítottak a szervezők az odalátogatók számára.

A rendezvény a tavalyihoz, illetve tavalyelőttihez képest ezúttal jóval több helyszíne tagolódott – természetesen ügyelve arra, hogy mindvégig a festői óvárosi részben maradjunk – ezáltal még több érdekes és szép épületet ismerhettünk meg belülről, melyek nemegyszer hatalmas meglepetéssel szolgáltak számunkra (például egy kívülről átlagosnak tűnő épületbe belépve egy gyönyörű színházbelső tárult elénk). Az első és utolsó nap programjai továbbra is az egykoron kórházként működő, mostanra azonban kulturális központtá vált Hospital de Santiago templomában lettek megtartva, mivel azonban a zenekari próbáknak is ez adott otthont, a továbbiakban a tőle nem messze található Actos de la Safába, a Palacio Don Luis de la Cuevába, valamint a Teatro Ideal Cinemába kellett átsétálnunk. 
 

Első nap

A konferencia természetesen a regisztrációval vette kezdetét, ahol amellett, hogy megkaptuk a koncertbelépőt és a négynapos esemény programjainak látogatására feljogosító azonosító kártyát, egy úgymond induló csomagot is biztosítottak a szervezők számunkra. Ez utóbbi tartalmazott egy programfüzetet (melyben a meghívottak rövid ismertetője mellett várostérkép is volt a rendezvény helyszíneinek pontos megjelölésével), továbbá az ASCAP Music, Money, Success and the Movies című igen hasznos kiadványát, három CD-t a Varése Sarabande jóvoltából (a Fekete átokot David Arnoldtól, az Evolúciót John Powelltől és a Szitakötőt John Debneytől), valamint egy DVD-t a tavalyi hangversenyről. 

Ez egy amolyan csonka nap volt, ugyanis a regisztráció miatt csak késő délutántól vették kezdetüket a programok. Robert Townson rövid megnyitóját követően ő, Bruce Broughton, valamint egy helyi filmzenekritikus, Joan Padrol tartott megemlékezést Rózsa Miklósról, illetve munkásságáról, amit legismertebb műveiből (mint például az El Cid, a Julius Caesar, a Bűvölet vagy a Ben Hur, mely utóbbinál az Oscar-beszédét is leadták) összeállított videobejátszással indítottak, a végén pedig néhány CD-t is kisorsoltak a közönség tagjai között. 
 

Őket Ray Costa követte, aki elsősorban a publikációról és a marketingről tartott előadást. A filmzene világában mintegy húsz éve tevékenykedő Costa munkáját a politikához hasonlította, hiszen nekik is kampányolniuk kell, csak nem a szavazatokért, hanem a komponistákért. A szerzők műveinek minél szélesebb körben történő elterjesztése érdekében a világ számos pontjára szétküldik azokat, újságíróknak éppúgy, mint filmeseknek vagy díjkiosztók bizottsági tagjai számára, majd felhívják őket, hogy megkapták-e, hogy tetszett, mi a véleményük az adott muzsikáról. A végső cél, hogy a művészek bekerüljenek a hollywoodi fejesek által legjobban figyelt négy kiadvány, a Variety, a Hollywood Reporter, a New York Times és a Los Angeles Times valamelyikébe, netalán mindegyikébe. Az internetes filmzenei portálok közül még a Music from the Movies és a Soundtrack.net az, amelyek ezen befolyásos emberek érdeklődését leginkább felkeltik, így ezekre nagyobb figyelmet is fordítanak, mint a hasonló honlapokra. Ha jól működik minden, akkor az eredmény az, ami például John Debney A passiójának esetében is tapasztalható volt: egymillió példányszámban eladott filmzenealbum világszerte, és szinte mindenhol lehetett olvasni vagy hallani arról, hogy szerzője mennyire hatásos aláfestést készített Mel Gibson filmjéhez.

A hátralévő két program Pascal Gaigne előadása (amelyre a már jelzett nyelvi akadály miatt be sem ültünk), valamint a Jerry Goldsmith Award gálája volt az általunk csak "a helyi Réz András"-nak nevezett, fontoskodása miatt nem túl szimpatikus kritikus, Conrado Xalabarder vezetésével. 
 

