Az órák (2002)
The Hours
- zene: Philip Glass
- vezényel: Nick Ingman
- kiadás éve: 2002
- kiadó: Nonesuch Records
- játékidő: 57:39
Michael Cunningham köteteinek vászonra vitele Az órákkal vette kezdetét, majd olyan további mozik készültek írásai nyomán, mint az Otthon a világ végén (főszerepben: Colin Farrell, Dallas Roberts, Robin Wright) vagy a Koltai Lajos nevével fémjelzett Este (Claire Danes, Toni Collette). A Pulitzer-díjjal jutalmazott Az órák révén három nő életébe nyerhetünk betekintést, akik közül az egyik a Cunningham által példaképnek tartott, 1882-ben született brit írónő, Virginia Woolf, akinek legismertebb műve a Mrs. Dalloway, s egy középkorú asszony egyetlen napjára fókuszál – déja vut keltő párhuzam még, hogy formálódásakor Az órák munkacímen futott. Cunningham regényét Hollywood megfilmesíthetetlennek tartotta, David Hale forgatókönyvíró (A felolvasó) azonban remekül adaptálta, Stephen Daldry direktor (Rém hangosan és irtó közel) pedig a Woolfot megformáló Nicole Kidmannel, az ötvenes évek elején élő, szuicid hajlamú állapotos nőt, Laurát alakító Julianne Moore-ral, valamint az ezredfordulón ténykedő, nőtársaihoz vonzódó kiadótulajdonost, Clarissát megszemélyesítő Meryl Streeppel egy csapásra sikerre vitte. Az alkotás valamennyi rangos díjátadón több kategóriában indult, a legnagyobb sikert pedig Kidman könyvelhette el azzal, hogy az Oscar- mellé a Golden Globe- és a BAFTA-szobrokat is bezsebelhette.
A score elkészítésével első körben a Szerelmes Shakespeare révén Oscarral jutalmazott Stephen Warbeck lett megbízva, aki ekkorra már számos hasonló stílusú alkotásnál bizonyította rátermettségét, Daldryval pedig a Billy Elliot révén már ismerősként köszönthették egymást. Végül azonban mégis megváltak tőle: "A filmhez Philip Glass zenéit használtuk demó gyanánt, és még csak meg sem közelítette azokat" – foglalta össze röviden az okot Scott Rudin producer, aki ezt követően hozta a fedélzetre Glasst, s teljes vállszélességgel ki is állt mellette akkor, amikor a Miramax vezetője, Harvey Weinstein hangot adott a komponista teljesítményével kapcsolatos elégedetlenségének, és annak, hogy új score-t vár. Rudin szembeszállt vele, a visszajelzések pedig végül őt igazolták, hiszen amellett, hogy a filmzenealbumot magas példányszámban sikerült értékesíteni, Glass BAFTA-díjat kapott, emellett Oscarra és Golden Globe-ra is felterjesztették – utóbbiak esetében Elliot Goldenthal vitte el előle a szobrot a Fridával. Azonban nemcsak a producer volt elragadtatva az új komponista személyétől, hanem Cunningham is, aki Woolf munkássága mellett Glassének is rajongója: "A hetvenes évek során, egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg Philip Glass műveivel. Miután megvettem az Einstein on the Beach című albumát, folyamatosan azt hallgattam, amíg a szobatársam meg nem elégelte – ekkor kénytelen voltam beszerezni egy fejhallgatót. A mai napig olvasok Woolfot és hallgatok Glasst, egyiket sem tudom megunni. Gyakran, mielőtt írni kezdek, hallgatok valamit a komponistától, zenéje tehát bizonyos szempontból minden történetem részévé vált. Amikor megtudtam, hogy leszerződött Az órákhoz, azt gondoltam: ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen" – nyilatkozta az író.
