Philip Glass júliusban mutatta be hazánkban a világszerte nagy sikert arató Book of Longing című szerzeményét. A magyarországi premier alkalmából honlapunknak lehetősége nyílt találkozni a rendkívül közvetlen és barátságos szerzővel, akit egy rövid interjú erejéig főként első zenei élményeiről, valamint főbb kortárs műveiről, filmzenéiről kérdezgettünk.




Legelőször is beszélne nekünk pár szót zenei tanulmányairól? Mik voltak az első zenei élményei?

Gyermekként? Nos, leginkább a kelet-európai komolyzene érdekelt, de nagyon sokat tudtam a popzenéről is, lévén édesapámnak volt egy kis lemezboltja. Ami zenét csak el tud képzelni, mind megtalálható volt ott. A kezdetektől fogva ott dolgoztam vele, úgyhogy gyakorlatilag mindent meg tudtam hallgatni, ami csak érdekelt. Hallgattam szimfóniákat, koncertműveket, de például Cliff Richardot is, igazi rock & rollt (legalábbis azt, amit ma annak nevezünk), popzenét, Broadway-musicaleket, soulzenét. Fiatalon kezdtem el fuvolázni tanulni, és már tízéves koromban koncerteken játszottam. Pár év múlva elkezdtek érdekelni az operák. Közre is működtem pár operánál, úgyhogy elég jó kapcsolatom lett a világban a zenével. Nagyon-nagyon széleskörű kapcsolatom. A húszas éveimben Párizsba mentem, ahol egy közös filmzenei munka során megismertem Ravi Shankart, vele aztán bejártam Indiát és Afrikát, rengeteg indiai és tradicionális zenei tapasztalatokat szerezve.


Hogyan került a filmzenei körökbe?

Godfrey Reggióval kezdtem először dolgozni, a Koyaanisqatsi című filmen. Ez volt az első zeném, de utána főként független filmesekkel kerültem kapcsolatba, nem feltétlenül a hollywoodi filmgyártással. Olyan emberekkel, akiknek nem pénzük, hanem jó ötleteik vannak inkább. Rengeteg tapasztalatot szereztem abban az időben. Aztán találkoztam néhány olyan emberrel is, akik a kommersz világban mozognak, így előbb-utóbb jöttek felkérések olyan produkciókhoz is, amelyek főleg a nagyközönségnek készülnek.


Ki választotta ki a megfelelő filmes projekteket az Ön számára?

Mostanra úgy alakult, hogy engem hívnak. Hollywoodban rengeteg ember szeretne ebben a szakmában dolgozni, ők többségében különböző ügynökségekhez tartoznak. A kezdeti időszakban nekem nem volt ügynököm, de mivel ismertek a zenei világban, mindig kaptam felkéréseket.


Ha jól tudom, a Kampókézhez, illetve az annak folytatásához készült zene az egyetlen horrormű, amelyet szerzett. Hogyan kapta meg ezt a munkát?

Bernard Rose, a rendező hívott fel. Volt egy korábbi filmje, a Rémálmok háza, ezt megmutatta nekem, mert egyáltalán nem ismertem azelőtt. Megnéztem, és nagyon tetszett. Hogy őszinte legyek, ez volt az első ilyen jellegű – ma ’hentelősnek’ nevezett – film, amit életemben láttam. Nem ismertem a műfajt, nem tudtam elképzelni, milyen lehet. De végül elkezdtünk dolgozni a Kampókézen, és teljesen meglepett a tartalma. Akkoriban persze azt gondoltam, hogy "Te jó ég... erre senki nem fog beülni!", de végül rengetegen látták, és kultfilm lett belőle.


Az első filmzenéje, amiért Oscar-jelölést kapott, a Kundun volt, és köztudott, hogy nagyon szereti Tibetet és kultúráját. Mondana pár szót erről a műről?

Nos, leginkább onnan ismerem Tibetet, hogy korábban sokat jártam Indiába, és ott ismerkedtem meg a tibeti menekültekkel. Rengeteg zenészt ismerek Tibetből, emiatt pedig azt kértem a film rendezőjétől, Martin Scorsesétől, hogy a filmzenét ezekkel a tibeti zenészekkel készíthessem el. Ő pedig abszolút nyitott volt erre az elképzelésre. Nem volt nehéz dolgom, lévén ismertem a tibetieket, akárcsak a buddhizmust, úgyhogy egy, a dalai lámáról szóló film remek lehetőséget nyújtott egy igazán spirituális zene megalkotására. Rengeteg instrumentális és vokális elemét felhasználhattam annak a régiónak, ilyen volt például a Gyuto szerzetesek éneke is. Fantasztikus volt.


A másik hasonlóan sikeres munkája Az órák aláfestése volt. Ebből létezik egy hagyományos score-változat, illetve egy zongorás felvétel is. Honnan jött az ötlet ez utóbbi elkészítésére?

A zongorás verziót utólag vettük fel, lévén a zenei rendező, Michael Riesman egy kiváló zongoraművész, és nagyon szerette volna eljátszani. Ezért elkészítettük ezt a változatot is, leginkább azért, mert az emberek nagyon szeretik a zongorán előadott zenéket. Ezen felül Az órák aláfestését is szerették, úgyhogy összekevertük a kettőt, létrehozva egy remek kombinációt. Ha az emberek szeretnek egy zenét, azt  jó érzés  eléjük  tálalni. Mindenki  ismerte ezt  a művet, úgyhogy volt rá további érdeklődés. Ráadásul én vagyok a zene tulajdonosa, tehát meghozhattam ezt a döntést magamtól.


Melyik művét tartja a legjobbnak?

Lássuk csak... Azt hiszem, a Powaqqatsit, ami a trilógia második darabja. Érdekes módon nem az elsőt és nem a harmadikat.


Miért?

Mert a világ számos részének zenéjéből áll össze. Mintha egy világzene lenne, egy kicsi Afrikából, egy kicsi Dél-Amerikából... Sok esetben csak hasonlít rá, olyan, mintha mondjuk ázsiai zene lenne, de valójában nem tökéletesen az. Egy globális zenei utazásnak tekinthető.


Melyiket kedveli jobban: a filmzenéket vagy a világzenét?

Ez attól függ. Az operákat legalább annyira szeretem, mint a filmzenéket. Szeretem például a filmhez írt zenéimet előadni élőben a film mellé, mint egy koncerten. Úgy értem, nagyon fontos, hogy a közönség hogyan reagál a munkámra. A legnagyobb különbséget a filmzenék és a világzenei művek között ott érzem, hogy míg utóbbi főleg tradicionális, voltaképpen már létező elemekből építkezik, addig a filmzenéknél többször újra kell komponálni a művedet. Ha egy operán dolgozom, ahhoz legalább két év kell, ez jóval több időt igényel. De a legfontosabb tulajdonképpen... hogy az összes zenémet imádom, ami sikeres lett... [nevet] Mi mást mondhatnék?


A Heroes Symphony legfőképp David Bowie és Brian Eno munkáin alapul.

Nos igen, a hetvenes évek óta jól ismerem Davidet és Briant, és ez a mű főleg az ő zenéiket használja fel. Nagyon szeretem, ha más zeneszerzők művei inspirálják egy új szerzeményemet, legyen az Haydn vagy Rahmanyinov, esetleg srácok a pop műfajából. Tetszik az ötlet, hogy olyan emberek melódiáit vegyem alapul, akikről tudom, hogy komolyan veszik a zenélést. Ezek tényleg nagy hatással vannak rám. Ráadásul a Heroes Symphonynál David és Brian is szerette az ötletet.


Az Orion hivatalosan az athéni olimpiai játékok alkalmából készült. Mi inspirálta ezt a művet?

Az olimpia összehozza az embereket a világ minden részéről, úgyhogy a zenét is így szerettem volna megalkotni. A didgeridoo-t (jellegzetesen mély hangú fúvóshangszer – a szerk.) egy ausztrál zenész szólaltatta meg, a korát [hárfához hasonló pengetős hangszer] egy afrikai, a pipát (négyhúros lant) egy kínai, volt egy brazil ütősegyüttes, illetve indiai zenészek, akik már dolgoztak együtt Ravi Shankarral. Én hegedűn játszottam, egy különleges kelta hegedűn, illetve velünk dolgozott még Eleftheria is, egy nagyon híres görög énekesnő. Úgyhogy ez a zene valóban igazán nemzetközi lett.


Philip Glass munkáiról bővebben a komponista honlapján tájékozódhatnak az érdeklődők.

Külön köszönet Balla Zoltánnak, Turkovics Monikának és Mesterházi Gábornak a közreműködésért.
2008. szeptember 03.