Második nap

A második nap John Scott előadásával vette kezdetét. Az idén hetvenhat éves komponista meglepő közvetlenségről és frissességről adott tanúbizonyságot: saját műsoridején kívül bármikor készséggel fogadta rajongóit akár néhány mondat, akár dedikálások erejéig. Előadása elején megtudhattuk, hogyan lett a seregben szaxofonozó srácból az EMI munkatársa, később pedig filmzeneszerző. Elmondása szerint fiatal korában nem hitte volna, hogy valaha is filmekhez fog majd zenét írni, amikor azonban Henry Mancinivel kezdett el együtt dolgozni, fokozatosan ráérzett a műfaj szépségére, s első mozifilmes megbízatását (amely az A Study in Terror volt) a Shell rövidfilmjéhez készített muzsikája révén kapta. Mesélt még többek között a Tarzan, a majmok ura című filmhez készített munkájáról, amely bár ezidáig kiadatlan volt, a rajongók nagy örömére a Gyilkos lövés című, eddig hasonló sorsra ítéltetett művével egyetemben hamarosan megjelenik egy újra feljátszott formában. Egy másik, a nyolcvanas években készült, s legjobban ismert munkája, a Végső visszaszámlálás története sem maradhatott ki, s kiderült, hogy Scott a másodrendező révén kapta ezen megbízását, akivel jóbarátok voltak. A film készítői temp-zenének egy japán sorozat aláfestését használták, s kérték a szerzőt, hogy ahhoz hasonlót írjon ő is, így Scott kénytelen volt Japánba utazni, hogy utánajárjon a tesztmuzsikának. Végezetül elmesélte, hogy nemrég fejezett be egy operát, s szeretne szimfóniát készíteni Erich Wolfgang Korngold Robin Hood kalandjai-filmzenéjéből, majd viccelődve hozzátette: nem lesz egyszerű dolga, mert az eredeti kottákat már megszerezte, melyek nagyjából három vaskosabb telefonkönyvet tesznek ki.

A negyedórás szünet – mely során megnyitották a CD-börzét is, ahol idén a tavalyihoz képest jóval kevesebb ritkaság került ki a pultra – után John Debney következett, aki előzőleg A passióról mesélt, most azonban négy különböző stíluson keresztül igyekezett megmutatni műveinek színességét, segítségére pedig asszisztensnője, Melanie Mullens Hoyson szolgált. Először a Pata tanya: Baromi buli nyitójelenetét mutatta meg, ahol nemcsak a grafika volt mosolyra fakasztó, hanem a szerző játékos muzsikája is. Ezt követően Az álmodó utolsó, lóversenyes jelenetét vetítette le, először zene nélkül, majd zenével. Hozzátette, hogy többnyire az ilyen képsorok jelentik a komponista álmát, mivel kevés a beszéd, ám a képek színessége, beszédessége kellő teret biztosít a zenének. A drámaiságot a Kisanyám – Avagy mostantól minden más zárójelenetéhez készített művén keresztül érzékeltette, ahol a készítők azt szerették volna, ha a zenén keresztül is tükröződik a cselekmény helyszíne, így Debney a hely varázsát halk zongora- és gitárjátékkal, valamint hegedűszólóval érzékeltette. Végezetül legújabb projektjéről, az Evan, a minden6óról mesélt, mellyel az akciózenei stílusát igyekezett szemléltetni. Elmondta, hogy a vígjátékok során, amikhez felkérik, gyakran a Hanta Boy-ét használják temp zenének, ami kissé megnehezíti a munkáját, bár legalább nem idegen szerző művéhez kell alkalmazkodnia, mint sok másik pályatársának.
 

A nap második felétől kezdve a rajongók az Actos de la Safába mentek át Robert Townson, illetve Laura Engel és Richard Kraft előadásaira, ám mivel kora délutántól kezdetét vették a próbák, a nap hátralévő részét leginkább itt töltöttük, ahol először Bruce Broughton, majd David Arnold gyakoroltak a La Orquesta Filarmoníával és a Coro Ziryab de Córdobával a másnapi hangversenyre. 

A próbákról kiérvén Kraft és Engel előadásának utolsó félórájára sikerült megérkeznünk, s utólag kissé megbántuk, hogy a programot a próba kedvéért "ellógtuk", ugyanis ezen kis idő alatt is rengeteg érdekességet hallottunk, hát még ha végig bent ültünk volna. Az egyik ilyen Philip Glassról és Az órákról szólt. A szerző úgy került a stábba, hogy az alkotók megbízták Engelt egy olyan komponista keresésével, aki Glasshoz hasonló stílusú zenét ír, mivel készülő filmjükhöz ilyen jellegű aláfestést képzeltek el. Engel nem tétovázott sokat: magát Glasst kereste meg, és kérte fel a projektre, majd mikor a filmesekkel közölte az örömhírt, miszerint Glass igent mondott, azok finoman szólva is kiakadtak: "Nekünk nem kell ilyen elvont művész, csak olyan, aki hozzá hasonlóakat tud írni!" Némi egyezkedést követően végül Engelnek sikerült összehoznia őket, s a film a 2003-as Oscar-gálán többek között a Legjobb eredeti filmzene kategóriában is indult. Egy másik hasonlóan érdekes sztori a Sziriana című filmhez fűződik, melyet Alexandre Desplat eleinte nem akart elvállalni, majd Engelék győzködésére és a kilenc hónapos munkaidő kialkudása után rábólintott a projektre. Felmerült a Pókember története is, melyről csupán annyit mondtak, hogy a második rész során Sam Raimi és Danny Elfman összeveszett, de azon vannak, hogy kibékítsék őket. Az előadás során és az utána következő szünetben rendkívüli közvetlenségről adtak tanúbizonyságot, miközben igyekeztek a felmerülő kérdésekre is választ adni. 
 