Rudin a Truman show kapcsán dolgozott első ízben Glass-dallamokkal, ekkor azonban még csak a művész régi, népszerű darabjait használta fel filmjéhez, igazi együttműködésről tehát még nem volt szó. Az órák esetében azonban már új zenéket szállíthatott a komponista, ugyanakkor a tempelés következményeként néhány korábbi műve is teret nyert: a "Tearing Herself Away" például a Glassworks album részét képező "Island"-en alapul, az "Escape!" az 1989-es Solo Piano korongon megtalálható "Metamorphosis Two" újragondolásaként látott napvilágot, a filmből végül kihagyott "I'm Going to Make a Cake"-ben pedig felbukkan a Satyagraha opera témája.
A kritikusok és a közönség által gyakorta minimalista komponistaként emlegetett muzsikus a tőle megszokott stílusban és módon közelített a témához. Ezen felül a hangszereléssel sem bánt bőkezűen: zongora, hegedű, brácsa, cselló, illetve nagybőgő bevonásával oldotta meg a feladatot, a végeredmény csúcspontjainak pedig a "The Poet Acts"-et, a "Morning Passages"-t, a "Dead Things"-t, a "Why Does Someone Have to Die?"-t, illetőleg a "The Hours"-t tartom. Glass muzsikája nem tör magaslatokba, nem brillírozik vagy dúskál a klasszikus értelemben vett virtuozitásban: a tragédiák, a diadalok és az emberi sorsok ábrázolása lassú folyású, némiképp depresszív dallamok közreműködésével történik. Már az albumnyitó "The Poet Acts" előrevetíti, hogy a score dallamosságáról a szerzővel gyakran együttműködő Michael Riesman által előadott zongoramotívumok gondoskodnak, ezek vezetnek bennünket végig a majd' egyórányi anyagon.
Ugyan a három történetszál három különböző korszakból származik, ez a score-ból cseppet sem érződik, mivel Glass nem alkalmazott hangszerelés-, illetve stílusváltásokat ahhoz, hogy a karakterek zenei szempontból is elkülöníthetőek legyenek. Ezt azzal magyarázta, hogy az alkotásban jelen lévő problémák időtlenek, s nemcsak az itt látható személyekhez, hanem számtalan más emberhez is köthetőek. Emiatt a korszakok, valamint a karakterek eltérő világainak érzékeltetése céljából az alkotógárda olyan művészektől emelt be zenéket, mint Burkhard Dallwitz (Truman show), a jazzénekes Jackie Davis, Wojciech Kilar (Drakula), David Hirschfelder (Akihez beszél a föld), valamint Brahms, Mozart és Chopin.
Időnként előfordul, hogy az adott mozi score-ja nemcsak a belőle összeállított korong révén, hanem átirat formájában is életre kel. Példaként lehetne említeni a Conan, a barbár (Basil Poledouris), A Gyűrűk Ura-trilógia (Howard Shore) vagy A passió (John Debney) muzsikáját, melyek mindegyikéből született egy-egy szimfónia, de olyanra is akad példa, hogy az ismert tételek zongoraátiratként gondoskodnak új élményről. Utóbbi történt többek között a Csillagközi romboló (Bear McCreary), valamint Az órák esetében is. A muzsika sikerén felbuzdulva a Paramount Music azzal bízta meg Riesmant, hogy készítsen átiratot Glass művéből azért, hogy az így születő zongorakottákat könyvvé fűzve eladhassák. "Philip Glass Az órákhoz készült score-ja számos olyan érzelmes, lírai és kísérteties zenét tartalmaz, melyek pályafutásának legjobbjai" – vélekedett Riesman, aki röviddel a mozipremier után The Hours – Suite for Piano & Orchestra címmel három felvonásból álló, huszonnégy perces egyveleget is készített. Ahogy a zongorista nekiállt a feladatnak, egyre többször gondolkozott el azon, hogy a kompozíció milyen mértékben képes majd önállóan is helytállni, aminek végkifejlete az lett, hogy nemcsak a Paramountnak tett eleget, hanem 2004-re elkészítette a The Hours: Solo Pianóra keresztelt lemezt is az Orange Mountain Music jóvoltából. "Ha az emberek szeretnek egy zenét, azt jó érzés eléjük tárni. Mindenki ismerte ezt a művet, úgyhogy volt rá további érdeklődés. Ráadásul én vagyok a tulajdonosa, tehát meghozhattam a döntést magamtól" – nyilatkozta Glass.
