Jerry Bruckheimer producerként nagy hatást gyakorolt a nyolcvanas-kilencvenes évek akciófilmjeire, időközben elhunyt társával, Don Simpsonnal karöltve emelte új szintre a szórakoztatás fogalmát. Az ezredfordulót követően úgy érezte, ideje feszegetni a határait: a háborúra támaszkodó próbálkozásai (Pearl Harbor – Égi háború, A Sólyom végveszélyben) vegyes fogadtatásban részesültek, ám soron következő vállalásával nemcsak kultfilmet tett le az asztalra, hanem a feledés homályába veszett kalózokat is visszahozta a köztudatba. Korábban számos film született a haramiákkal, az 1995-ös A kincses sziget kalózai bukását követően viszont egészen addig mozgott rajzfilmes és alacsony költségvetésű tévés vonalon e műfaj, míg Bruckheimer A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átkával az akkori mozis trendekhez igazítva fel nem rázta, meg nem reformálta. Komponistájának, Klaus Badeltnek a szavaival élve: „Ez nem egy Errol Flynn-féle vagy John Williams-szerű alkotás. Ez egy kalózfilm rock and roll verzióban.”


A jelenleg öt felvonásnál járó széria utolsó két, az alap szereplőfelállást részben borító etapjait már bőrlehúzásnak szokás tekinteni, az első három azonban nagy sikernek örvendett, aláfestéseik főbb tételei (mint a „He's a Pirate”, a „Hoist the Colours” vagy a „One Day”) pedig éppúgy beivódtak a filmzenekoncert-repertoárokba, mint a Star Wars-nyitány, A hét mesterlövész és a Jurassic Park dallamai. A Fekete Gyöngy átkában kerültek lefektetésre a tetralógia score-jának alapjai, ám engem az első hármas kíséreteiből (a többiét nem szoktam hallgatni) ez mozgat meg legkevésbé. Ám paradox módon ez nem szabott gátat annak, hogy kétszer is beruházzak rá: először a premierkor kiadott albumot vásároltam meg, majd miután bemutatták A holtak kincsét, az Avex Group és a Walt Disney Records e két film korongjainak bónusz DVD-vel kiegészült gyűjteményére sem tudtam nemet mondani. S hogy a sor teljes legyen, később A világ végén esetében is a két cég kollaborációjának köszönhető, rendkívül impozáns megjelenésű kiadványt szereztem be.

Ekkorra már Badelttől Az időgép, valamint Az ígéret megszállottja score-jai a gyűjteményem részét képezték, s ezekből, illetve abból kiindulva, hogy Hans Zimmer oldalán dolgozik, sejteni véltem művének hangulatát, dinamikáját. A moziban ülve magukkal ragadtak a hallottak: a nyitányt kísérő „Fog Bound” éppúgy lehengerelt, mint a Barbossa (Geoffrey Rush) elátkozott legénységével kergetőző Elizabeth (Keira Knightley) ihlette „Swords Crossed”, a Will (Orlando Bloom) és Sparrow (Johnny Depp) kardpárbaját kísérő „Will and Elizabeth”, a Fekete Gyöngy és a Lopakodó üldözését feszültebbé tevő „Barbossa is Hungry”, vagy a víz alatt menetelő kalózok talpalávalója, az „Underwater March”. A muzsikát a Depp, Rush, Bloom, Knightley, Jack Davenport és Jonathan Pryce által megformált karakterekkel egyenértékű főszereplőnek tekintem, ám annak ellenére, hogy így gondolom, s a filmről kijővén igyekeztem mihamarabb beszerezni a lemezét, A Fekete Gyöngy átka score-ját inkább érzem lehengerlő hangzásúnak, semmint különlegesnek, egyedinek. Témái kétségkívül remekek, fülbemászóak, és mindig örülök, ha egy muzsika képes a moziközönség látókörébe helyezni az instrumentális filmzenéket, mégis inkább egyfajta Remote Control Productions-katalógusként, a szakmán belüli erődemonstrációként tekintek rá. Az itt felcsendülő alapokat a következő két felvonással Hans Zimmer fejlesztette tökélyre (míg a filmek laposodtak, score-jaik inverz utat jártak be), olyannyira, hogy A világ végén kíséretéről már szinte csak szuperlatívuszokban tudok beszélni – és fogok is hamarosan írni...