A sort Javier Navarrete folytatta volna, ám mivel ő nem jött el a konferenciára, ezért a Finding Kraftland című filmet kezdték el vetíteni, amely Richard Kraftékról szólt. A "túl gazdag vagyok, így mindenféle fölösleges dologgal ütöm el az időmet" stílusú filmecske nem feltétlenül lopta be magát a szívünkbe, s mikor láttuk, hogy John Powellt is kihívták a teremből, hamarosan mi is útra keltünk, s pár perc múlva ismét a zenekari próbán ültünk, ahol előzetes sejtéseink beigazolódtak: a zenekar Powell muzsikáit kezdte el gyakorolni. Ekkor hallhattuk A Bourne-ultimátum aláfestésének egyik tételét, ám a hangverseny repertoárjából ez végül kimaradt, amit a házigazdák a zenészek fáradtságával magyaráztak. A próbák Roque Baños filmje, az Alatriste kapitány zenei egyvelegével zárultak. 



Harmadik nap

A Teatro Ideal Cinema színpadára először David Arnold lépett fel, aki előadását a demózás témakörére építette, s mindezt a Négy tesó című filmje zenéjén keresztül prezentálta. A közönség természetesen többnyire a James Bond-zenékről kérdezgette, illetve felmerült A kincses sziget kalózainak témája is, melyhez eredetileg őt kérték fel, és írt is hozzá pár témát, ám végül John Debneyt szerződtették le a produkcióhoz. 

A legvisszahúzódóbban John Powell viselkedett, kinek előadás-struktúrájával nem lett volna gond, csupán a témaválasztás volt az, amiért mindez egy amolyan se füle-se farka dologgá vált. Először a márciusban bemutatásra kerülő, az egy elefánt történetét elmesélő animációs filmről, a Hortonról beszélt, illetve arról, hogy milyen műveket hallgat az inspiráció végett. Ez utóbbiak közül be is mutatott néhányat: többek között a harmincas-negyvenes évekből származó dalokat, továbbá Alan Silvestri Roger nyúl a pácban-zenéjét, melynek játékossága fogta meg a szerzőt, egy hip-hopos számot, ahol a tapsra hívta fel a figyelmet, illetve a Dumbó egyik betétdalát. Ennél jóval szerencsésebb lett volna mondjuk az új Bourne-filmről beszélnie, ahol nemcsak a kezdő lépéseket, hanem a teljes folyamatot tudta volna szemléltetni, ugyanis így csak az előzményeket tudhattuk meg, azt, hogy hova tart, nem. Természetesen a Bourne-témát a közönség soraiból intézett kérdésekre adott válaszaival némileg kimerítette, mint ahogyan az X-Men: Az ellenállás végét, az Üldözési mániát, és a Harry Gregson-Williamsszel való kollaborációját érintő kérdésekre is szívesen felelt. Megtudhattuk továbbá azt is, hogy két kedvenc saját szerzeménye a Táncoló talpak, valamint az Üldözési mánia muzsikája.
 

Rajtuk kívül Roque Baños beszélt még munkásságáról, illetve az ASCAP nevében Nancy Knutsen lépett még színpadra, aki a szerzői jogokat ismertette, és bár a hölgy előadása meglehetősen szakmai volt, a közönség soraiban ülő feltörekvő zeneszerzők örömmel vették információit.

A Basil Poledouris emlékének ajánlott esti hangverseny mintegy megkoronázta az elmúlt három nap eseményeit. Bár a szünettel együtt mintegy három és félórás koncertidő (amihez nem számoltuk hozzá, hogy amíg a közönséget be nem engedték, egy rezesbanda olyan filmek témáit játszotta, mint például A Karib-tenger kalózai) kissé hosszú volt, összességében remek élményt biztosított. S bár sajnálatos módon Powell A Bourne-ultimátum-zenéjének előadása elmaradt, a másik világpremiernek számító produkció, Debney új számítógépes játék-zenéje, a kórussal támogatott, heroikus nagyzenekari egyveleg, a Lair fennmaradt a programlistán. Az előadott tételek közül némiképp Pascal Gaigne és Marc Vaillo művei lógtak ki, s Madridhoz hasonlóan itt is érezni lehetett, hogy ki mennyire érzi át, használja a nagyzenekart: az amerikai szerzők műveitől szinte beleborsódzott az ember háta, míg a spanyolok zenéi közül ezt csak Navarrete és Banos szerzeményei voltak képesek elérni. Azon komponisták műveit, akik nem léptek karmesterként a pódiumra (Powell, Gaigne, Vaillo, az eleve távol maradt Navarrete, Arnold, aki pedig csak a Casino Royale-t vezényelte) Pascual Osa dirigálta rendkívüli átéléssel. A közönség elsöprő erejű tapsviharai sem a tételek közti szünetekben, sem pedig a végén nem maradtak el, így köszönve meg a művészeknek a remek és maradandó élményt.
 