Philip Glass Az órák inspirálta muzsikája hibátlan képet nyújt sajátos zenei világáról, ugyanakkor bármennyire is remekmű, nyomasztó, letargikus hangulata révén nem hallgatom olyan gyakran. Glass filmes pályafutásának éppoly fontos elemének tartom ezt és a zongoraváltozatot tartalmazó korongot, mint a Kampókézhez készült score-ját, illetőleg a filmzeneszerzői debütálásának számító Koyaanisqatsiét.
A score elkészítésével első körben a Szerelmes Shakespeare révén Oscarral jutalmazott Stephen Warbeck lett megbízva, aki ekkorra már számos hasonló stílusú alkotásnál bizonyította rátermettségét, Daldryval pedig a Billy Elliot révén már ismerősként köszönthették egymást. Végül azonban mégis megváltak tőle: "A filmhez Philip Glass zenéit használtuk demó gyanánt, és még csak meg sem közelítette azokat" – foglalta össze röviden az okot Scott Rudin producer, aki ezt követően hozta a fedélzetre Glasst, s teljes vállszélességgel ki is állt mellette akkor, amikor a Miramax vezetője, Harvey Weinstein hangot adott a komponista teljesítményével kapcsolatos elégedetlenségének, és annak, hogy új score-t vár. Rudin szembeszállt vele, a visszajelzések pedig végül őt igazolták, hiszen amellett, hogy a filmzenealbumot magas példányszámban sikerült értékesíteni, Glass BAFTA-díjat kapott, emellett Oscarra és Golden Globe-ra is felterjesztették – utóbbiak esetében Elliot Goldenthal vitte el előle a szobrot a Fridával. Azonban nemcsak a producer volt elragadtatva az új komponista személyétől, hanem Cunningham is, aki Woolf munkássága mellett Glassének is rajongója: "A hetvenes évek során, egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg Philip Glass műveivel. Miután megvettem az Einstein on the Beach című albumát, folyamatosan azt hallgattam, amíg a szobatársam meg nem elégelte – ekkor kénytelen voltam beszerezni egy fejhallgatót. A mai napig olvasok Woolfot és hallgatok Glasst, egyiket sem tudom megunni. Gyakran, mielőtt írni kezdek, hallgatok valamit a komponistától, zenéje tehát bizonyos szempontból minden történetem részévé vált. Amikor megtudtam, hogy leszerződött Az órákhoz, azt gondoltam: ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen" – nyilatkozta az író.
Rudin a Truman show kapcsán dolgozott első ízben Glass-dallamokkal, ekkor azonban még csak a művész régi, népszerű darabjait használta fel filmjéhez, igazi együttműködésről tehát még nem volt szó. Az órák esetében azonban már új zenéket szállíthatott a komponista, ugyanakkor a tempelés következményeként néhány korábbi műve is teret nyert: a "Tearing Herself Away" például a Glassworks album részét képező "Island"-en alapul, az "Escape!" az 1989-es Solo Piano korongon megtalálható "Metamorphosis Two" újragondolásaként látott napvilágot, a filmből végül kihagyott "I'm Going to Make a Cake"-ben pedig felbukkan a Satyagraha opera témája.
A kritikusok és a közönség által gyakorta minimalista komponistaként emlegetett muzsikus a tőle megszokott stílusban és módon közelített a témához. Ezen felül a hangszereléssel sem bánt bőkezűen: zongora, hegedű, brácsa, cselló, illetve nagybőgő bevonásával oldotta meg a feladatot, a végeredmény csúcspontjainak pedig a "The Poet Acts"-et, a "Morning Passages"-t, a "Dead Things"-t, a "Why Does Someone Have to Die?"-t, illetőleg a "The Hours"-t tartom. Glass muzsikája nem tör magaslatokba, nem brillírozik vagy dúskál a klasszikus értelemben vett virtuozitásban: a tragédiák, a diadalok és az emberi sorsok ábrázolása lassú folyású, némiképp depresszív dallamok közreműködésével történik. Már az albumnyitó "The Poet Acts" előrevetíti, hogy a score dallamosságáról a szerzővel gyakran együttműködő Michael Riesman által előadott zongoramotívumok gondoskodnak, ezek vezetnek bennünket végig a majd' egyórányi anyagon.