„Jerrynek sajátos stílusa van, s ez filmjeinek zenéiben szintén megnyilvánul, általuk is könnyen felismerhető. Ha zenét írsz neki, elvárja, hogy tekintettel legyél erre. A kihívás ilyenkor az, hogy közben ne szakíts önmagad kézjegyeivel, ami eléggé trükkös dolog. Bár vannak benne rám jellemzők, A Karib-tenger kalózai aláfestésének hangzása összességében véve nagyon is jerrys, de büszke vagyok arra, hogy én oldhattam meg ezt a feladatot” – nyilatkozta Badelt, akinek szavai mögött megbújik a válasz a kérdésre: miért ő, és nem az eredetileg felkért Alan Silvestri fejezte be a filmzenét? A direktori székbe Gore Verbinski ült, aki az Egértanyát és A mexikóit egyaránt Silvestrivel hozta tető alá, s kézenfekvőnek tűnt, hogy ezen vállalásánál is rá hagyatkozzon. A komponistát gazdag pályafutása okán nem kellett különösebben bemutatni a producernek, hovatovább két évvel korábban egy igen lendületes, magáért beszélő muzsikát szállított a szintén a kalandfilm kategóriába tartozó A múmia visszatérhez, s az egészet istápoló Disney stúdiónak is többször dolgozott, ám végül nem válhatott valóra az újabb együttműködés. Mielőtt Silvestri formába önthette volna ötleteit, kreatív nézeteltérésre hivatkozva leváltották, amiről később így vallott a szerző: „Nem rögzítettünk semmit, és alapvetően nem jutottunk nagyon messzire. Ám annyira már igen, hogy Jerry érezze, másik lovat akar megülni”.

Bár ekkora már kikerültek a filmszínházakba a Silvestri nevével fémjelzett első plakátok – miközben a negyedik forgatókönyvíró, Jay Wolpert hiányzott róla –, a producer habitusát ismerve a váltás megkérdőjelezhetetlen volt. A gyors segítséget Zimmertől várták, aki épp Az utolsó szamurájon dolgozott, ezért azt az opciót javasolta Bruckheimernek, hogy leszállítja a témavázlatokat, a többit pedig Badeltre bízza. Miután megegyeztek, Zimmer (akinek a Muppet Kincses Sziget révén már volt dolga kalózokkal) gyorsan elkészítette az iránymutató motívumokat (e csokor „Pirates, Day One, 4:56AM” címmel a Pirates of the Caribbean Soundtrack Treasures Collectionön is megtalálható), pártfogoltja pedig egy hónapot kapott a százpercnyi zenére – a premier közeledtével ennyi ideje maradt az írásra, a felvételre és a keverésre.


A rendkívül szűk határidő miatt Nick Glennie-Smith, Ramin Djawadi, James Dooley, Steve Jablonsky, James McKee Smith, Blake Neely, Geoff Zanelli, Trevor Morris és Mel Wesson siettek Badelt segítségére, akik a móka kedvéért kalózneveket adtak maguknak – az albumborítón is ezzel szerepelnek. „Rengeteg dallamos dolog van benne, de nem gondolkodhattam rajtuk sokat. Csak beleugrottam, és azt mondtam, hogy ’ezt és ezt fogjuk csinálni’. Gyakorlatilag nyolc szoba között futkostam a stúdióban. Eljátszottam egy ötletet a zongorán vagy a számítógépen, elmondtam, miként kellene szólnia, de hozzátettem, hogy azért túl komolyan se vegyenek, mert... mit tudom én! Majd átrohantam egy másik helyiségbe a következő tétel miatt. Aztán irány az újabb szoba, hogy megnézzem, hogy haladnak az ottaniak. Tehát olyan voltam, mint egy menedzser” – nyilatkozta Badelt. Majd hozzátette: „Azon kevesek közé tartozom, akik helyes irányból szemlélik ezt a dolgot. Ez egy klub, vagy ahogyan mi hívjuk: egy testvériség. Olyan, mint A Kék Lovas csoport, ez is egyfajta művészközösség, inspiráljuk egymást. Nem feltétlenül dolgozunk együtt (igaz, A Fekete Gyöngy átkánál ez nagyszerűen működött, szükségem is volt a segítségre, és mindenki beugrott), általában egyedül ténykedünk annak tudatában, hogy közben bárkitől kaphatunk inspirációt.”