Negyedik nap

Az esemény zárónapja a trófeaszerzéssel, azaz a dedikálással vette kezdetét, mely ugyan az előre meghirdetett időpont ellenére jókora csúszással kezdődött, a végeredmény, azaz az aláírt relikviák hamar feledtették a várakozás hosszú perceit, óráját. A rendkívül korrektül megszervezett és levezényelt dedikálást (melynek keretén belül mindenki fejenként három aláírást kérhetett kedvencétől) a komponisták szálláshelyéül szolgáló Hotel Ciudad de Ubeda egyik rendezvénytermében megtartott közös ebéd követte, ahol John Scott és Robert Townson asztaltól asztalig járt körbe és mondott köszönetet a jelenlévőknek. Itt egy kicsit már a komponisták is felszabadultabban viselkedtek és türelmesen állták a fényképezni kívánók hadának rohamát. Mikor valaki kiment, illetve visszajött a terembe, mindig ovációval fogadták, melyből Arnold hozta ki a legjobbat, mikor is kezével vezényelni kezdte az éljenzőket, akik mozdulatának megfelelően hangosodtak fel, illetve halkultak el.
 

A jóllakott sereg aztán visszatért a Santiago de Hospitalba, hogy a John Scott, John Debney, Bruce Broughton, John Powell, David Arnold, valamint Roque Baños által megtartott, a tavalyi évhez hasonlóan idén is igen érdekes kerekasztal-beszélgetést meghallgassa. Itt a szerzők már az elején elismerték, hogy a hallgatóság tagjainak többségéhez hasonlóan kissé ők is spiccesek az ebéd mellé elfogyasztott italok révén, s ezen beismerésből ismételten Arnold hozta ki a legmókásabb szituációkat. Ezt követően Bruce Broughton beszélt pályafutásáról, néhány művét kiemelve, szakmájának lényegét pedig így foglalta össze röviden: "A filmzeneszerzés szép dolog, csak meg kell tudni küzdeni a mumusokkal." Ez utóbbiak alatt az alkotókat, a szoros határidőt és a temp-zenéket értette. Broughton előadását egy, a vendégek és a szervezők közötti futballmeccs követte, aki pedig nem rajongott a sport ezen fajtájáért, az Robert Townson "Listening Party"-jának keretén belül belehallgathatott néhány, a közeljövőben megjelenő Varése-kiadványba (úgymint Patrick Doyle Az utolsó légiójába, Lalo Schiffrin Csúcsformában 3-zenéjébe vagy Danny Elfman A királyság-muzsikájába). A tavalyi pálmafás-medencés zárópartit pedig idén egy flamenco-est váltotta fel. 
 

Röviden összefoglalva az idei rendezvénnyel kapcsolatban ezúttal is azt tudom írni, mint tavaly: az esemény a szervezési hibák ellenére számtalan pozitív élménnyel gazdagította a jelenlévőket – arról nem is beszélve, hogy európai rajongó a spanyol rendezvények nélkül aligha találkozhatna ilyen neves személyekkel. Ami a jövő évi konferenciával kapcsolatban már biztos, hogy a tiszteletbeli házigazda szerepe Bruce Broughtonra hárul majd, mellette pedig Robert Townson is újból tiszteletét teszi, aki a művészeti vezető szerepében tér majd vissza. S bár az elmúlt három év során mind Madridban, mind pedig Ubedában megfordult már a filmzenevilág apraja-nagyja, csak remélni lehet, hogy a jövőre meghívott vendégek listája hasonló kaliberű művészekből tevődik majd össze, hiszen ott van még John Williams, Ennio Morricone (bár róluk nehezen lehet elképzelni, hogy megjelennének egy ilyen eseményen), James Horner, James Newton Howard, Danny Elfman, Graeme Revell, Howard Shore, Mychael Danna, Patrick Doyle, és még sorolhatnánk, akik minden bizonnyal hasonló mennyiségű rajongót vonzanának ezen helyekre.

 

helyszín: Ubeda, Spanyolország
időpont: 2007. július 19-22.
szervező: BSOSpirit

Javier Navarrete

Marc Vaillo

Pascal Gaigne

Roque Baños

szünet

David Arnold

John Powell

Bruce Broughton