Ugyan a három történetszál három különböző korszakból származik, ez a score-ból cseppet sem érződik, mivel Glass nem alkalmazott hangszerelés-, illetve stílusváltásokat ahhoz, hogy a karakterek zenei szempontból is elkülöníthetőek legyenek. Ezt azzal magyarázta, hogy az alkotásban jelen lévő problémák időtlenek, s nemcsak az itt látható személyekhez, hanem számtalan más emberhez is köthetőek. Emiatt a korszakok, valamint a karakterek eltérő világainak érzékeltetése céljából az alkotógárda olyan művészektől emelt be zenéket, mint Burkhard Dallwitz (Truman show), a jazzénekes Jackie Davis, Wojciech Kilar (Drakula), David Hirschfelder (Akihez beszél a föld), valamint Brahms, Mozart és Chopin.
Időnként előfordul, hogy az adott mozi score-ja nemcsak a belőle összeállított korong révén, hanem átirat formájában is életre kel. Példaként lehetne említeni a Conan, a barbár (Basil Poledouris), A Gyűrűk Ura-trilógia (Howard Shore) vagy A passió (John Debney) muzsikáját, melyek mindegyikéből született egy-egy szimfónia, de olyanra is akad példa, hogy az ismert tételek zongoraátiratként gondoskodnak új élményről. Utóbbi történt többek között a Csillagközi romboló (Bear McCreary), valamint Az órák esetében is. A muzsika sikerén felbuzdulva a Paramount Music azzal bízta meg Riesmant, hogy készítsen átiratot Glass művéből azért, hogy az így születő zongorakottákat könyvvé fűzve eladhassák. "Philip Glass Az órákhoz készült score-ja számos olyan érzelmes, lírai és kísérteties zenét tartalmaz, melyek pályafutásának legjobbjai" – vélekedett Riesman, aki röviddel a mozipremier után The Hours – Suite for Piano & Orchestra címmel három felvonásból álló, huszonnégy perces egyveleget is készített. Ahogy a zongorista nekiállt a feladatnak, egyre többször gondolkozott el azon, hogy a kompozíció milyen mértékben képes majd önállóan is helytállni, aminek végkifejlete az lett, hogy nemcsak a Paramountnak tett eleget, hanem 2004-re elkészítette a The Hours: Solo Pianóra keresztelt lemezt is az Orange Mountain Music jóvoltából. "Ha az emberek szeretnek egy zenét, azt jó érzés eléjük tárni. Mindenki ismerte ezt a művet, úgyhogy volt rá további érdeklődés. Ráadásul én vagyok a tulajdonosa, tehát meghozhattam a döntést magamtól" – nyilatkozta Glass.
Philip Glass Az órák inspirálta muzsikája hibátlan képet nyújt sajátos zenei világáról, ugyanakkor bármennyire is remekmű, nyomasztó, letargikus hangulata révén nem hallgatom olyan gyakran. Glass filmes pályafutásának éppoly fontos elemének tartom ezt és a zongoraváltozatot tartalmazó korongot, mint a Kampókézhez készült score-ját, illetőleg a filmzeneszerzői debütálásának számító Koyaanisqatsiét.
Kulics László
2016. 03. 13.
2016. 03. 13.
Tracklista:
- The Poet Acts (3:43)
- Morning Passages (5:33)
- Something She Has to Do (3:12)
- 'For Your Own Benefit' (2:03)
- Vanessa and the Changelings (1:48)
- 'I'm Going to Make a Cake' (4:04)
- Unwelcome Friend (4:11)
- Dead Things (4:24)
- The Kiss (3:57)
- 'Why Does Someone Have to Die?' (3:56)
- Tearing Herself Away (5:03)
- Escape! (3:51)
- Choosing Life (4:01)
- The Hours (7:47)
Az album a Spotify-on:
