Az első olimpiát 1896-ban, Athénban rendezték meg. Kezdetben még csak nyaranta zajlott négyévente, 1924 óta viszont már a téli olimpia is a sporttörténelem legfontosabb eseményei közé tartozik. 1912-től kezdődően egy új színfolt bukkant fel ehhez kapcsolódóan: a Kulturális Olimpia. Ennek keretén belül, ha nem is szó szerinti versenyekkel találkozunk, de a szervezők mindannyiszor úgy próbálják meg a különféle művészeti ágak képviselőit felvonultatni, hogy teljesítményük legalább akkora élményt nyújtson, mint az „idősebbik testvér” sportrendezvényei. A teljesség igénye nélkül: hangversenyek, kiállítások, képzőművészeti fesztiválok, színházi előadások jellemzik a repertoárt, mellettük pedig jazz- és könnyűzenei koncertek tarkítják a palettát. Az esemény a múlt század második felétől kezdve egyre jelentősebb szerepet tölt be, és a nyári versengéssel nagyjából párhuzamosan zajlik (2024-ben, Párizsban július 22-én indult, és szeptember 8-án ér véget). Számunkra azonban most a 2004-es Athéni Olimpiai Játékok idején zajló Kulturális Olimpia a fontos, ugyanis ekkor mutatta be Philip Glass az Orion című monumentális koncertművét.


Glass nem tartozik a legpopulárisabb alkotók közé, sok műve alapján egy elvont, megközelíthetetlen személyiség képe rajzolódhat ki az emberben. Épp ezért volt meglepő számunkra, amikor a 2008-as Müpa-beli koncertje előtti beszélgetésen, illetve a vele készített interjúnk során kiderült, hogy valójában egy humoros, könnyedén anekdotázó művész. A film- és a kortárs komolyzenék kedvelői körében egyaránt nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvend (másfél millióan hallgatják havonta a Spotify-on), s az eltelt évtizedek során több stílusban is számos értékes munkával lepte meg rajongóit. Filmográfiájában közel kétszáz címet találunk, de mindössze bő harminc soundtracket adtak ki tőle, melyek közt igazi csemegék is akadnak. A Godfrey Reggio direktorral közös Qatsi-trilógiát (Koyaanisqatsi – Kizökkent világ, Powaqqatsi – Változó világ, Naqoyqatsi – Erőszakos világ) kötelező elsőként említeni, hiszen e szöveg nélküli alkotások hatása komoly mértékben Glass kavargó muzsikájának köszönhető, ráadásul az elsővel vált ismertté 1982-ben a mozgóképek világában is. Életművéből jó néhány, számomra érdekes pontot ki tudok emelni: ilyen Az órák, ahová szívfájdító score-t alkotott, A mágus, amelyben a jól megszokott stílusát komolyzenei köntösbe bújtatta, a Truman show, ahol Burkhard Dallwitz aláfestését Glass több korábbi és néhány új kompozíciója egészíti ki (megtoldva a filmbeli cameójával a tévéműsor zongoristájaként), a Mesék a hurokból Paul Leonard-Morgannel közös érzelmes darabjai, a Martin Scorsese-féle Tibet végnapjai világzenei muzsikája, továbbá nagy kedvencem a Heroes Symphony című nem filmzenei albuma, rajta David Bowie és Brian Eno dalainak továbbgondolásával. A kétezres évek elején úgy véltem, hogy amit a szerző ki bírt hozni stílusából, azt már megtette, igazi újdonsággal így már nem fog szolgálni, amire aztán 2004-ben alaposan rácáfolt.

Az Orion egy nagyszabású vállalkozás, mely egy ernyő alá terelte a világ több országának azon kiemelkedő művészeit, akik jellegzetes hangszerekkel művelik hazájuk tradicionális zenéit. A közreműködők olyanokat szólaltatnak meg, mint például a 21 húros, lantszerű, nyugat-afrikai kora, a szintén onnan származó, egyhúros nyanyeru vagy a kínai hegedűnek nevezett erhu. Természetesen a szerző is megtalálható a másfél órás mű előadói között, mégpedig zenekarával együtt. A The Philip Glass Ensemble még a hatvanas években alakult, és azóta rendületlenül járják a különféle fesztiválokat, ebben a felállásban számos nem filmzenei Glass-művet is előadtak (legismertebb közülük talán az Einstein on the Beach című opera). Rendkívül sokoldalúak, az albumon a billentyűs hangszereken túl megszólaltatnak ütősöket, klarinétot, fuvolát, pikolót vagy éppen alt és tenor szaxofont, ráadásul saját vokalistájuk is van. Az Orion az ősbemutatón, az athéni Odeon of Herodes Atticus nevű amfiteátrumban került rögzítésre, ezáltal már maga a helyszín is sokat adott hozzá a rendkívüli premier fényéhez.