Mivel sok zenét kellett rögzíteni, az a folyamat is rohamtempóban zajlott: négy nap alatt vették fel a teljes score-t, s ehhez három stúdióban dolgoztak (a kórusrészeket például nem az Egyesült Államokban, hanem Londonban énekelték fel), a kész anyag pedig azonnal a vágószobába került. E pörgés eredményezte azt is, hogy a Walt Disney Records filmzenealbumának trackcímei meglehetősen laza kapcsolatban állnak a filmmel: mivel előbb kellett leadni őket, mint ahogy a score elkészült, nem az adott kísérethez kapcsolódó cselekményre, hanem a történet kulcsfontosságú elemeire, főbb pontjaira utalnak. A „Skull and Crossbones” a kalózzászlóból ered, Sparrow-t a „He's a Pirate” jellemzi, a „Will and Elizabeth” a főszereplő szerelmespárról kapta nevét, Will származására a „Bootstrap's Bootstraps”-szel utaltak, a címszereplő hajóra pedig „The Black Pearl”-lel és így tovább.


A „Fog Bound” sejtelmesen invitálja hallgatóját időutazásra, kezdi lehúzni a leplet a rettegett kalózok világáról elnyújtott, vészjósló szólamaival, majd egy pillanatra Will és Elizabeth szerelmét is megvillantja. Ahogy írtam, e kezdés (amely azért kicsit másképp van a filmben) a képsorokkal elegyítve nagyon megfogott, az alkotás minden perce egyre jobban kezdett érdekelni. De bemutatása előtt hozzám hasonlóan kevesen fogadtak volna nagy tétben arra, hogy a Walt Disney által utoljára felügyelt, a Disneylandben 1967 óta jelen lévő attrakció nyomán megszülető mozi ilyen hatást gyakoroljon a nézőkre, ennyire meghatározóvá váljon. A kincses sziget kalózai mellett a 2002-es rajzfilm, A kincses bolygó szerény fogadtatása is óvatosságra intette a stúdiót, így eleinte tévés verzióban gondolkodtak (Sparrow bőrébe Matthew McConaughey bújt volna), ám miután megnyerték maguknak a neves producert, minden addigi felülíródott. A már alakulófélben lévő forgatókönyvet elvetették, a műfaj klasszikusainak romantikus, historizáló elemeit pedig fantasyszegmensekre cserélték, de a legnagyobb dobás az volt, hogy Sparrow szerepét Deppre osztották. Hasonlóan jó választás volt Barbossát Rushra ölteni, s a többi kalóz is jól mutatott a vásznon – igaz, ez főként a maszkmesterek, illetve a kosztümfelelősök érdeme, de például Kevin McNally, Mackenzie Crook és David Bailie alakítására nem lehet panasz. Knightley játéka ugyan bukdácsol, bájos megjelenése azonban ellenpontozza azt, míg a Norringtont alakító Davenport és a Turnert megformáló Bloom tényleg csak ügyeletes szépfiúk, jelenlétük nem nevezhető fajsúlyosnak.

Bruckheimer többször is kinyilatkoztatta, hogy A Fekete Gyöngy átka nem tipikus kalózfilm. Bár a haramiák, a velük szembekerülő Brit Kelet-indiai Társaság és a látványvilág ezt sugallják, a cselekmény sokkal inkább egy ebbe a korszakba ültetett akció-kalandfilmet tár elénk, melynek ugyan vannak romantikus szálai, ám azok – a producer egyéb alkotásaihoz hasonlóan – gyerekcipőben járnak. Ennek megfelelően alakult a zene is: Will és Elizabeth kapcsolatára, az arra féltékeny Norrington hadnagyra, valamint Sparrow Fekete Gyöngy iránti vágyódására mindössze a „Fog Bound” zárása, a „The Medallion Calls” első másodpercei, a „Moonlight Serenade” keringőszerű felvezetése, valamint a „One Last Shot” térnek ki.


Ezzel szemben a dinamikára és a tempóra nem lehet panaszunk, a közel háromnegyed órás album szinte végig magas fordulatszámon pörög, egyszersmind ezek példázzák leginkább, miért van az, hogy bár gyakran hallgatom a korongot, tartalmát mégsem tartom kimagaslónak. Badelt és társainak munkája azáltal meríti ki a bűnös élvezet kategóriáját, hogy katonás sorrendben vonultatja fel mindazt, ami naggyá tette a Zimmer által alapított Remote Control Productionst. Találunk benne zenei visszanyúlást a Halálugrásra, A sziklára, az Armageddonra, A Sólyom végveszélybenre, a Muppet Kincses Szigetre, a Gladiátorra, a Peacemakerre, Az utolsó esélyre, mindeközben kellő mértékben szórakoztat, olvad bele a képsorok és a cselekmény meghatározta miliőbe – e kettősség ténye egyszerre zavar és hagy hidegen, ezért a fenti pontszám. A legjobban Sparrow témája („The Medallion Calls”) emelkedik ki, mely mikor első ízben csendül fel, tiszteletet parancsoló, ízlésesen karikírozó hangulatával remekül szemlélteti a süllyedő hajócska csöppnyi árbócán büszkén pózoló karaktert. E dallam szoros kapcsolatban áll a kalandtémával, amit a „He's a Pirate” tár elénk legtisztábban, ám számos egyéb tételben (mint a „The Black Pearl”, a „Will and Elizabeth”, az „A Walk the Plank”, a „Blood Ritual” vagy a „Skull and Crossbones”) jár karöltve Sparrow-éval, tölt be kulcsfontosságú szerepet – tulajdonképpen minden köréjük csoportosul.

Fontos szerephez jutott Barbossa kapitány, a Fekete Gyöngy és a legénységén ülő átok is, amit a „Fog Bound” révén kezdhetünk ízlelgetni, valójában azonban a „Swords Crossed”-ben, a „Barbossa is Hungry”-ban, a „To the Pirates' Cave!”-ben, a „Skull and Crossbones”-ban, a „Bootstrap's Bootstraps”-ben és az „Underwater March”-ban kerülnek előtérbe. Míg a pánsíp és a spanyol eredetű idiofon hangszer, a tikfa misztikusságot, addig a kemény csellószólamok, a kórus, az elektromos és basszusgitárok, illetve az ütőszekció vérszomjasságot kölcsönöznek nekik. De az imént felsoroltakban nemcsak ezt ismerhetjük meg, hanem azt is megfigyelhetjük, miként érnek össze az egykori hajóját, a Fekete Gyöngyöt visszaszerezni kívánó Sparrow, a kormányzó lánya, Elizabeth és az ifjú kovács, Will cseppet sem veszélytelen kalandjának zenei ábrázolásaival: hol egymást kiegészítve, hol váltogatva rajzolják ki a szembenálló feleket, összetűzéseiket. Nem mellesleg ezek között találhatóak az általam legimpozánsabbnak vélt trackek is, a „Fog Bound”, a „Swords Crossed”, a „Barbossa is Hungry” és a „Skull and Crossbones”.


Az alapkoncepció mellett, melyet Jerry Bruckheimer és csapata rendesen átdolgozott, az Elizabeth és Sparrow tolmácsolásában előadott „Yo Ho (A Pirate's Life for Me)” című dal utal közvetlenül a disneylandi attrakcióra, amelyet a mozi sikere ismét az élményparkba látogatók főbb célpontjává emelt – a floridai, tokiói és párizsi helyszíneken ennek hatására döntöttek az addigi karakterek moziszereplőkkel bővítésére. A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka húsz év távlatából is szórakoztató, patikamérlegen kimért üzleti vállalkozás, vérbeli blockbuster, melyet Klaus Badelt egy mindehhez maximálisan idomuló, ám sok újdonsággal nem szolgáló zenéjével húzott alá.