„Az Orion az éjszakai égbolt legnagyobb csillagképe, mely minden évszakban látható az északi és a déli földtekéről egyaránt. Úgy tűnik, szinte minden civilizáció teremtett mítoszokat és merített ihletet az Orionból. A munkafolyamat során valamennyi zeneszerző-előadó, beleértve jómagamat is, ebből inspirálódott a komponáláshoz” – fogalmazta meg a művész. És valóban: ahogy az Orion a csillagokat, úgy foglalja magába több nemzet zenéjének jellegzetességeit munkája. A tételek különféle országok nevét viselik, és egyúttal azok tipikus instrumentuma, zenei felfogása kerül előtérbe. Az „Australiá”-ban így az öblös hangú, csőszerű didzseridu a főszereplő, amelynek szinte felelgetnek a komponistára jellemző, önmagukba visszakanyarodó dallamsorok, a dobritmusok, hátterükben női vokállal. A „Chiná”-ban a lanthoz hasonlítható pipáé a terep, az előzőhöz hasonló kísérettel, a „The Gambia” pedig Mike Oldfield egyes korai albumai, így a Tubular Bells hangzását is megidézi halványan. A „Brazil” a brummogó szintetizátorbasszusai, játékos furulyája és a brazil Uakti trió lüktető ütőhangszerei miatt emlékezetes, míg az „India” a saját részét megíró Ravi Shankar szitárjátéka és a kiegészítő hangszerek páratlan összhatása okán.

A „Greece” egy szép görögös motívumokat felvonultató, szirtaki táncokat mintegy lelassítva megidéző ballada, melynek dalszövege egy görög versen alapul, Eleftheria Arvanitaki énekével (ő az egyetlen közreműködő, akivel a komponista korábban nem dolgozott együtt). A legzseniálisabb tétel a „Canada”, melyhez egy hegedű kelta ízt ad, először lágyan szólva, majd begyorsulva, hogy végül egy fantasztikus tempójú talpalávaló meghatározó közreműködőjévé váljon. Ehhez fogható lendületes szerzeményt Glass még sosem készített talán, de tulajdonképpen az album egészéről elmondható, hogy ugyan érezni, hogy azonos tőröl fakad minden, mégsem emlékeztetnek a zeneszerző ezt megelőző munkáira. A mű külön érdekessége, hogy a trackeket a legtöbb esetben rövid zenei közjátékok kötik össze, melyek a lemezen egymás mellé került két ország muzsikája közti rugalmas átmenetet biztosítják, egyúttal garantálva a folytonosságot.


Philip Glass munkásságának megkoronázásaként tekinthetünk az Orionra. A trackek átlagosan tízpercesek, és ugyan akad köztük negyedórás is, ám minőségüket jól jellemzi, hogy hiába hosszabbak, a vontatottság leghalványabb gyanúja is elkerüli őket. Számtalan nemzet különféle hangszerei egymással és a glassi stílussal annyira harmonikusan forrnak össze, mintha mindig is egybetartoztak volna. Ráadásul ezek az egzotikus hangszerek nem csupán a saját országuk címét viselő trackekben vannak jelen, de fel-felbukkannak a többiben is, e keveredés viszont hiába fulladhatna káoszba, a végeredmény egy lenyűgöző kavalkád. E méltatlanul ismeretlen, túl nagy hírverést nem kapó kiadvány kifejezetten ajánlható a világzenék kedvelői számára, de azoknak is, akik kíváncsiak arra, hogy egy minimalistának elkönyvelt zeneszerző miként emelkedik felül műfaja önmaga alkotta szabályain, és komponál egy olyan mesterművet, amely aláfestéseinek kedvelői mellett a közönség egy újabb részét is képes megfogni.